• Kisebb spoiler van benne.
  

Kiskoromban ment a magyar tévében egy német sorozat, az volt a címe, hogy "Egy boldog család". Halványan emlékszem csak rá, de azt hiszem többnyire tényleg egy boldog német család mindennapjairól szólt, kivéve az utolsó pár részt. Azokban, gyakorlatilag minden előzmény nélkül, a főszereplő anyukát játszó Maria Schell karaktere rákot kap, meghal, és emiatt mindenki folyton sír. Akkor egyáltalán nem értettem, hogy miért így fejezték be, csak évekkel később tudtam meg, hogy a színésznő lett súlyos beteg, és ezért kellett ilyen furcsán abbahagyni.

A Boldog család hosszú idő után tavaly jutott újra eszembe, amikor a Your the worst című amerikai vígjátékot néztük. Ebben eleinte viccesen mutatnak mindenféle súlyos mentális betegséget, például egy Irakból hazatérő veterán PTSD-jét, amit néha heroinnal csillapít. Tényleg mulatságosan, még ha így leírva ez gondolom nem is megy át. Aztán a második évadban az egyik főszereplő hirtelen nagyon komolyan és egyáltalán nem viccesen depressziós lesz, és onnantól erről szól a sztori. Ez egyébként egyáltalán nem baj, de a hirtelen hangulatváltás zavaró volt, mintha az írók egyszer csak túl könnyednek érezték volna az addigi részeket, és a nevetgélés helyett valami komoly, érdemi témával akartak volna nagyon komolyan és érdemben foglalkozni.

A Fleabag viszont az első pillanattól kezdve hibátlanul mozog az elképesztően vicces és lélekörlően nyomasztó ügyek között. A kétféle téma nem zavarja, hanem erősíti egymást. A poénok pont, hogy előrevetítik, magyarázzák a tragédiát, átélhetőbbé teszik a nyomorúságot.

Az angol sorozat nagyon leegyszerűsítve egy fiatal londoni nő életéről szól, akinek epizódról-epizódra kicsúszik a lába alól a talaj. A neve sosem derül ki, csak Fleabagként (bolhafészek) ismerjük meg. Nem csak neki nincs neve, alkalmi csávói is csak Bus Rodent és Arsehole Guy-ként futnak.

Fleabag folyton mindenből viccet csinál. Az esetek többségében nem a többi szereplővel viccel, hanem kinéz a jelentből, bele a kamerába, és a nézőnek mondja el, amit éppen gondol. Frank Underwood a Fehér Házban a világhatalmi terveibe avat be, Fleabag az ágyában, anális szex közben magyaráz.

"Már egy ideje nyomjátok, amikor észreveszed, hogy segglyukad felé közelít. De már részeg vagy, és amúgy is vette a fáradtságot, hogy átjöjjön, szóval hagyod. Nagyon tetszik neki."

Szinte minden szituációban van egy gyilkos, cinikus kiszólás, gúnyolódó grimasz. Ezek tényleg szórakoztatóak, de közben egyre jobban kiérződik belőlük Fleabag magányossága. Amikor minden helyzeten és emberen csak nevetni lehet, mert senki és semmi sem fontos igazán, akkor szükségszerűen semmi és senki sem lehet valóban közel. Ez alól kivételt talán Fleabag nővére, ő az egyetlen a nézőkön kívül, akivel néha összekacsint a főszereplő, és pont ezért olyan megsemmisítő, amikor a végén “elárulja” a lányt.

Fleabagnek ellentmondásos a viszonya a szexszel. Saját bevallása szerint is mindig a dugásra gondol, folyton maszturbál (például Barack Obama elnöki beszédére), de az nem látszik, hogy különösebb örömét lelné a dologban. Tűpontosan mutatják be, milyen az, amikor valaki csakis szexuális vonzerején méri le saját emberi értékét, és folyton attól retteg, hogy a korral elmúlik majd a kívánatossága, és akkor majd nem ér már senkinek semmit.

Az embernek egy idő után az a nehezen megfogható érzése támad, hogy valami hiányzik. Hogy Fleabag egyszerre vicces és aggasztó szétcsúszását nem indokolják az addig megismert körülményei. Minden részben valami új trauma kerül elő, és minden részben egyre világosabb, hogy már csak a következményeit látjuk valamilyen korábbi eseménynek. Közben az egész annyira könnyed és vicces, olyan magától érthetően történik, hogy a lopakodó szomorúság úgy igazán csak az utolsó pillanatban szakad rá az emberre, amikor már nem lehet elugrani.

Összesen hat rész van, darabonként fél órásak, szóval egy délután alatt le lehet darálni. Nem mindig könnyű nézni, de érdemes, még soha nem ment ehhez hasonló dolog a tévében.