Csütörtökön nyílt Budapesten, a Horánszky utcai APA galériában Nagy Gabriella Szőrös szív című kiállítása. Nagy eleve az egyik kedvenc magyar kortárs festőm, aki korábban a női Caspar David Friedriech-ként csodás metafizikai tájképeket és brutális viharokat festett, de egy ideje átnyergelt az állatokra mint témára. Az új termésből készült vicces és lehengerlő kiállítását én nyitottam meg. Alant olvasható a megnyitószöveg és nézhető egy rakás marha jó festmény. Nem árulok el óriási titkot, hogy élőben még ennél is jobb!

Metafora? Hasonlat? Allegória? Az embereknek több ezer éve könnyű dolguk van, ha ilyesmit akarnak írni, festeni, szőni, csomózni vagy mintázni: gyorsan fognak egy állatot. Az állat ugyanis, amellett, hogy vad, nemes és titokzatos - kivéve a macskánkat, aki szelid, imád a szemétbe feküdni és inkább csak négyballábas - szóval az állat, amellett, hogy vad, nemes és titokzatos, eléggé hasonlít ahhoz az emberhez, hogy teherhordás, vakvezetés, szántás és simogatás mellett ilyesmire is használjuk. Kivéve a törpetacskónkat, Fülest, akivel négy nappal ezelőtt arra ébredtünk, hogy beleszart az ágyba, az Imola és közém, a paplanra. Rendes hurkákat. Na, ebből faragjon allegóriát bárki! Ilyet még a gyerekeink sem csináltal soha!

Nagy Gabriella metafizikus tájképein sokáig a táj és a légköri jelenségek voltak a főszereplők, hogy egyszer csak váratlanul megjelenjenek a tájban az emberek, majd legutóbb, még sokkal váratlanabbul, benyomuljanak az állatok, kiszorítva mindenki mást. Annyira elbűvölve a mestert, hogy a nagyléptékű tájképek mellett most már ők a főszereplők mindenütt, a szuperközeli portéktól a középtávoli akciójelenetekig.

Az állatot mint motívumot - amikor nem egyszerűen dekoratív szerepe van - azért szokták szeretni a festők, mert valahogy túlmutat önmagán.

Talán azért, mert kicsit hasonlít az emberre, főleg, amelyiknek nagy, kifejező, pupillával és szemgolyóval ellátott szeme van?

Talán azért, mert, hacsak nem vagyunk juhászok vagy inszeminátorok, jellemzően nem őket látjuk egész nap, ellentétben az embertársainkkal, ezért okszerűen mindig marad bennük valami titokzatos? Lehet, hogy ez a legerősebb ok.

Én például, bár világ életemben kutyásnak számítottam, mindig is csodáltam a macskát. Titkos, már-már misztikus ügyesség és tudás rejtőzik benne, traszhumán bölcsesség - gondoltam mindaddig, amíg nem lett saját macskánk. Vagyis egy ideig még utána is azt gondoltam, és egy csomószor egész hosszan, egy tárlatlátogató áhítatosságával figyeltem a macskát.

Ahogy elindul a puha, hullámzó lépteivel, látszatra erőfeszítés nélkül szökken egyet, majd leül, nyalogatni kezdi magát, aztán elnéz, igazából nem is kifelé, hanem befelé, olyan dimenziókba, ahová talán csak a himalájabeli bölcsek és a szibériai sámánok képesek eljutni. Hogy utána újra felálljon, egy olimpiai bajnok gátfutónő kecsességével kiropogtatva a tagjait, majd egyetlen, japán tusgrafikára illő lendületes mozdulattal átugrjon a kanapéra. Figyelmen kívül hagyva, hogy a karfán túllógó Nemzeti Sporton képtelenség landolni, ezért azzal a svunggal szó szerint pofára essen, majd az újság csattanásától megriadva felrohanjon a függönyön, amitől úgy megijedjen, hogy a karmait kimeresztve úgy lógjon ott, mint valami nagy, szőrös, szerencsétlenül reszkető gyümölcs, amíg egy kéznél lévő merítőszák segítségével le nem szedem onnan.

Tegyük hozzá, hogy amikor macskatulajdonos lettem, annyira naiv voltam, hogy ennek az igazából csak félig domesztikált, transzcendens kisragadozónak még azt a tulajdonságát sem ismertem, hogy ha leraksz a földre egy dobozt, belemászik és hülyén néz kifelé belőle.

Nagy Gabriella képeinek egyik rétege annak az embernek a belső vigyora, aki rájött arra, hogy igazából tök hülyék az állatok. És bár ez a felismerés sem lenne kevés, hősünk, nagy szerencsénkre azonban nem áll meg itt, de erről majd később.

