Mekkora siránkozás-zsinatolás ment itt meccs előtt, hogy micsoda átverés, sőt egyenesen a fogyasztók cinikus becsapása 5900 forintért adni a jegyet az MTK stadionavatójára, ahová a beígért atomerős Sporting helyett a portugálok B-C-D csapata jött el, amit a szervezők nyilván rég tudtak.

Jelentem megint a károgók estek pofára.

Csütörtök este egészen biztosan nem volt jobb ár/érték-arányú befektetés, mint 5900-ért végignézni, ahogy Deutsch Tamásból kijön a lírikus, majd a tömeg úgy kifütyüli-fújolja Orbán Viktort, mint Gyurcsány Fletót a legszebb napjaiban, hogy az egészet az MTK ultráit megtámadó biztonságiak és a fanatikusok csatája tegye végképp ötcsillagossá. Az igazság az, hogy ha igazán szigorúan vesszük, a meccset le sem kellett volna játszani, de ezzel sem volt baj, mert így legalább megismerkedhettünk a szupermodern eredményjelző Paint-stílusú grafikáival.

Vége az önemésztésnek!

Nem professzionális riporterként, hanem privát MTK-szurkolóként érkeztem, így többezer társamhoz hasonlóan nagyon furcsa lelkiállapotban voltam, amikor a régi rituálénak megfelelően a Százados út és a Sport utca sarkán állítottam le a motort. Nem beszélhetek persze egy egész közösség nevében, de akikkel az elmúlt három évben szóba hoztuk a témát, hozzám nagyon hasonló módon élték meg azt, hogy az állam - vagyis a futballminiszterelnöknél ügyesen lobbizó Deutsch Tamás - új stadiont építtetett a csapatunknak. Én nagyon szerettem a régi pályát és alapvetően azt gondoltam, hogy némi tatarozás után az életem végéig ezt pont megfelelő szentélye lesz ennek a különös, gyakran hisztiző, de szeretetreméltó szubkultúrának. Nyilvánvalónak éreztem, hogy az MTK-nak nincsen feszítő szüksége új stadionra, bár a régi kétségtelenül szét volt rohadva.

Ahogy közeledett az átadás napja, két érzés erősödött meg bennem: egyrészt a határtalan öröm, hogy több évi pusztában - sőt, ami annál is rosszabb, távoli, rideg magyar pályákon - történő bolyongás után végre újra hazaérkezünk, másrészt valami enyhe, de levakarhatatlan rossz érzés, már-már bűntudat, mintha az ajándék stadionnal mintegy a rezsim haszonélvezőjévé és cinkosává vált volna minden MTK-szurkoló. Aztán rájöttem, hogy tiszta hülye vagyok, hiszen én nem a rezsimnek vagy Deutsch Tamásnak szurkolok, hanem az MTK-nak, és amúgy sem kértem a stadiont, hanem az akaratomtól függetlenül kaptam. Így aztán hála istennek minden hátsó gondolattól mentesen tudtam megérkezni a buliba negyed nyolc tájban.

Essünk túl gyorsan a "milyen a stadion?" és "tényleg olyan durva a kapuk mögötti betonfal?"-körökön, hogy utána végre jöhessen a bulitudósítás!

A stadion kívülről felejthető, belülről baromi jó, a betonfalak pedig élőben nemhogy nem kirívóan durvák, hanem a tudatosan megtervezett látvány részeként teljesen természetesen hatnak.

A pálya kívülről leginkább semmilyen, de ha minden áron hasonlítani akarjuk valamihez, nekem egy felfújt sátorral téliesített teniszközpont vagy községi uszoda jutott eszembe egy osztrák kisvárosból.

Ezzel alapvetően nincsen semmi baj, egy rakás ikonikus stadion külseje semleges, sőt akár baromi ronda a világon, kezdve a Camp Nouval. A mi pályánk nem ronda, de nincs is erős külső karaktere, ellentétben mondjuk a Fradi- vagy az ugyanezen iroda által tervezett Debrecen-stadionnal.

Behatolva egészen más világ fogad. A kontraszt olyan erős, mint egy befelé forduló római - mármint ókori római - lakóházban járnánk, amin kívülről még ablakok sincsenek, belül bezzeg kies kert várja a lakókat virágokkal, kutakkal és szobrokkal. Itt nincs ugyan se virág, se kút, se szobor, van viszont tiszta építészeti gondolatokra épülő, az egyszerűségében is rafinált, látszóbeton-alapú belső tér.

