A rendszerváltás óta a világ számos pontjáról érkeztek bevándorlók Budapestre. Van, akit jobb anyává tett Magyarország, más a saját anyanyelvét is elfelejtette, ezért már a szülőhazájában is csak angolul mer megszólalni. Az oroszok porcelánokkal veszik körbe magukat a lakásukban, a távol-keletiek egyre kevesebb rizst esznek, az indiaiak pedig mielőbb mennének már haza. Hogyan teremtenek otthon maguknak Magyarországon a bevándorlók? Albert Ákos cikke az Abcúgon.

Az utóbbi másfél évben rekordszámú migráns érkezett a zöldhatáron keresztül Magyarországra (hogy a legtöbbjük pár napon belül tovább is álljon), a kormányzat pedig lépten-nyomon azt szajkózza, hogy az országnak nincs szüksége rájuk, és csak a bajt okozzák. Eközben azonban hajlamos elsikkadni, hogy Magyarországon már sokkal régebb óta élnek migránsok, a legtöbbjük pedig olyannyira részévé vált az országnak, hogy teljesen természetes a jelenlétük.

Vannak, akik korábbi oktatási csereprogramok letelte után maradtak itt, mások vegyes házasságban élő külföldiek vagy multinacionális cégek dolgozói, esetleg vállalkozást indító kínaiak, török, a legtöbbjük pedig már a 90-es évek óta Magyarországon él. Hogyan tud magának egy külföldi otthont teremteni Magyarországon? Ezt vizsgálták a Néprajzi Múzeum kutatói a Vándorló tárgyak című kötetükben: mik azok a kötődések, amelyek egy migránst a szülőhazájához húznak, mit őriznek meg, mit hagynak maguk mögött, és egyáltalán hogyan hat rájuk Magyarország?

Meglepődtek, milyen kihalt Budapest

“Nekem nagyon nehéz volt Magyarországon először. Én egyedül jöttem. Busszal jöttem, nem repülővel. Nem volt pénzem. A főnököm nem jött értem, elfelejtette. Akkoriban volt a Deák téren egy buszpályaudvar. Ott maradtam egyedül. Nem beszéltem se angolul, nem beszéltem németül, magyarul sem. A taxisnak csak annyit tudtam mondani: hotel. Egy éjszakát ott aludtam, másnap ugyanoda visszamentem, a buszpályaudvarra, hátha jön a főnököm, és jött…”. A történet óta már jó pár év eltelt, az azt elmesélő török férfinek pedig azóta már saját gyorsétterme van Budapesten. Magyarországi fogadtatása azonban ma is élénken él benne, ezért ha török ismerős vagy rokon jön Magyarországra, nem hagyja magára, kimegy érte a repülőtérre, szállást, munkát ajánl neki.

A világ legkülönbözőbb pontjairól Budapestre érkező bevándorlók mind más és más módokon élik meg a Mgyarországra érkezésüket. Az ázsiak egy része például egyenesen sokkként. Számukra egy nagyváros egy nyüzsgő, zajos, forgalmas hely, a távol-keleti városokoz képest azonban Budapest olyan, mintha egy nyugodt, csendes, kihalt város lenne. “Mintha mindenki elutazott volna” – mondta egyikük. Se biciklisek, se motorosok, éjszaka pedig alig van valaki az utcán. Az emberek keveset mosolygnak, ingerültek, és furán merevnek tűnnek a rugalmassághoz szokott ázsiaiak számára.

Az orosz bevándorlók között túlsúlyban vannak a nők, ami nem csoda: a legtöbben vegyes házasságok révén érkeztek, a férj magyar, a feleség orosz. Magyarországot azért választják, mert a nyugat-európai országokhoz képest olcsónak számít. Az orosz nők és a török bevándorlók huzamosabb időre érkeztek, a távol-keletiek között vannak, akik csak átmeneti ittartózkodással számolnak, és van olyan indiai, aki nem is tartotta magát migránsnak, mondván, hogy csak dolgozni jött ide, és van saját otthona Indiában. Hogyan próbálja megőrzni az oroszságát az a nő, aki egy életre Magyarországra költözött a hazájából?

Körbeveszik magukat az otthoni tárgyakkal

Először is lehetőség szerint oroszul beszélnek, főleg a családtagokkal. Megtartanak bizonyos szokásokat, ilyen például az, hogy a családi összejöveteleken énekelnek, illetve szertartásokat, például, hogy a vendéget nem csak teával kínálják, hanem süteménnyel, lekvárral is. Az orosz indentitásukat azonban elsősorban a lakásuk berendezésével hangsúlyozzák: olyan tárgyakkal veszik körbe magukat, amelyEK megmutatják etnikai hovatartozásukat, amelyek között jól érzik magukat, sőt, amelyek még azt is meg mutatják, mennyire sikerült hozzászokniuk az új hazájukhoz.

