Haldoklik az egyik legmocskosabb diktátor

A szovjet hagyományokhoz méltóan pontosat nem tudni, de Iszlam Karimov, Üzbegisztán 27 éve uralkodó diktátora valahol az élet és a halál között lebeg, miután néhány napja agyvérzést kapott Egyes hírek szerint a 78 éves diktátor a riói olimpiáról hazatérő üzbég sportolók tiszteletére adott fogadáson ivott több vodkát a kelleténél, mások Moszkvából, Izraelből és Németországból villámgyorsan importált specialisták életmentő műtéteiről pletykálnak. A teljes igazság talán soha nem fog kiderülni, két dolog viszont már most biztos. Egyrészt hogy a világnak most annyira kell egy destabilizálódó Üzbegisztán, mint üveges tótnak a hanyattesés. Másrészt hogy Iszlam Karimov még diktátormércével mérve is borzasztó ember.

Karimov és barátja, George W. Bush. AFP PHOTO/Paul J. RICHARDS

Amikor a világ leggonoszabb, népükkel legszemetebbül bánó vezetőit rangsorolják, az észak-koreai Kim Dzsongunnak bérelt helye van a lista élén. Az ezüstéremért már komolyabb a verseny, de amióta Burmában kitört valami demokráciaféle, néhány régi afrikai motoros mellett Karimov rá a legfőbb esélyes. A posztszovjet Közép-Ázsiában a néha-néha a demokrácia jeleit mutató Kirgizisztán kivételével mindenhol kőkemény diktatúra van, de Karimov ezen a műfajon belül is ki tudott emelkedni. Ráadásul ő, szemben a hazájával szomszédos Türkmenisztánban sokáig uralkodó Saparmurat “Türkmenbasi” Nijazovval, nem aranyszobrokat emeltetett magának, hanem inkább arra koncentrált, hogy a térségben kapirgáló valamennyi nagyhatalom nélkülözhetetlen partnerként tekintsen rá.

Akárcsak Türkmenbasi, Karimov is szülők nélkül, árvaházban nőtt fel. Mindketten az akkor még szovjet tagköztársaságként működő hazájuk első titkárai lettek, és a hasonlóan sanyarú gyermekkor egyáltalán nem véletlen. A moszkvai pártvezetés nagyon gyorsan rájött, hogy Közép-Ázsia etnikai megosztottságát, az egyes népeken belüli klánok erejét még Sztálin sem képes teljesen megtörni. Hogy ez mekkora károkat tud okozni, arra csak a nyolcvanas években jöttek rá, amikor műholdképeket tanulmányozva kiderült, hogy az üzbég pártvezetés helyi bűnözőkkel összejátszva évtizedek óta rubelmillárdokat vett fel Moszkvától gyapottermelésre, miközben az erre kijelölt földekhez hozzá se nyúltak.

Az ilyen helyzetben jól jött az ismeretlen származású, egyik hatalmi csoporthoz sem kötődő, a kommunista párton belül szépen egyre feljebb jutó Karimov, akit 1989-ben Moszkva kinevezett üzbég első titkárnak. Egy évvel később Karimov már elnöki rangot kapott, 1991 augusztusában kikiáltotta a független Üzbegisztánt, a decemberben kiírt elnökválasztást pedig a szavazatok 86 százalékával meg is nyerte. Az országot azóta sem engedte ki a kezéből, amit a későbbi választásokon elért 91, majd 99,6 százalékos győzelme elég szépen illusztrál.

A mai Üzbegisztán területe sok legendásan véres kezű vezetőt adott a világnak a szamarkandi születésű Timur Lenktől a bukharai és khívai emírekig, és Karimov gyorsan felnőtt a helyi hagyományokhoz. Például a rabszolgaság fenntartásával. Az ország gazdaságában kulcsszerepe van a gyapotnak, amit már a szovjet időkben is „önkéntes” munkában kellett szednie mindenkinek, Karimov pedig a mindenkibe a gyerekeket is beleértette. A szeptemberi szezonban komplett osztályokat hajtottak ki a földekre dolgozni, és bár az utóbbi években a mindenféle nemzetközi szervezetek és az üzbég gyapot bojkottálásával fenyegető ruházati cégek szavára valamennyivel kevesebb gyereket használnak rabszolgaként, a kényszermunka továbbra is az üzbég mindennapok része.

Karimov Üzbegisztánjában a gyapotszedés messze a legenyhébb büntetések közé tartozik, aki fel meri emelni a szavát a hatalom ellen, ennél sokkal súlyosabb retorziókra számíthat. A legvérszomjasabb bukharai emírekhez méltó módon állítólag még az ellenzék élve megfőzése is létező gyakorlat, a válogatott kínzások, évtizedes börtönbüntetések, szimpla kivégzések viszont egészen biztosan igen. Karimov nemcsak a népét, hanem a természetet sem kímélte: az Aral-tó kiszárítását már a szovjetek elkezdték, de ő volt az, aki a gyapotföldekre irányított víztartalékokkal a világ egyik legnagyobb környezeti katasztrófáját idézte elő.

A posztszovjet korszak legnagyobb tömeggyilkossága is Karimov nevéhez fűződik. 2005 májusában a kelet-üzbegisztáni Andizson főterén kisebb tömeg gyűlt össze. A taskenti kormány szerint iszlamista terroristák voltak, mások szerint inkább csak a korrupciót és elnyomást megelégelő helyi polgárok. Mindenesetre Karimov csapatai egyszerűen belelőttek a tömegbe, aminek eredményeként még a hivatalos adatok szerint is 200 halott maradt a téren, de üzbég emigráns ellenzékiek 1500 áldozatról beszélnek.

