Óriási a felháborodás, mert leleplezték a leghíresebb bujkáló írót

Ha valaki csak kicsit is követi a külföldi könyves toplistákat és kritikákat, akkor nem kerülhette el a figyelmét Elena Ferrante felemelkedése. Az olasz szerző négykötetes regénysorozata („Nápolyi regények”) az elmúlt évek legnagyobb irodalmi sikere volt: rajongtak érte a kritikusok és az olvasók is, számos nyelvre lefordították, és nagyon nagyot futottak angolszász országokban is. (Igaz, egyes vélemények szerint az angol fordítások sokkal jobban sikerültek, mint amilyenek az eredeti olasz szövegek.)

Azt viszont, hogy kicsoda Elena Ferrante, nagyon sokáig nem lehetett tudni. Az írói álnév mögé rejtőző szerző gondosan titokban tartotta kilétét első könyve 1992-es megjelenése óta. Ferrante korábbi munkái közül amúgy korábban több megjelent magyarul is, de a legnagyobb sikert arató Nápolyi regények még nem. A négy kötetben Ferrante két Nápolyban élő nő történetét meséli el, a krtikusok szerint fantasztikusan gazdag érzelmekkel és lenyűgöző intelligenciával.

Most viszont úgy fest, vége az egyik legnagyobb kortárs irodalmi rejtélynek: a világ talán legismertebb irodalmi lapja, a New York Review of Books vasárnap közölt egy cikket, amiben egy olasz újságíró, Claudio Gatti beszámolt arról, hogyan nyomozta ki Ferrante kilétét. E szerint Ferrante valójában egy Olaszországban kevéssé ismert fordító, Anita Raja, aki korábban főleg közép- és kelet-európai, német nyelvű szerzők műveit ültette át olaszra.

A cikkből óriási botrány lett, a legtöbben felháborodva fogadták a leleplezést. Az érzékeny irodalmi közvélemény brutálisnak, erőszakosnak, perverznek, undorítónak és óvatlannak tartja Gatti cikkét. A leleplezésnek semmiféle irodalmi hozadéka nincs, csupán szenzációhajhászás – írta felháborodottan az egyik irodalmár.

Ijedtségből indult, művészi koncepció lett belőle

Ferrante nem élt teljes elszigeteltségben, időnként interjúkat is adott, csak gondosan megőrizte anonimitását. Egyik interjújában azt mondta, kezdetben azért választotta a művészi álnevet, mert túl ideges volt, félt attól a gondolattól, hogy mi lenne, ha ki kéne lépnie a világ elé. De az idő előrehaladtával egyre jobban zavarta az is, hogy az irodalmi élet ennyire a szerzőhősök köré összpontosul, mintha nem is a könyvek számítanának, hanem a szerző aurája, és képtelenség lenne beszélni egy könyvről anélkül, hogy ne beszélnének a szerzőről.

Idővel az álnév használata a kortárs irodalmi és kiadói gyakorlat elleni kiállásról is szólt. A Paris Reviewnak adott interjúban arról beszélt, hogy teljesen természetes lett az, hogy úgy gondolunk a szerzőre, mint egy konkrét létező személyre a szövegen kívül is, tehát sokan gondolják úgy, hogy ha meg akarják érteni a művet, akkor minél többet meg kell tudniunk a szerző banális életéről is.

Úgy gondolta, hogy ha eltünteti a szerzőt az olvasó szeme elől, akkor marad a szöveg maga, és így kisedrülhet, hogy a mű sokkal többet rejt, mint amit el tudtunk képzelni. Csak ehhez ki kell szabadítani a szerző fogságából.

A XX. század művészetelméletéből jól ismert vitáról van szó, ami nagyjából arról szól, hol ér véget egy szöveg és mi a szerző és művének viszonya. Talán a legismertebb vonatkozó írás Michel Foucault „Mi a szerző?” című esszéje, amiben arra jut, hogy a szerző gyakorlatilag csak egy funkció.

Ferrante éppen ezt a csapdát akarta kikerülni: nem akarta, hogy művei egy személyhez legyenek köthetőek, nem akart a mindennapi világban lehorgonyzott fogódzót adni művei mellé, azt akarta, hogy ne lehessen belevetíteni életéből szedett narratívákat a regény szereplőinek életébe. Ennek lett most vége.

A rejtélyes olasz szerző leleplezéséhez amúgy több hónapnyi nyomozás vezetett el: Gatti a legklasszikusabb módszert választotta, és a pénz útját kezdte el követni. A könyveket kiadó Edizione könyvelési papírjait kezdte el átvizsgálni, így akadt rá arra, hogy a kiadó sokkal többet fizet egy szabadúszó fordítónak, Anita Rajának, mint amennyi indokolt volna. Hamar az is kiderült, hogy Raja jobb körülmények között él, mint amit egy fordító megengedhetne magának: olyan lakása van, amilyet egy nemzetközileg jegyzett sikerszerzőnek képzel el az ember.

Stimmeltek a kifizetési dátumok is: a kiadó mindig rendre a megjelenések után utalt komolyabb összeget Raja számlájára. Bár hivatalosan nem erősítette meg senki, de Gatti annyira meggyőző bizonyítékokkal állt elő, hogy nem is kételkedik senki állításai igazságában. A kiadó vezetője, Sandro Ferri sem tagadta (bár nem is erősítette meg), hogy valóban Raja a szerző, viszont gyomorforgatónak nevezte Gatti eljárását.

Lehet, hogy vége az életműnek

A nagy kérdés most persze az, hogy volt-e bármi haszna a nagy leleplezésnek? Kinek jó az, hogy egy tudatosan, esztétikai és alkotói megfontolásokból bujkáló szerzőt sikerült lebuktatni?

Gatti azzal érvel, hogy ezzel a titkolózással Ferrante és a kiadója gyakorlatilag maga kérte, hogy valaki leplezze már le őket. Cikkét annyira heves felháborodás fogadta, hogy az olasz újságíró a hét elején már magyarázkodni kényszerült, legutóbb már arról beszélt a BBC-nek, hogy Ferrante közszereplő, könyveit világszerte milliók vásárolták meg, az olvasóknak pedig joguk van megtudni, hogy ki alkotta ezeket a műveket.

A reakciók alapján viszont az olvasók egyáltalán nem akarták tudni, ki a valódi szerző, és inkább tiszteletben akarták inkább tartani Ferrante szándékát.

Ferrante korábbi interjúiban többször elmondta, hogy ha kiderülne a valódi kiléte, befejezné az írást. Ezzel ugyanis az egész művészi projektjének lényege veszne oda: a Nápolyi regények mellett Ferrante megalkotása is az életművének része volt, és ez most sikerült tönkretenni. (via Guardian, Vox, BBC)

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.