Az igazságon túli politikában ott van no-go zóna, ahol Szijjártó Péter mondja

Szeptember első két hetét Berlinben töltöttem, pont a magyar kormány által no-go zónának tartott Neukölln szélén laktam. Naponta többször kellett áthaladnom azon a kerületen, amit a kormány tájékoztató anyaga szerint a hatóságok nem, vagy nehezen képesek ellenőrzésük alatt tartani és ahol a befogadó társadalom írott vagy íratlan normái alig érvényesülnek.

Talán nem meglepő, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam: Neukölln nappal és éjszaka is egy végtelenül békés városrész pár nagyon felkapott hipszterszakasszal és számos csendes, barátságos utcával, melyekben tényleg sok bevándorló él. Nem csak arabok, hanem ázsiaiak éppúgy, mint számos európai országból érkező fiatal, köztük sok magyar is.

A kormány tájékoztató honlapja márciusban bukkant fel, de a sokak által szétszedett no-go zónás térkép most ismét beverekedte magát a nemzetközi sajtóba, miután a kvótanépszavazás elé szánt füzetben újra megjelent. Nagykövetségek és külügyminisztériumok tiltakoznak, válaszul a Fidesz körül felhúzott bérblogbirodalom ismét elkezdett no-go zónázni, előszedve London és Párizs egyes negyedei mellett Neuköllnt is, ahol "fiatalok galerikbe (!) szerveződve randalíroznak az utcákon".

Túl az igazságon

Mindez elég pontosan bemutat egy új trendet a világpolitikában, amit az első elemzések az igazság utáni, esetleg a tények utáni politikának neveztek el. Nem nehéz kitalálni, miről van szó: arról, hogy sorra jelennek meg és válnak népszerűvé olyan politikusok, akiknek a kijelentései köszönőviszonyban sincsen a valósággal.

Mint minden ember, a politikusok is mindig hajlamosak a hazugságokra és a modern demokráciák kampányai is tele vannak csúsztatásokkal, stratégiai füllentésekkel. De ezek elkövetői elég pontosan tudták, hogy ha valaki képes lesz adatokra alapozva világos bizonyítékát adni, hogy nem mondtak igazat, az számukra lesz a végén kellemetlen. Hazudni a politikában kockázatos húzás volt, egészen a közelmúltig.

Donald Trump felemelkedése és a brexit-kampány is azt mutatta meg, hogy valami alapvetően megváltozott: hirtelen elkezdett nem számítani, ha egy politikus nyilvánvalóan összevissza hazudozik.

Ez talán Trump esetében a leglátványosabb: nem arról van szó, hogy ellenfelének, Hillary Clintonnak ne lett volna egy rakás kellemetlen ügye és néhány béna hazugsága a kampány során. De ezek mennyisége és mértéke a megszokott tartományon belül mozgott és a megszokott reakciókat váltották ki: kínosak voltak, ártottak is Clinton népszerűségének a demokrata táboron belül, magyarázkodni is kellett miattuk.

Ehhez képest Trump hosszú hónapok óta folytathat zavartalan hazudozást úgy, hogy lassan már felhánytorgatni sincs kedve vagy ereje senkinek. Elszánt bloggerek még próbálják infografikán ábrázolni az aznapi hazugságtermést, a politikusok nyilatkozatainak tényellenőrzésével foglalkozó szakember pedig kesereg, hogy Trump vizsgált kijelentéseinek közel háromnegyede nem áll túl szoros kapcsolatban a valósággal, mindez úgy fest, már nem sokakat érdekel.

Magyarázatként rengeteg minden felmerül, a túlságosan mediatizált politikától a korrumpált szakértőkön leszereplésén át mindent elárasztó adatbázisokig és a közösségi média zajáig, ami a klasszikus sajtóval szembeni sosem tapasztalt bizalmatlansági válsághoz vezetett a nyugati országokban.

Nem az számít, mit mondasz

Innen már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy megértsük, hogyan lehet az, hogy bár elsőre úgy tűnt, a BBC újságírója, Evan Davis szimpla összevissza-beszélésen kapta rajta Szijjártó Péter magyar külügyminisztert, a kormány másnap mégis fizetett Facebook-hirdetésben reklámozza az angol nyelvű posztot arról, hogyan iskolázta le Szijjártó ugyanebben az interjúban egy másik kérdésben a brit riportert.

Ugyanezzel a lendülettel találtak rá a magyar kormány no-go zónás anyagaira a különféle Putyin-közeli blogok és altright-oldalak, melyek számára már bőven elég fegyvertény az is, hogy a magyar külügyminiszter rendőrségi statisztikákat emlegetve beszélhet a BBC-ben no-go zónákról Londonban, függetlenül attól, hogy léteznek-e ilyenek vagy sem. A kapcsolódó fórumokat és felületeket el is lepték a kommentelők, akik a hazudozó BBC-vel szemben az igazságot végre kimondó Szijjártót dicsérték.

Azóta a magyar jobboldal blogbirodalma ráakadt egy 13 évvel ezelőtt készült BBC-s dokumentumfilmre, ami a No Go Britain címet viselte és ami az elővárosokban és az északi, skót területeken jelenlévő, főleg fiatalkorúakból álló bűnbandák uralta területeket mutatta be. Bár készítőjét, Adrian Addisont már 2004-ben azzal vádolták meg, hogy a verekedési jelenetek megrendezettek voltak a filmjében, ennél is fontosabb, hogy ez az epizód is mennyire élesen mutatja meg a tények utáni világ működését.

