Nagyon leforrázva érzi most magát mindenki, miután Donald Trump nyerte az amerikai elnökválasztást. Szerda hajnalban néhány perc alatt az évek óta várt tutibiztos, unalmas Clinton-győzelemből valami teljesen új, az egész világot megrengető változás lett. Az értetlen harag elsőre rögtön a közvélemény-kutatókra zúdult.

Pedig a közvélemény-kutatók valójában a hibahatár környékén tévedtek. Aki igazán benézte a dolgot, az az amerikai elemzőkaszt volt.

A közvélemény-kutatásokat saját modell alapján összegző fivethirtyeight.com például az utolsó pillanatig csak 2 az 1-hez valószínűséggel jósolta a Clinton-győzelmet, és az oldal alapítója, Nate Silver a választás előtt nem sokkal jelezte: elég egy két százalékpontos tévedés – ami nem is olyan nagy –, és Trump máris megfordíthat egy csomó billegő államot.

Igaz, volt, ahol öt százaléknál is nagyobb volt a tévedés (Iowa, Ohio és Wisconsin). Egyedül abban a három billegő államban találták el az eredményt viszonylag pontosan, amelyekben végül Clinton nyert.

A megfigyelők, tévés beszélő fejek és az újságokban véleménycikket írók viszont a választás előtt az akkori közvélemény-kutatások alapján egy-két héttel még földindulásszerű Clinton-győzelmet vártak, amit meglovagolva a demokraták visszaszerezhetik a szenátust és még a talán a számukra különösen nehéz alsóházat is.

Az, hogy ennyire leírták Trumpot, nem lehet meglepő, ha egyszer Trump egy olyan hihetetlenül szokatlan jelölt volt, aki <illeszd be bármelyik megnyilvánulását abból a 99999-ből, amelyik egy hagyományos politikust egy pillanat alatt alkalmatlanná tett volna a választók szemében a korábban érvényes konszenzus szerint>.

Túl sok dolgot csinált Trump, ami alapján az, hogy megválasszák, fizikai képtelenségnek tűnt a saját kulturális buborékjukban tapasztalt normákhoz szokott megfigyelők szemében. Talán az elemzők-megfigyelők, akik javarészt maguk is urbánus amerikai értelmiségiek, hagyták, az előítéleteik és a vágyaik felülkerekedjenek az eszükön. Egy ilyen környzetben teljesen normális, hogy Trumpot egy nyolcvanas évekből itt maradt, visszataszító tulokként tegyék nevetségessé. Egy csomó beszélő fej panaszkodott arra, hogy már annyi minden miatt felháborodtak Trump megnyilvánulásai után, hogy lassan már túl merevek ahhoz, hogy újra felháborodjanak a legújabb felháborító megnyilvánulásain. (Trump persze lubickolt az így kapott figyelemben és az ingyen reklámidőben.)

De most kiderült, hogy a vidéki, fehér Amerikában sokkal több ember számára elfogadható, hogy Trump minden hagyományos normát áthág, és hogy sokkal több embernek számít, hogy értik azt, amit Trump a 150-200 szavas szókincsével szórakoztatóipari tőmondatokban eléjük tár, mint azt a rutinos politikafigyelők gondolták volna.

A most átélt sokk arra utal, hogy sokan magukba is néznek emiatt a Trumpról és követőiről lenézően beszélő megfigyelők között.

Valójában a demokratáknál egy egyszerű mozgósítási probléma történt. Clinton egyszerűen nem tudta mozgósítani ugyanazt a választói koalíciót, mint Obama. (Obama koalíciójában a hagyományos demokrata szavazók a szokásosnál több fekete és rengeteg fiatal volt – utóbbiak általában sokkal inaktívabbak szoktak lenni.) Clintonnál viszont maga a jelölt és az üzenet is éppen egy hajszálnyival gyengébb volt a választói csoportok szemében, mint amire szükség lett volna.

