A múlt héten ott tartottunk, hogy Kolumbiában fél évszázad és negyedmillió halott után kitört a béke. Az elnök és a gerillavezér kezet ráztak, a fél világ vezetői előtt aláírták az aláírandót, az ország egyik katarzisból a másikba zuhant, folyt a rum és szólt a salsa. Mindenki, minden közvéleménykutató, minden elemző, minden politikus, a kolumbiai és a nemzetközi sajtó, de még a 444 is azt hitte, hogy a szeptember 26-i békeszerződést szentesítő október 2-i népszavazás csak formalitás.

Aztán október 2-án este az egész világ megdöbbenten látta, hogy ha egy hajszállal is, de a kolumbiaiak nemet mondtak a békeszerződésre.

„A mágikus realizmus hazája ismét megdöbbentette a világot” - ilyen és hasonló szellemeskedésekkel próbáltak sokan időt nyerni, hogy felfogják, pontosan mi okozta a világpolitika utóbbi éveinek talán legváratlanabb fordulatát. Közben a kolumbiaiak olyan viccekkel szórakoztatták magukat, hogy „ha mi dinoszauruszok lennénk, a meteort is megszavaznánk”. De valójában mindenki csak elég tanácstalan és szomorú volt azzal kapcsolatban, hogy mi történt, és főleg hogy mi a jó ég fog ezek után történni.

Vasárnap Kolumbiában a szavazásra jogosultak mindössze 37,5 százaléka fáradt el az urnákhoz. Az ő 50,21 százalékuk nemet, 49,79 százalékuk pedig igent mondott a békeszerződésre. A 49 millió lakosú országban mindössze 54 000 szavazat különbség volt a két tábor között. A szavazatok területi eloszlása azonban még ennél is megosztottabb ország képét festette fel.

Az eredményeket összefoglaló térkép világosan megmutatja a kolumbiai társadalom kettészakadását. Az ország perifériáin, a Karib-tenger mentén északon, az Amazonas dszungelében keleten, az Andokban délen és az Atlanti-óceán partján szinte mindenhol az igen nyert. Ezek az ország falusias, szegény vidékei, amelyek a legtöbbet szenvedtek a jobboldali kormány és a baloldali FARC közötti végtelen fegyveres konfliktusban. Az ország közepén, a jobb módú nagyvárosokban, ahol nem volt mindennapos vendég a háború, a nem nyert. (Az egyik kivétel a békepárti főváros, Bogotá, amely a világ számtalan nagyvárosához hasonlóan balosabb és progresszívebb az ország többi részénél).

A nemek hajszálnyi győzelmének sok oka van, és ezek közül első helyen kell említeni a vakszerencsét és az időjárást. Október 2-án egész Kolumbia nagy részén rossz idő volt, a Karib-partvidéken pedig már napok óta tombolt a Matthew nevű hurrikán előszele. Ennek köszönhetően az egyik leginkább békepárti vidéken sokan egyszerűen nem tudtak elmenni szavazni. Sok utat elmosott az eső, aminek eredményeként La Guajira tartományban például csak a választópolgárok 19 százaléka szavazott, és az egész partvidéken is csak 27%. Ha egy kicsit többen tudnak elmenni, meglett volna a békeszerződés elfogadásához szükséges 54 000 szavazat.

Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy nem lehet mindent az időjárásra kenni, nem csak a vihar tehet a sok nemről és a kevés igenről. Ha tényleg olyan katartikus volt az a békeszerződés, hogyhogy arányaiban kevesebben mentek el szavazni, mint ugyanaznap Magyarországon egy teljesen értelmetlen népszavazáson? Nem érezték, hogy milyen fontos pillanat az ország történetében lezárni egy több évtizedes konfliktust?

Az utólagos magyarázatok szerint alapvetően két oka volt a békeszerződés népszerűtlenségének. Egyrészt hogy a szerződést megkötő, arról évek óta tárgyaló kolumbiai politikai elit nem vette a fáradtságot ahhoz, hogy elmagyarázza a választóknak, pontosan miről is van szó. A tárgyalások Kubában folytak, ahol a FARC vezetése száműzetésben élt. Előbb teljesen titokban, és később is csak maga a tárgyalások ténye lett ismert, a tartalma kevésbé. A végén pedig mintegy varázsütésre született egy dokumentum, amire a választóknak rá kellett volna bólintania.

Röpködtek a lózungok, hogy „vége a háborúnak” meg „tartós béke”, de ezeket nem támasztották alá sehogy, és a kolumbiaiak nagy része bemondásra már semmit nem hisz el a FARC-nak. Korábban több megállapodásból is visszatáncoltak, nem csoda, hogy az utóbbi években oszágosan már 90 százalék körüli volt az elutasítottságuk, amin az sem lendített sokat, amikor bejelentették a fegyverek letételét.