“Gzseli porcelán szinte minden orosz családban van. Mindenkinek van legalább egy kis sarka otthon ilyen porcelánnal, teásedénnyel berendezve” – mesélte Jelena, az 52 éves idegenvezető. Ezek mellett jellemzőek még a virágos fémtálcák, matrjosababák. Ezek mind a haza iránti vágyodást jelképezik. A fényképek és különböző emléktárgyak szintén gyakoriak, az orosz füstölt halak pedig igazi hiánycikknek számítanak, azok ugyanis nem kaphatóak Magyarországon. Csak ponty, az pedig “olyan a halak között, minta a disznó”.

Ott, ahol a feleség haláleset vagy válás miatt egyedül maradt, még inkább felértékelődött ezeknek a tárgyaknak a szerepe, sőt, a túlzsúfolásuk azt is jelentheti, hogy a tulajdonosuk nem érzi jól magát az új otthonában. Nyina 61 éves rajztanár, 1989 óta él Magyarországon, de a költözése után pár évvel elvált a férjétől, majd többször kirúgták a munkahelyéről. “Vendégnek érzem itt magam, nem sikerült gyökereket eresztenem” – mondta, hozzátéve, hogy már Oroszországban sem lenne otthon. Az ő lakásának minden zuga tele van orosz tárgyakkal.

Van, aki a nyelvet is elfelejti

A frissen érkezett orosz migránsok még gyakran hazalátogatnak, és bár az idő előrehaladásával ezek a látogatások ritkulnak, sosem szakadnak el teljesen szülőhazájuktól: érdeklik őket az aktuális hírek, könyveket olvasnak, filmeket néznek. Mások azonban másképp tartják a kapcsolatot a szülőhazájukkal.

A kínaiak számára az otthon például nincs olyannyira földrajzi helyhez kötve, mint más kultúrákból érkezőknek. Számukra az otthon ott van, ahová a kapcsolatrendszerük kötik őket. A kínai emberek komolyan veszik a kapcsolati hálót, főleg a rokoni alapút: egy rokonban, még ha távoli is, megbíznak. Az üzletelés, a szociáis élet, mind ebben a kapcsolati rendszerben zajlik, és ha ez hozzáférhető, akkor igazából mindegy is, hogy éppen hol tartózkodnak a világban, otthon fogják érezni magukat.

A japánok, illetve a koreaiak esetében más a helyzet. A család számukra olyannyira elsődleges, hogy folyamatos jelenlétet igényel: a gyerek felelősek a szüleikért, és ez fizikai jelenlétet igényel, nem lehet skype-on letudni. Ha valaki elköltözik Japánból, és nem ápolja folyamatosan a családi kapcsolatokat, akár teljesen kieshet a családból: egyre ritkábbá fognak válni a találkozások, elmarad az ajándékozás, bizonyos idejű távollét után pedig már az is felmerül, mennyire számít még egy japán japánnak.

A japán nyelvvel pláne így van, tökéletes használata elengedhetetlen feltétele, hogy valakit a japánok japánnak tekintsenek. Hiába az anyanyelve ez valakinek, ha nem használja jól, azzal az idegenséget hangsúlyozza. A japán nyelvnek viszont megannyi olyan eleme van, amelynek használatát csak folyamatos gyakorlás mellett lehet szinten tartani. Ezért van az, hogy a Magyarországon élő japánok közül többen is azt mondták, ha hazalátogatnak, inkább angolul beszélnek, az ugyanis egy tiszta helyzet, akkor idegennek számítanak. Ha megpróbálnának japánul beszélni, senki sem tudná őket hová tenni.

Kevesebb rizs, több gyerekével lévő anya

A távol-keleti családok közül sokan csak átmenetinek tartják magyarországi tarózkodásukat. Ez sokszor a lakásuk berendezésén is látszik. Japánban a lakások modernek, de sokban van olyan helyiség, amit direkt hagyományőrzőn rendeznek be (például földre teríthető ágyak vannak benne). A kutatók ugyanakkor Budapesten egy olyan esettel sem találkoztak, ahol megkíséreltek volna berendezni egy ilyen szobát. A magyarázat mindig az volt, hogy a lakó csak ideiglenesen van Magyarországon, holott voltak, akik már évtizedek óta itt élnek. A kutatók végül arra jutottak, hogy annak a fajta otthonnak egyszerűen Japánban van a helye a japánok szerint.

A rizsfogyasztással hasonló a helyzet: a szülőföldön magától értetődő, itt azonban nem annyira elterjedt, egyszerűen azért, mert van választási lehetőség mást is enni. Ami még furcsább, hogy az idegen ország – jelen esetben Magyarország – az anyaszerepeket is a saját képére formálja. “Más itt anyának és nőnek lenni, mint otthon” – mondta egy negyvenéves japán nő. Kisebb a különbség a nemek között, könnyebb munkát találni, és nem szégyen egyedülálló anyának lenni. Sőt, itt még az apák is jobban részt vesznek a gyereknevelésben.

A kínai anyák esetében ennek épphogy a fordítottja igaz: a családi szerep felértékelődik, az otthoni, egyenlőségen alapuló nemi szerepek megváltoznak, és a nők sokkal inkább csak a családdal foglalkoznak, és kevésbé a munkával. Kínában utóbbi számít kivételesnek.