Clinton úgy látta, hogy ellenfele egyszerűen nem szalonképes, lekezelően bánt vele, vagy éppen démonizálta. Az elnökjelölti vitákon, amiket minden hagyományos értelmezés szerint fölényesen megnyert, érdemben nem is vitatkozott Trumppal: egyszerűen nem vette komolyan, amit ellenfele mondott. Sokan azt is gondolhatták Clinton hívei közül, hogy nem is kell annyira elmenni szavazni, hiszen egy ilyen karikatúraszerű jelölttel szemben úgyis zsebben a győzelem. Még azok is a vártnál alacsonyabb arányban vettek részt a választáson, akiket a korábban az elemzők leginkább Clinton támogatói közé soroltak: a nők és a latinók.

Clinton kampánycsapata ezzel összefüggésben elszámította magát két fontos csoport választási hajlandóságával kapcsolatban is. Nem számítottak arra, hogy a Trump által fellelkesített csoportok ilyen nagy számban mennek el szavazni, és arra sem, hogy a hivatalos republikánus párt hívei gyakorlatilag egységes csoportként leszavaznak Trump mellett – annak ellenére, hogy Trump a kampány utolsó heteiben is háborúzott a „normális” republikánus vezetőkkel. Ez utóbbival magyarázható, hogy Clinton nem csak a fehér férfiak, hanem a fehér nők körében is vesztett.

A demokraták általános mozgósítási problémáját mutatja ez az egyszerű ábra:

Míg a republikánusok az utóbbi négy elnökválasztáson összességében ugyanannyi, 60-61 millió szavazatot kaptak, addig a demokratáknál kiemelkedik a két Obama-év, főleg a hullámszerű 2008-as győzelem (amihez az erős jelölt mellett rendesen hozzájárult az akkori elnök szörnyű népszerűtlensége és a választás előtt nem sokkal kibontakozott pénzügyi világválság is). Clinton a 2008-as Obama-győzelemnél 4-5 millióval, a négy évvel korábbi Obama-szavazatoknál 2-3 millióval kevesebbet kapott, és csak kicsivel többet, mint John Kerry 2004-ben. Pedig azóta sokat nőtt az amerikai lakosság is.

De még így is Clinton nyerte a választást az országosan leadott összes leadott szavazat szerint. Mire mindet összeszámolják Kaliforniában, nagyjából egymillióval több szavazattal fog végezni, mint Trump. Szóval nagyjából hasonló léptékben, mint ahogy Al Gore nyert a szavazatszám szerint George W. Bush-sal szemben 2000-ben.

A helyzet az, hogy Trump valójában (legalábbis az eddig beérkezett adatok alapján) kevesebb szavazatot kapott, mint Romney 2012-ben.

Clinton azért vesztett, mert a billegő államokban rosszabbul teljesített, mint országosan. Erre a problémájára közvetlenül a választások előtt mi is felhívtuk a figyelmet.

A választás Clinton számára Michigan, Wisconsin és Pennsylvania államokon úszott el. Ha ezekben az államokban csak 1 százalékpontot javít eredményén Trumphoz képest, akkor ha a lehető legszorosabban is, de Clinton nyer.

Mint látható, összesen 108 ezer szavazat a különbség a három államban, vagyis 55 ezer szavazót kellett volna Clintonnak meggyőznie, hogy ne Trumpra, hanem rá szavazzanak – ez a két állam szavazóinak 0,42 százaléka. Ezen múlt az az 55 elektor, amivel Trump lett az elnök.

Persze nem lenne ennyire lesokkolva a világ, ha tényleg egy szoros választásra számítottak volna.

A demokratákat többek között azért döbbentette meg ennyire az eredmény, mert három olyan kék államot vesztettek el, amelyekre korábban mindig magabiztosan számíthattak, 1988 óta minden alkalommal megnyerték őket. Obama 2008-ban még összesen 1,8 milliós szavazatkülönbséggel húzta be ezt a három államot, és kétszer is megszerezte az ezeknél jóval konzervatívabb Ohio elektorjait. Clinton kampánya egyszerűen csak a „kék falként” hivatkozott a három most elvesztett államra (és rajtuk kívül még három olyanra, amit végül sikerült hoznia: Virginiát és Coloradót viszonylag simán, New Hampshire-t viszont egészen szorosan, mindössze háromezer szavazattal).