Az egyik nagy építészeti trükk az, hogy a pálya igazából egy kivájt gödörben van. Ezáltal érte el a tervező, hogy az ember az utcáról érkezve pár lépéssel áthalad a hosszanti oldalon végigfutó, agóraként és büféként is funkcionáló belső téren, majd még három lépés, és máris a lelátó tizedik sora táján találja magát. Mégcsak nem is túloztam a
lépésszámokkal. Az új arénánk szexepilje ugyanis ez a kicsiség, illetve az abból fakadó kényelmesség: itt mindenhonnan mindent jól látni és hallani, amit maga Orbán Viktor tapasztalhatott meg a legjobban.

A stadion koncepciójából - a kicsi, de lelkes közönség ne csak jól lásson, de akár egy szóló bekiabálást is hallani lehessen - ered tehát a tér grund- tornaterem- vagy medenceszerű zártsága, Élőben nézve azt is megértettem, hogy a tervező az alapvonalak mögötti, botrányhőssé vált betonfalaknál miért nem vetett be valami vizuális trükköt. Mert bármilyen eltérés a függőleges lezárástól puhította volna ezt a kuckóhatást. Mivel a szurkolók által bejárható összes tér látszóbeton felületű, a zárófalak betonsága a helyszínen egyáltalán nem olyan zavaró, mint a fotókon és videókon, hanem egészen természetesnek hat.

Ugyanaz a vászontető, ami az utcáról nézve elég hervasztó, már-már petyhüdt látványt nyújt, a lelátóról nézve erős, kicsit nem löttyedt látványelem.

Én a VIP-lelátóval szembeni oldalon voltam, itt a legjobban eltalált tér a szélső ultraszektor nagy, azonnal agóraként funkcionáló, a szimmetriát megbontó betonterasza. A meccs, vagyis nem maga a meccs, hanem a buli annyira izgalmas volt, hogy a vécékig el sem jutottam, a büfében jó volt a sör és a zsíroskenyér, nekem ennél több nem is kellett.

Orbán Viktor felcsúti házi stadionja lényegében egy hatalmas VIP-szektor a függelékeivel. A hasonló méretű Új Hidegkutiban ennyire nem durva a helyzet, de az én lelátómról nézve azért a többszintes skybox-rengeteg uralta a látványt, amikor felemeltem a tekintetemet.

És akkor végre jöjjön az elképesztő, zúzós buli!

Király András munka- és szenvedélytársammal nem sokkal az avatóbeszédek előtt ültünk végül le a polgári b4-es szektor közepében. Ekkor még semmi sem utalt rá, hogy az új stadionnal tényleg valami egészen új kezdődött el a Salgótarjáni út és a Hungária körút szögletében.

A showműsornak így csak a végét láttuk, amikor a szervezők pár percben bemutatták, hogy a stadion hipermodern fénytechnikai rendszere egyfajra emulátorként tökéletes stílushűséggel képes előállítani a nyolcvanas- kilencvenes évek magyar diszkóinak fénytrükkjeit, a zöld lézervonalakból álló grafikáktól az egyszerre csak hullámozni kezdő fehér vonalakig. Plusz dróton mozgatott nagy fénylő gömblámpák. És máris jött a buli igazi nyitánya, Deutsch klubelnök és Orbán miniszterelnök beszéde.

Már akkor elindult a fújolás, amikor elindultak a mikrofonok felé. A tervező dörzsölhette a tenyerét, mert nem kellett sokezer kiabáló ahhoz, hogy hatásosan dübörögjön a

FÚÚÚÚÚJ.

Ezután azonban egészen meglepő pillanatok következtek: Deutsch Tamás olyan megható, érzelmes beszédet mondott, hogy a fújolók elhallgattak. A lehető legszemélyesebbre vette a figurát, a régi pálya egyik legfontosabb intézményéről, az ordibálós Krauszról meg a saját apjáról anekdotázva. A halott apáktól hemzsegő beszéd egy nemszurkolónak akár hatásvadásznak is tűnhetett volna, itt azonban nem voltak nemszurkolók, és még én is majdnem könnyeztem, mert amikor a mamám már halálos beteg volt, csak a Régi Szentély A lelátóján mertem belegondolni mindig, hogy mi is történik éppen velünk, a szomszédos BKV-stadion fölötti eget bámulva.