Ennek az egész jelenségnek ugyanis a legkártékonyabb következménye, hogy ezek a hangok elfojtják a létező problémákról szóló párbeszéd lehetőségét is. Senki nem vitatná, hogy mondjuk Franciaországban és Belgiumban vannak olyan muszlim közösségek, ahol nem ment végbe rendesen az integráció és egyes tagjai biztonsági kockázatot jelentenek. Ahogy azt sem állítja senki, hogy a teljes kontroll nélküli, tömeges bevándorlás az EU területére szerencsés dolog lenne, és nem kéne ez ellen fellépni.

Vagy a londoni példához visszatérve, persze hogy vannak olyan részei a tízmilliós világvárosnak, ahol nem bölcs dolog éjjel egyedül sétálni. De ez egyrészt sokak személyes biztonságérzete alapján Budapestre is simán igaz, másrészt pedig ebből még nem következik az, hogy ezek a területek kiszakadtak volna az államból, vagy ne menne be oda a rendőr. Például ott az a történet, hogy pár éve tényleg létrejött egy saría törvénykezésre alapuló önkéntes csoport, ami London keleti részén zaklatta az embereket. A rendőrség pedig válaszul tette a dolgát, és a csoport tagjai börtönbe kerültek.

A BBC-s dokumentumfilmből sem az derül ki, hogy 2004-ben megszűnt volna az állam uralma Nagy-Britannia egyes területei fölött, hanem hogy vannak lepusztult iparvárosok, ahol gondot okoz a kábítószer-fogyasztás és a bűnözés. (Látta valaki a Trainspottingot?)

Az igazságon túli narratíva éppen azért annyira pusztító, mert legtöbbször tényleg megtörtént eseteket, létező jelenségeket, valós félelmeket vesz alapul, hogy aztán azt totalizálva és irreálisra nagyítva mutassák be, lehántva róla mindent, ami nem illik az olvasatba, mindezt pedig úgy, hogy bárkit, aki tevékenységüket kritizálná vagy állításaikat cáfolná, a jelenség cinkos fenntartójaként mutathassanak be.

Boris Johnson szomorú esete

A Washington Post szerkesztője (egyben a Spotlight című film központi alakja), Marty Baron májusban végzős egyetemistáknak beszélt és bár a végére próbált reménykeltő mondatokat is felvetni, mondanivalóját nehéz nem úgy olvasni, mint a klasszikus újságírás gyászbeszédét:

„Volt idő, nem sokkal ezelőtt, amikor előfordult, hogy máshogy értelmeztünk tényeket. Különbözött az elemzésünk, különbözött, hogy milyen megoldásokat találtunk ki a problémáinkra. De a tényekben alapvetően egyetértettünk. Ez volt akkor. Ma viszont sokan úgy érzik, saját tényekkel bírnak, melyek viszont valójában hazugságok.

Gondolhatjátok azt, hogy az alacsony azoknak az amerikaiaknak a száma, akik ezekben hisznek. De nem az. Ami létrejött, az egy alternatív valóság, egy virtuális valóság, ahol a hazugságokat igazságként fogadják el, és ahol az összeesküvés-elméletek a hazugságok termékeny talaján szökkennek szárba.

A mainstream sajtó tényellenőrzéseinek nincs többé hatása. A gyanakvás tárgya lettünk, azzal vádolnak minket, hogy elrejtünk dolgokat. És látva a lehetőséget, a politikusok saját javukra használják ki ezt."

Szinte már vicces volt látni, hogyan küzdött meg ezzel a jelenséggel a héten Boris Johnson, aki a brexit-kampány élére beugorva rengeteget tett azért, hogy a brit politika is eljusson a tények utáni korszakába, majd most külügyminiszterként az ENSZ-közgyűlésen kellett hallgatnia a kilőtt segélykonvoj ügyében a teljesen elszállt és képtelen orosz felvetéseket. Ez lehetne akár intő jel is politikusoknak: ha egyszer átlépsz a hazugságok pályájára, számolj azzal, hogy ott lehetnek nálad nagyobb játékosok is.

Németországban vernek a négerek

Visszatérve a hazai példákhoz: üzenheti ugyan a német követség, hogy náluk ugyan nincsenek no-go zónák és mindenkit szeretettel várnak, hogy saját szemével nézze meg ezt, a kormány célcsoportjának egy jelentős része nem fog eljutni Németországba. Sokan, még ha akarnák, se engedhetnék meg maguknak, de biztos hat az is, hogy az állami médiában egymást érik a Nógrádi-féle alakok üzenetei arról, hogy a német emberek már félnek utcára menni a saját országukban.

Ami csak egy nagyon apró, szabad szemmel alig látható eleme a több mint tízmilliárd forintból összehozott, EU-s tagállamban eddig példátlannak számító gyűlöletkampánynak, melynek társadalmi kárát egyelőre megbecsülni sem tudjuk. De legalább elmondhatjuk, hogy egy nyugati trendet a szokottnál jóval gyorsabban sikerült elkapnunk és nagy lendülettel felülnünk rá.