Karimov és barátja, Vlagyimir Putyin. AFP PHOTO / ALEXANDER NEMENOV

Az andizsoni mészárlás sok szempontból fordulópontot jelentett a független Üzbegisztán történelmében. Egyrészt mert a tömeggyilkosság olyan szimbólum lett, mint Magyarországon 1956 eltiprása. Ahogy a térséggel sokat foglalkozó újságírónőnek, Natalia Antelejevának fogalmazott valaki:

“csak akkor tudok elaludni, ha arra gondolok, hogy Karimovot odaláncolom egy teherautó mögé, és végigvonszolom Andizson összes utcáján.”

De a mészárlás azért is fontos volt, mert a korábban Karimovnak mindent elnéző nyugati hatalmak is kénytelenek voltak rászólni hű partnerükre. Amikor a 2001 szeptember 11-i terrortámadások után az USA megtámadta Afganisztánt, az országgal szomszédos Üzbegisztán fontos stratégiai partner lett. Karimov megengedte az amerikaiaknak, hogy használják országa egyik katonai repülőterét. Amikor azonban az amerikaiak nemtetszésüket fejezték ki az andizsoni mészárlás miatt, Karimov gyakorlatilag azonnal kirúgta hazájából az amerikai csapatokat.

A pillanatnyi sértődés azonban nem állhatott az érdekházasság útjába. Az utóbbi években külügyminiszterként Hillary Clinton kétszer is járt Taskentben, és John Kerry is beköszönt egyszer Karimovhoz. Közép-Ázsia legközepén Üzbegisztán egyszerűen túl fontos helyen van ahhoz, hogy az amerikaiak holmi emberi jogi aggályok miatt összevesszenek egy gyilkos diktátorral. Karimov helyzete így kicsit olyan Washingtonban, mint a szaúdi királyi családé: szinte bármit elnéztek neki, csak a stratégiai célokban, az iszlamizmus kordában tartásában legyen partner, és ne boruljon teljesen Vlagyimir Putyin karjaiba.

És Karimov nem is borul. Putyin kedvenc Eurázsiai Uniójához például nem is volt hajlandó csatlakozni, pedig az a klasszikus visszautasíthatatlan ajánlatnak tűnt. Ugyanakkor akárcsak az amerikaiknak, az oroszoknak is olyan stratégiai érdekeik vannak Üzbegisztánban, amelyek megőrzése érdekében kénytelenek elnézni Karimov kisebb szeszélyeit. Az iszlám megerősödése a régióban nekik sem érdekük, ráadásul Moszkvának fontos gazdasági és energiapolitikai partnere Karimov birodalma. Mint ahogy fontos partnere a térségben egyre aktívabb, valamiféle Új Selyemútról álmodó Kínának is.

Egy úgy-ahogy stabil, gazdaságilag megbízható, a radikális iszlámot tűzzel-vassal kordában tartó Üzbegisztán így valamennyi nagyhatalom közös érdeke. Ha valamit megtanult a világ az utóbbi években Líbiában, Irakban és Szíriában, az mindenképpen az, hogy akármilyen brutális egy diktátor, nem biztos, hogy a megdöntésétől bárkinek jobb lesz. Így, még ha nem is mondják ki nyíltan, Washington, Moszkva és Peking egyaránt gyors, zökkenőmentes hatalomváltásban érdekelt. Akárcsak Karimov szűk köre, akiknek tényleg élet és halál kérdése, hogy Üzbegisztán a kezükben maradjon.

Karimov és barátja, Hszi Csin-ping. Xinhua/Rao Aimin

Amint megjelentek az első hírek Karimov agyvérzéséről, meg is indult a találgatás, hogy ki lehet az utódja. Az biztos, hogy ki nem: elsőszülött lánya, a sokáig örökösének tartott Gulnara Karimova. Karimova a 2000-es években a világban hazája utazó nagyköveteként, popénekesként, divattervezőként és jóságos emberbarátként parádézott, miközben otthon apja jobbkezeként a korrupt és gyilkos rendszer egyik legfőbb irányítója volt. Aztán 2014-ben valami hirtelen eltört, és az egykori kedvenc lány házi őrizetbe került. Sokak szerint viselt dolgai már apjának is kínosak lettek, és az idősebb Karimov így akarta bizonyítani, hogy meghallgatja népe óhajait.

Karimov fiatalabb lánya, Lola, oligarcha férjével együtt egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán, de olyan magasra mint Gulnara, nem tudott feljutni. És egyébként sem valószínű, hogy a nagyon macsó üzbég politikai elit elfogadna egy női főnököt.

Az mindenesetre biztos, hogy a hatalmi harc megkezdődött. Miközben nem tudjuk, hogy Karimov egyáltalán él-e még, az egyik legesélyesebb utódot, a pénzügyminiszter és miniszterelnök-helyettes Rusztam Azimovot már le is tartóztatták. Más források szerint még szabadlábon van, de ha tényleg kivonták a forgalomból, az a másik esélyes utódjelölt, a miniszterelnök Shavkat Mirzijaev pozícióinak erősödését jelenti.

Mirzijaevet minden forrás keményvonalas karimovistaként írja le, aki még tartományi kormányzóként egyszer saját kezűleg vert meg egy, a közállapotok miatt nála tiltakozni merészelő helyi parasztot. Olyan embernek tűnik, aki pont jó lenne az üzbég elitnek és külföldi partnereinek, aki egyszerre tud lavírozni az erős hazai klánok és az idegen nagyhatalmak közt. Az üzbégek véleményére pedig, ahogy 27 éve folyamatosan, most sem lesz senki kíváncsi.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.