Minden azzal kezdődött, hogy Vörös Helén, a Virág Judit galéria gyakori látogatója, a tulajdonos jó ismerőse valami egészen más után kutatva érdekes paksamétát talált a keszthelyi Balatoni Múzeum irattárában. A paksaméta három állami intézmény, a Tihanyi Biológiai Intézet, a Balatoni Múzeum és a Közgyűjtemények Országos Felügyelőségének a levelezését tartalmazta 1949-től kezdve. Vörös beleolvasott, és amint a múzeum akkori igazgatója, Bényei László egyik levelében észrevette Vaszary János nevét, rögtön tudta, hogy Virágot érdekelni fogják a papírok.

Vaszary János a leglazábban franciás magyar festő volt, atipikusan vidám, ezen felül befutott alkotó, a Monarchia és a századelő egyik legismertebb magyar művészcsaládjából. A nagybátyja Vaszary Kolos hercegprímás, az unokahúga Vaszary Piri színésznő, az unokaöccse Vaszary "Ketten Párizs ellen" Gábor, a legjobb magyar szórakoztató- és kamaszíró , a másik unokaöccse Vaszary János színész, rendező és író.

Pont a legnagyobb veszett el

Azon felül, hogy gyakran fordultak meg a kezében a képei, Virágot Vaszary János egy elveszett főműve miatt izgatta annyira. A tekintélyes művész ugyanis az 1920-as évek közepén megkapta élete első és egyben utolsó állami megrendelését: a frissen megalapított Tihanyi Biológiai (később Limnológiai) Intézetbe kértek tőle egy óriási, 8-szor 2 méteres méretű pannót, balatoni élővilág témában. A mester két évig készült a feladatra, gyakori olaszországi edzőtáborokkal, amik úgy elvonták a figyelmét, hogy bár az első vázlatai abszolúte balatoni tematikájúak voltak - az egyik verzión izmos halászlegények művelték azt, amit az izmos halászlegények szoktak - végül inkább közelebbről nem definiált tengeri halakat és puhatestűeket festett az utolsó verzióra,
a rá jellemző könnyed, színes, elegáns stílusban.

Az alkotásról csak fekete-fehér fotó maradt fent:

De a színvilágát is könnyű elképzelni, mert fennmaradt két színes vázlat is hozzá:

A mű már a húszas években vitákat gerjesztett, és nemcsak azért, mert a közönség hiányolta róla a pontyot és a lápi pócot. Az Intézet kutatói korabeli visszaemlékezések szerint például halálra idegesítették magukat azon, hogy nem tudták osztályozni a rajta szereplő lényeket és ha rajtuk múlt volna, el is szállíttatták volna a nagy előadótermet díszítő pannót. A képet amúgy is frivolnak tartották, talán miatt is, hogy a Balaton élővilágát kutató intézetet akkoriban sokan tartották értelmetlen, komolytalan helynek, ma már megfejthetelen okokból. Jellemző, hogy a Balatoni Kurír egyik 1942-es cikkében a szerző a kutatóintézetet egyszer „csíborpatkoldának”, másszor „vakráknak pápaszemet készítő üzemnek”nevezte.

Nem volt azért mindenki taplószemű, Bálint Jenő például így írt a képről a Pesti Naplóban, átesve a csíbor túlső oldalára:

A frízszerű festmény a gyöngykagyló opalizáló színeiben játszik: az ecsetnek nyoma sincs rajta, egészében úgy hat, mintha vászonra lehelték volna. Az anyag itt teljesen szellemivé lett: az álló fényességbe úgyszólván belezuhant a horizont. A fríz alján ritmikus vonalnyalábok állati formák alakját írják körül: vonalértelmezésükkel csak sejtésünkig érnek, puha testeik, mint valami végtelen akváriumban, álmosan lebegnek a víz ólmos öblében. Polipok, kígyók, rákok, nagy hasú halak pálmaszerű ívelésben, kibontott korallok a röntgensugár átvilágításában, testiségüktől teljesen felszabadultan, csak halvány kontúrjaikkal éreztetik misztikus mivoltukat

Aztán jött a háború, majd a fordulat éve, a Rákosi-korszak, a kádárizmus és a rendszerváltás, a mű pedig mindeközben felszívódott. Amikor rájöttek, hogy eltűnt, sokáig azt gondolták, hogy a háborúban pusztult el. Ennek annyi alapja volt, hogy a front közeledtével a keszthelyi múzeum kincseit vonatra tették Zalaegerszeg felé, de a szerelvény bombatalálatot kapott. A feltételezés az volt, hogy a pannó ekkor pusztulhatott el. Időközben eltűnt a hatalmas méretű alkotáshoz készült vázlatok egyike is, ami egy nehéz ladikot vízre bocsátó halászokat ábrázolt.