A gyerekekkel más a helyzet: az ő esetükben minél inkább próbálják megőrizni a kapcsolatot a szülőhazával. Az ázsiaiakra jellemző, hogy a gyerekük ruháját otthonról hozatják, igyekeznek követni az otthoni divatot, a gyerek ugyanis nem maradhat le az otthoni gyerekektől, meg kell szoknia a viseletet, egyszer ugyanis haza kell térnie.

Jellemző az is, hogy a migránscsaládok a gyerekeiket otthon taníttatják. Így tett egy török étteremtulajdonos is, mindkét fiát visszaküldte Törökországba tanulni, az édesanyjukkal együtt utaztak el. Azóta havonta csak tíz napra látja őket. Hogy miért fontos neki mégis, hogy a gyerekek otthon tanuljanak?

“Sok embernek, aki fiatalon jött ide, mint én, vagy magyar, vagy török felesége van, de a gyerekei itt nőnek fel, szerintem azoknak nagy jövője nincsen. Se anyagi, se más. Barátra sem nagyon találnak, a két kultúra között nem jól érzik magukat” – magyarázta. Szerinte az oktatás jó, de a környezet nem. A lányoknak például már tizenötéves korukban párkapcsolatuk van, az pedig szerinte túlzás.

Hozzátette azt is, hogy a nyugati országokban azért jobb a helyzet, mert ott van annyi török, hogy kialakulhatnak családos török közösségek. Bécsben, Németországban van ilyen, Magyarországon viszont nincs. Török iskola van ugyan, de szerinte több ott az ázsiai, mint a török. “Ez már nekem túl multikulturális. Nem akartam, hogy a fiam ennyire megváltozzon. Elég, ha magyar és török” – mondta. Így az egyetemig Törökországban tanulnak, aztán viszont szeretné, ha visszatérnének Magyarországra.

Migráns vagy külföldi?

Reggel az indiai hírek elolvasásával kezdődik a nap, majd átfut pár angol nyelvű hírt is a legfrissebb magyar történésekről. Chatel az indiai barátaival a Facebookon, akik Berlinben, Amerikában vagy a Közel-Keleten élnek. Munka után a magyar vagy a Magyarországon élő indiai ismerőseivel találkozik. Este pedig Youtube-ról letölhteő indiai filmeket néz, amelyek például az Egyesült Államokban élő indiai migránsokról szólnak.

A tanulmánykötet egyik indiai interjúalányáról van szó, és már a napi rutinja alapján is látszik, hogy rengeteg különböző hellyel érintkezik a kérdés pedig az, hogy lehet-e bevándorlónak nevezni, vagy inkább csak külföldinek kéne. A Magyarországon élő indiaiak közül többen is elutasították, hogy migránsnak nevezzék őket, mert azt valamiféleképpen a gyökértelenséggel azonosítják. Ők pedig köszönik szépen, Indiában saját házuk, otthonuk van, ahová pár éven belül vissza akarnak térni.

A letelepédés az ő esetükben sokkal fogósabb kérdés, Indiában ugyanis rohamléptékkel javul az életszínvonal, amely sok külföldre költözött indiait csábít haza. A Magyarországon letelepedettek amúgy sincsenek sokan, a számuk párszáz főre tehető, és elsősorban a 90-es években érkezett vállalkozokról van szó, akik főleg éttermeket üzemeltetnek. A magyarországi indiaiak másik, nagyobb csoportja olyan diplomával rendelkező indiaiakból áll, akik főleg multinacionális cégeknek dolgoznak.

A két csoportnak az élettere, a lakása is gyökeresen eltér egymástól. Az átmenetileg Budapesten lévők bérlakásokban élnek, amelyek semennyire sem tükrözik az indiai kultúrát, uniformalizáltak, minden funckionáris, a legkitüntetettebb helyen pedig a laptop van, ami az elsődleges kapcsolattartási eszköz az otthonnal. Mindez egybevág azzal, amit elmondanak róla, miszerint a lakást csak használni akarják, érzelmileg nem akarnak kötődni hozzá. Egyikük még egy képet is kitett a kandalló peremére a saját családi házáról

A letelepedett migránsok ezzel szemben faliszőnyeggel, képekkel, vallási tárgyakkal és más, indiai kötődésű dolgokkal veszik körbe magukat a lakásikban. Mellettük azonban megjelennek az európai designtrendek is, ebből látszik ezeknek a migránsoknak a beilleszkedési igyekezete.

A cikk forrásául a Néprajzi Múzeim Vándorló tárgyak című kötetének tanulmányai szolgáltak, elsősorban Vörös Gabrialla A dönerjelenség, Kerezsi Ágnes Orosz identitás Budapesten az orosz feleségek tárgyhasználatának tükrében, Wilhelm Gábor Kelet- és délkelet-ázsiai migránsok tárgyi kultúrája Budapesten, illetve Árendás Zsuzsanna Megteremtettük a mi kis Indiánkat című tanulmánya.