Igen, az állatok szexepiljéban nem kis szerepe van annak, hogy minden traszcendens tekintet és nemes testtartás ellenére alapvetően elég hülyék. Ha nem így lenne, akkor most egy birka tartana itt megnyitót egy birkatársa bátor emberfestményeiről.

Nagy állatos korszakának legnyilvánvalóbb, a nézőt elsőként megragadó jellegzetessége tehát, hogy a képek - első blikkre legalábbis - milyen viccesek.

A tapasztalt múzeum és galériajáró ezen a ponton már foghatja is a fejét, miközben, ha empatikus természete van,  "Jézus Máriám, mit tettél"-arcot vág.

Kiállítóteremben viccelődni kockázatosabb, mint férfimelltartót venni egy kormányülésre.

Általában sincs kockázatosabb dolgot a viccelődésnél, amit minden fiú tud, aki valaha is megpróbált humorizálással csajt felszedni. Festészetben viccelni, ha lehetséges, még ennél is kockázatosabb dolog. Ha egy közösülni vágyó civilt nem vesznek komolyan, legrosszabb esetben nem fekszenek le vele. Na de mi van akkor, ha egy festő próbál meg viccelni, ami olyan rosszul sül el, hogy a művészettörténészek és kurátorok onnantól nem veszik komolyan? Hát szegény baszhatja a szakmai sikert.

Nagy Gabriellát azonban a legkevésbé sem ez fenyegeti, maximum az ellenkezője. Az itt látható festményeinek ugyanis olyan finom, mégis elementáris a humora, és a viccességük olyan természetességgel fonódik össze az érzelmességgel, drámaisággal, iszonyattal, sőt néha a búbánatattal, illetve és a metafizikai mélységgel, ami ebből szempontból is egészen kivételessé teszi őket.

A pusztán álló, gigantikus Birkazilla vagy a víz alatt síró hal anélkül viccesek, hogy az alkotónak direkte kacsintgatnia kéne, hogy tessék, lehet röhögni.

Ilyen szempontból is telitalálatnak érzem a hobbivadász szarvasok csoportképét ábrázoló rajz beválogatását.

Ez ugyanis a direkt, egyszerű szinte karikatúraszerű humorával - nézzétek meg, simán beférne egy nemlétező, szuper minőségű Ludas Matyiba - kiváló távlatot teremt a sokkal finomabb eszközökkel operáló festményeknek.

Mivel Nagy mestere a tájképnek, az állatszereplők méretével eljátszó munkái különösen megejtőek, legyen a főszereplő szokatlanul nagy, vagy szokatlanul kicsi, mint a fatörzsön sziesztázó törpemedve.

Gabó állatai nem az állatos festmények szokásos főszereplői. Nagy felfedezettje a birka, amelyik egyszerre néz ki vicces hülyén és van benne valami közönyösen félelmetes. Minden birkában ott rejlik a faarcú, akció közben fűszálat rágcsáló bérgyilkos.

Nem véletlenül a kollekció legmegrázóbb képe a nyakon szúrva is mosolyogva rágcsáló birka hátborzongató portréja.

Ugyanez a kettősség jellemző a baromfiakra, de fordított irányban. Azt ugyanis még a legpestibb néző is tudja, hogy ha közelről megbámulunk egy tyúkot, egy vérszomjas kis dinoszaurusz fog visszanézni. De azt már közel sem mindenki tudja, milyen tréfásan néz ki ez a minidínó a nevetséges fejlebernyegeivel. (Zárójelben teszem itt hozzá, hogy bár irtó sok embert megkérdeztem már, senki sem tudta megmondani, hogy hívják a taraj szakállpozícióban elhelyezkedő részét. Hátha van közöttünk baromfinyelvész!)

A művész igazán szép és megható emléket állít a magyar festészet kocsmákban élő és olcsó szeszek miatt korán meghalt képviselőinek az egyik legundorítóbb gagyi alkohol, a Hubertus logóját átfogalmazó világító agancsú szarvasportréjával. Milyen a halál? - kérdezik az emberek évmilliók óta. Nagy pedig egy kísérteties, neonagancsú szarvassal válaszol, képzőművész származású rajongói pedig borzongva, de közben vigyorogva nézik.

Mindez azonban csak az itt látható képek tematikus rétege. Azt ugyanis a sok nevetés, borzongás, elgondolkodás és hátborsózás közben sem lehet nem észrevenni, hogy Nagy Gabriella a szó kézműves értelmében milyen marha jól tud festeni. Sőt egyre jobban. Aki ennyire ügyes, annak igazából mindegy is lenne, hogy mit fest. Marha nagy mázlink van azért, hogy Gabó mostanában pont állatokat.