Vörös Helén azért riadóztatta olyan izgatottan Virágot, mert a kezében lévő papírok szerint a Vaszary-festmény 1949-ben még garantáltan létezett, hiszen kiállították a Balatoni Múzeumban. A galériás ezen a ponton kapcsolódott be a sztoriba, hogy az iratanyagot feldolgozva 1959. április másodikáig feltárja az elveszett mű sorsát.

Nem tetszett a kommentelőknek, azonnal leszedték

A háborút szerencsésen túlélt pannót eszerint 1949. tavaszán a Balaton történetét marxista szemmel bemutató, Mészölytől Egryig című tárlaton állították ki. Nem is akárhol, a mérete miatt a főlépcső fordulójában várta a látogatókat.

A múzeum igazgatója a jelek szerint óriási nyalógép lehetett, a megnyitó után nem sokkal ugyanis levelet írt a kultuszminiszter titkárának, amiben arról értekezett, hogy a tárlatlátogatók mely műveket kritizálták a vendégkönyvben. (Csókéit, Egry Józseféit és a Vaszary-pannót leginkább.)

A kommunisták a jelek szerint igen komolyan vették a kommentelőket: Bényi postafordultával táviratban intézkedett

VASZARI KÉPET LEVENNI EGRI KIAALLITAS MARAD PAAR NAP MULVA JOEVOEK BENYI

Le is vették és soha többé nem állították ki sehol.

Az igazgató szabadult volna ugyan a politikaliag kényes képtől, de a budapesti felügyeleti szerve nem kért belőle, így betették a raktárba. A következő nyom 1953-as. A Múzeumok és Műemlékek Országos Központja ekkor levélben kérdezte meg Keszthelytől, hogy milyen, más intézmények tulajdonába tartozó alkotások vannak a raktárában. A válaszlevélből kiderült, hogy az Akvárium címen nyilvántartott pannó még megvolt, és azt is tudták róla, hogy eredetileg a tihanyiak tulajdona.

1958-ban a múzeum újabb levélben jelezte a tihanyi Intézetnek, hogy ott rohad náluk egy képük, jó lenne elvinni. A válaszból kiderült, hogy nem is egy az a kép, hanem kettő, mert a nyolcméteresen kívül ott tárolják a Halászat címűt, ami azonos a nagy pannóhoz készült egyik tanulmánnyal. Már csak 214-et kellett aludni, hogy 1959. tavaszán az Intézet felelősségteljes útra indítsa Lukacsovics Ferenc tudományos segédmunkatárs-puhatestűkutatót. Nem kagylóért, hanem festményért: neki kellett ugyanis elhoznia Keszthelyről a két említett alkotást.

A puhatestűkutató rendben meg is érkezett, alá is írta az átvételi elismervényt, hogy a sztori fonala itt elszakadjon.

Vagyis innentől - egyelőre - semmit sem tudunk a nagyobbik Vaszary-mű sorsáról. Virág Judit szerint életszerűtlen, hogy az akkori viszonyok között bárki meg mert volna semmisíteni egy vélhetően értékes festményt, amit a mérete miatt eleve kevés helyen lehetett volna kiakasztani. De biztosan csak annyit tudunk, hogy Lukacsovics átvette a két képet. Virág elképzelhetőnek tartja, hogy a tihanyi kutatóbázist az ötvenes évektől felügyelő Akadémia valamelyik intézményéhez vagy raktárába került a 8-szor 2 méteres kép, de persze az sem kizárt, hogy valamikor visszavitték Keszthelyre és onnan vitték tovább valamerre, bármilyen állami intézménybe vagy raktárba.

A magyar közintézmények nyilvántartási rendszerét jól jellemzi az a tény, hogy a pannóhoz vázlatként megfestett egyik halászos képet a művészettörténet lappangóként tartotta nyilván mindaddig, míg Virágék kutatásaiból ki nem derült, hogy az végig - vagyis 1959. áprilisától ismét - ott lógott az Intézet falán. A küldöncként használt puhatestűkutató ezt ugyanis tényleg visszavitte Keszthelyről.

Megkérdeztem az MTA-t, hogy az új felfedezések fényében utánanéznek-e. nem náluk lappang-e a feltekercselt állapotban tárolt mestermű. Amint reagálnak, megírom.

A témáról az Artmagazinba nagy cikket író Virág Juditot pedig arról kérdeztem meg, hogy miért foglalkozik ennyit a Vaszary-képpel.

Bosszant, hogy lehet, hogy valahol megvan. Fajó hiánya ez az életműnek

- válaszolta.