A választók nyilván nem maga a béke ellen szavaztak, csak a békeszerződést tartották a FARC szempontjából túl kedvezőnek. Annak értelmében egyetlen egykori gyilkost/gerillát/terroristát sem lehetett volna felelősségre vonni, az egykori FARC-vezetők pedig átvedlethettek volna politikusokká. Mindennek a tetejébe pedig egy olyan országban, ahol tényleg nagyon sokan nagyon szegények, az egykori FARC-harcosok még havi apanázst is kaptak volna az államtól, hogy legyen miből reintegrálódniuk a társadalomba.

A nemek győzelmének másik fontos oka, hogy a kolumbiai politikai elit sem támogatta egyöntetűen. Juan Manuel Santos elnök szövetségesei, az ország kiskirályai sem mind lelkesedtek érte kellőképpen, és a köztük zajló folyamatos hatalmi harcok eredményeként sokan nem kampányoltak olyan lelkesen, amennyire a történelmi pillanatban kellett volna. De ennél is komolyabb akadálynak bizonyult, hogy Santos egykori politikai gyámja, elődje az elnöki székben, Álvaro Uribe minden erejével a nem mellett mozgósított.

A Kolumbiát 2002 és 2010 között vezető, nagyon jobboldali és nagyon kemény Uribe soha nem hitt a terroristákkal tárgyalásban, a kemény kéz politikájában viszont annál inkább. Nála ebbe a a törvényen kívüli eszközök is belefértek. Elnökségébe sok FARC-vezető belehalt, a közkatonák közül pedig sokan dezertáltak, és így ő volt, aki előkészítette a terepet a békéhez. Uribe soha nem írt volna alá ilyen szerződéset a FARC-kal, tulajdonképpen a tárgyalások se kezdődhettek meg komolyan, amíg ő nem távozott a hatalomból.

Uribe, aki Kolumbia egyik, ha nem a legnépszerűbb politikusa, most a békeszerződés ellen kampányolt. A 4,5 millió hűséges Twitter-követővel rendelkező volt elnök szavának olyan súlya van az országban, mint talán senki másnak. Egyrészt mert ügyes populista, másrészt mert elnöksége alatt Kolumbia tényleg nagyot lépett előre. Most sokan a kolumbiai Trumpnak nevezik, de ez teljesen igazságtalan: Uribe nem egy bohóc, hanem egy olyan politikus, aki egy borzasztóan bonyolult és nehéz helyzetben lévő országban tudott jó munkát végezni. Nem csoda, hogy békeszerződés elvetésében mindenki kulcsszerepet tulajdonít az ő személyes karizmájának.

A brexitpárti kampányolókban és Uribében viszont már van egy közös vonás. Ahogy az EU-tól elszakadást hirdetőknek sem volt fogalma sem a saját szempontjukból sikeres népszavazás másnapján, hogy pontosan mi a fenét kellene csinálni, úgy Uribe és hívei sem álltak elő komolyan vehető tervvel. Azt nyilván ők sem akarják, hogy a kolumbiai fegyveres erők és a FARC ismét egymásnak essenek, és az utolsó vérig harcolva döntsék el a konfliktust. Na de akkor most mi legyen?

A népszavazás eredményének kihirdetése után a kormány és a FARC is közleményt adott ki arról, hogy a továbbiakban is közösen dolgoznak a békéért. Bár a békeszerződés aláírása egyetlen pillanat, a FARC demobilizálása már egy hosszabb ideje tartó folyamat, amit elég nehéz visszafordítani, már ha egyáltalán valaki vissza akarná fordítani.

Santos elnök az utóbbi napokban békülékenyebb hangot ütött meg Uribével és híveivel, de nem látni, hogy lehetne közelíteni a két szélsőséges álláspontot: a nemmel szavazók azt szeretnék, ha a FARC egy részét lecsuknák, a FARC-ból viszont ehhez nyilván senkinek sincs kedve. Valamiféle kompromisszum nélkül viszont lehetetlen továbblépni. Mindenesetre eddig csak ketten ültek a tárgyalóasztalnál, mostantól hárman fognak, és ettől csak minden bonyolultabb lesz.

Ha Kolumbiának szerencséje van, lesz valamilyen megoldás, mielőtt megint elszabadulna a pokol a szegénység és a kokainbiznisz által egyébként is leterhelt országban. Ha nincs, akkor folytatódhat tovább az utóbbi évtizedek hol hevesebben, hol csendesebben, de mindig pusztító fegyveres konfliktusa. A kolumbiai kudarc és a Brexit után pedig a világ elgondolkodhat azon, hogy demokráciákban és demokrácia-szerűségekben, ahol a népet már egyébként is képviseli valaki, biztosan szükség van-e népszavazásokra.