Három másik államban még jobban kijöttek Clinton gyengeségei: Iowa, Ohio és Florida államot Obama szintén behúzta kétszer is, Clinton viszont az előbbi kettőben egészen csúnyán alulmaradt, és Floridában is egyértelműen vesztett, pedig utóbbi államba különösen sok erőforrást fektetett be. Néhány államban viszont, ahol nem volt szüksége jó eredményre – a biztosan megnyert Massachusetts és biztosan elvesztett Texas és Georgia –, még Obamánál is lényegesen jobban szerepelt.

A másik oldalon viszont Clinton veresége annyira váratlan volt, hogy mintha semmi figyelmet nem kapna az a tény, hogy valójában több szavazatot kapott ellenfelénél. Pedig Trump 2012-ben, amikor épp rossz kedve volt Romney veresége miatt, ezt írta Twitteren,

link Forrás

tehát hogy az elektori rendszer tragikus a demokráciára nézve, most viszont ő maga lett az elektori rendszer legnagyobb haszonélvezője. Valójában nem kapott túl erős felhatalmazást – igaz, talán már az is egy felhatalmazás, hogy egyáltalán az elnökjelöltség közelébe került.

Most viszont nincs mit tenni, meg kell érteni, hogy miért tudott Trump ennyi embert ilyen jól megszólítani, és mit kell máshogyan csinálni a tabudöntögetés utáni világban.

Ami az elnökválasztásnál valójában sokkal durvább volt kedd éjjel, az a demokrata párt összeomlása az összes többi elképzelhető fronton.

Elvesztették a legtöbb fontos szenátusi, képviselőházi, kormányzói és az államokon belüli törvényhozási versenyt, így minden fronton kisebbségbe kerültek.

A demokraták jellemzően csak azokban az években szerepelnek jól a törvényhozási választásokon fegyelemezettebben szavazó republikánusoknál, amikor egy erős elnökjelöltjük uszályán jóval több demokrata szavazó kerül el a szavazókörökbe. Most Clinton biztosan nem jelentett ilyen húzóerőt. (Ráadásul a szenátusban és a képviselőházban egyaránt hátrányos helyzetből indulnak a demokraták: mindkét házban kevésbé számítanak a földrajzilag egy helyre koncentrálódó urbánus szavazatok. A szenátusban a kis, vidékies államok ugyanúgy két szenátort küldenek, mint mondjuk Kalifornia vagy New York, a képviselőházban pedig a republikánusok számára lehető legjobban vannak rajzolva a körzethatárok.)

Ez azt is jelenti, hogy ha a demokraták meg akarnak védeni valamit Obama elnöki hagyatékából, vagy meg akarják akadályozni, hogy Trump és a republikánusok évtizedekre telerakják a legfelsőbb bíróságot ókonzervatívokkal, akkor az egyetlen eszközük a szenátusi obstrukció maradt. Amit az utóbbi nyolc évben folyamatosan gyaláztak és nem legitim eszközként írtak le, amikor a republikánusok használták.

Nem túl jó jel az sem, hogy két év múlva a demokratáknak (a papíron független Bernie Sanders egyébként nem veszélyeztetett mandátumával együtt) 24 helyet kell megvédeniük, míg a republikánusoknak csak nyolcat. Ráadásul olyan helyeken kellene nyeregben maradniuk, mint Montana, Észak-Dakota, Arkansas, Nyugat-Virginia vagy Indiana, ami a mostani eredmények alapján nem tűnnek túl esélyesnek – a republikánusok szenátorai viszont elég tutibiztos helyeken indulnak, Nevada kivételével nem lehet sok félnivalójuk.

Persze két év alatt nagyot fordulhat a világ. Hiába érzik most úgy a demokraták, hogy vége a világnak, igazából csak annyi dolguk van, hogy valahogy kihúzzák egy darabig, és négy év múlva találjanak egy jobb jelöltet, aki véget vet a most induló őrületnek.