Mint egy jó drámában: az elandalodást vad akció követte, amennyiben a Deutschot váltó Orbán miniszterelnököt életerős fújolás-búgás-kifütyülés fogadta. Olyan hangos volt, hogy a B4-es szektorból alig hallottam az elejét, pedig jó volt a hangosítás. A fújolást az ultrák kezdték a szélén, de beljebb is csatlakoztak hozzájuk szurkolók, bár az egész közönség azért nem tiltakozott a Vezénylő Tábornok jelenléte ellen. De nem is védték meg.

Ilyen az, amikor direkt felturbózzák az akusztikát: a fújolás egyes időszakokban az ember mellkasában zúgott. Néha abbamaradt, aztán megint erősödött kicsit, hogy az - egyébként teljesen normális és korrekt - beszéd végén megint fölerősödjön.

Na, ez például olyan dolog, amiért érdemes meccsre járni. Mármint nem az, hogy anyázzák Orbánt, hanem hogy a stadion agóra is, olyan plebejus hely, ahol az emberek végre kiengedhetik magukból, ami belülről nyomja őket, ami általában szórakoztató eredménnyel jár. A modern, direkt MTK-sokra szabott stadion ráadásul olyan agóra, ahol nem kell tízezer torok ahhoz, hogy jól lehessen érzékelni a néphangulatot.

A meccs ezek után eleve nem érhetett föl intenzitásban a felvezetéssel, ráadásul ellenfél sem volt igazán, hiszen hiába állította végig a klubelnök, hogy a Sporting A-val fogunk játszani, csak B lett belőle, Teodoru edző ráadásul spórolt az erőkkel a szombati, Vasa elleni meccsünk előtt, így a játék inkább csak alibi volt.

Az MTK ultrái is érezték, hogy az erős indítás után akár le is ülhet a hangulat, azért a második félidőt sosem látott koreográfiával kezdték. Az élethosszig tartó ovis humor jegyében kifeszítettek egy molinót a

Michelle Wild is tudja már: csak szopatunk

felirattal, elindítottak egy rakás kék füstbombát, végül az egész megkoronázásaként meggyújtottak pár görögtüzet.

(A pornósztározás utalás volt arra, hogy a stadion modern eredményjelzőit pár nappal ezelőtt egy orális leszopást bemutató pornófilmrészlettel tesztelte a beüzemelő cég.)

A biztonságiak pár másodperc várakozás után bevonultak, hatalmas erőkkel, és kivitték azt a talán két-három embert, akik a fáklyákat fogták. Ezután egyszer csak mindenki elkezdett futni kifelé, hogy a bejáratnál sosem volt látvány fogadjon: éppen verekedés készült kitörni pár, teljesen begerjedt MTK-ultra és a szekusok között. Remek volt a tumultus, a tolongás, a levegőben szálló adrenalin és a hangos kurvaanyázás. Nem egészen értettem az egészet, mert amikor vitték ki az embereket, még nem látszott semmi extra feszültség. Az egyik ultra nem sokkal később megmutatta a telefonjával készült felvételt, amit hozzánk képest az ellenkező irányból vett fel, így minden látszott rajta. Ezen úgy nézett ki, hogy miközben elkezdték kivezetni a fáklyázókat, az egyik valtonos szekus - látszatra indokolatlanul - elkezdett agresszíven ütni-lökdösni egy szurkolót. A többiek ezen háborodtak fel. Azt persze nem tudtam megállapítani, hogy az áldozat nem szólt-e be az agresszornak, de egy biztonsági embernek nyilván tilos lenne bármilyen szóbeli provokációra reagálnia.

Szóval volt ámuldozás, meghatódás, uralkodókifütyülés, fáklyázás, lökdösődés és majdnem-tömegverekedés, bónusznak akadt valaki, aki végre igazán komolyan vette az ultráinkat. És mindez egyetlen este leforgása alatt, kiváló akusztikával és remek térélménnyel megspékelve!

Én azt képzelem ugyan, hogy örökre hiányozni fog a Régi Szentély, de ha az újban mindig ekkora lesz a buli, hamar meg fogom szeretni ezt is.