Baromi büdös lett a Belvárosban: undorító szokásokat kényszerítenek ránk a budapesten no-go zónát létrehozó idegenek

Mivel már hivatalos, hogy vége a politikai korrektség korának, végre őszintén írhatok arról, amit hétfőn nap közben a Belvárosban tapasztaltam.

Nagyon röviden:

Budapest az új Calais, a Szent István tér az új Dzsungel.

Picit hosszabban:

A magyar főváros történelmi magjának jól kiválasztott stratégiai pontjait idegen kultúrájú népség bódévárosai lepték el. A céljuk az őslakosok legyengítése, pénzük elvétele.

Még hosszabban:

Céltalanul sétálgattam az V. kerületben, amikor a kiskörúti Városháza teret északi irányból megközelítve megláttam a Bódékat. "Nem lehet" - mondom magamban - "még csak november közepe van". Ez csak a valóság céltalan elutasítása volt, hiszen nem lehetett nem észrevenni azt a többszáz nyúlszőr kucsmát és nyúlprémmel szegett sapkát, ami betöltötte a látóteremet.

Megnézek egy sapkát, húszezerbe kerül.

"Magyar ember nem hord ilyet" - füstölgök magamban egy sort, azzal jobbra nézek, hátha a Madách tér felől is támadásba lendültek a Bódélakók. De nem, hála a kormányzat határvédő intézkedéseinek, onnan eltakarodtak.

A tekintetem így vissza tudom irányozni a mindent ellepő sapkaáradatra, azon belül is a feltűnően élénk színűre festett szőrmesapkákra.

Lengyel szőrmesapkák. ""Lengyel", ja persze" - gondolom magamban, azzal megyek tovább.

Papucsok, kis lógatható biszbaszok, szappanok, fatálak és kürtős kalács, mindez bódékban.

És a Betolakodók soha máskor, mint a területszerző hadjárataik alatt elővett félelmetes fegyverei, a méteres-másfél méteres átmérőjű óriási fémtálak, amikben elrettentő célzattal vagy olajat bugyborogtatnak vagy valami irtózatos büdös, zsíros állatmaradványt sütögetnek. Ma még állatokat, holnap talán már magyar gyerekeket.

Nagyjából Tarlós főpolgármester dolgozószobájának magasságában tántorodom meg először, amikor egy fullasztó kürtőskalácsszag-rohamot kegyetlen pirítotthagyma-pöröly követ.

A Városháza mögötti terület már az Övék, ha magyar ember ide bemegy, jó esetben is tízezer forinttal szegényebben, akaratgyengére csípőspálinkázva, zsírt böfögve kerül elő.

A sokktól enyhén tántorogva érek az Erzsébet tér sarkához, ahol úgy betojok a Deák Fashion utcát keresztben eltorlaszoló árdrágító kürtőskalácsostól, illetve a mögötte húzódó bódék fenyegető sorától, hogy inkább jobbra fordulok az Erzsébet tér felé.

Itt már tényleg nem viccelnek! Az egykori buszpályaudvar előtti ösvényt a zsírterroristák nehéztüzérségének állomásai szegélyezik. A magyarok Nagyasszonya Szűz Mária, a Bódélakóké viszont Szűz Töki Pompos és segítóje, Szent Tócsni, aki a jelek szerint úgy halhatott mártírhalált, hogy megkenték egy adag felháborító árban mért paprikás-zsíros feltéttel.

Hiába próbálják elterelni a figyelmet pár kézműves szappan és csokoládé bevetésével, az ember megbabonázva nézi, ahogy annyi olaj fortyog egy vonalban, hogy az végre értelmet ad annak a 80-as évekbeli, nyolcadik kerületi, alsó tagozatos sittes dumának, miszerint

Mennyit úszik anyád százon forró zsírban?

Az Erzsébet téri fronton olyan a szag, hogy attól minden, egészséges szaglóhámmal rendelkező judeokeresztény magyar embernek sírva kell fakadnia.

Éppen azon gondolkodom, hogy ez már annyira durva, hogy tutira el akarják vele terelni a figyelmemet valamiről, amikor meglátom a feliratot a sajtos-kolbászos kürtőskalácsról. Majdnem beleokádok egy forralt eperborral teli vaskotlába, de ember maradok, méghozzá a perisztaltikáját uraló fehér, keresztény magyar ember, mert az nem lehet, hogy Ők diktálják az ütemet a saját szülővárosom közepén. "Most már világos, hogy a Szent István tértől akarnak elterelni" - döbbenek rá, és csakazértis arra megyek tovább.

A Bazilikához érve aztán megáll a kezemben a rózsafüzér: a decens Szent István teret, a magyar városépítészet és katolicizmus fontos helyszínét konkrét bódéváros lepte el.

Az új calais-i Dzsungel, az európai menekültpolitika csődje terpeszkedik előttem.

Gyengeségemben a Szent Istvánról elnevezett templomhoz akarok fordulni, de alig látok a bódéktól.

A tér eddigi őslakói, a Segway-altestű, emberi felsőtestű turistaurok riadt csoportba verődve vinnyognak a tér sarkán, kiűzetve régi párzóterületükről.

Jézus, az ismert magyar származású királyfi innen csak akkor tudta volna kiűzni a kufárokat, ha előbb vásárol tőlük egy bográcsaljvakarékkal megkent, miniszterarc nagyságú tócsnit 2300-ért.

Borzalmas látvány az egész. A könnyeimet nyelve visszatámolygok az Erzsébet téri bűzfronton át a Deák téri metrómegállóig, ahol minden mindegy alapon behatolok a Deák "Fashion" Ferencről elnevezett utcába.

Itt ér az igazi meglepetés, az aránylag keskeny, ugyanakkor magas házakkal szegélyezett utcában úgy megreked a zsír- és szaftszag, ami már fizikailag is megnehezíti az előrehaladást. A bódélakók itt láthatólag utolsó vagyonmorzsáikból akarják kiforgatni az elgyengült, az álliberalizmus és a nutriakolbász által megkínzott magyarokat. Azt, hogy nem viccelnek, egy 98 ezer forintos, farokkal ellátott kucsma kiakasztásával jelzik.

Illetve azzal, hogy ahol a hagyományos magyar módon az orrán vagy száján át lélegző ember végre slukkolhatna egy adag oxigént, penetráns bőrszagot árasztó tárgyakat akasztanak az útjába.

A Deák Ferenc Utcai Halálcsapda után jön a Vörösmarty Téri Emberdaráló. Itt a kézműves származású gazdasági bevádolók és beszivárgó élettérfoglalók tartják éves fesztiváljukat. Minden eddiginél több a bőr és a hímzés, plusz itt található Európa legjobb műfordítása a "lángosos" kifejezésre, úgymint Hungarian Flat Bread Workshop. Na és persze hatszázmillió nyúlszőrrel szegett sapka.

Egy árust bámulva éppen azon morfondírozom, hogy hány darab Nagy-Magyarország alakú fa vágódeszka rejtőzködhet a hazai háztartásokban, illetve hogy e pillanatban hányan csonkolhatják épp a nagykéssel Egészmagyarországot, amikor meglátok egy ijedt, középkorú magyar párt, akik űzött tekintettel készülnek arra, hogy átverekedjék magukat a bódélakók no-gó zónáján. Odasettenkedem mögéjük. A citerázó tekintetű férj éppen azt mondja fojtott hangon, hogy

Ha nincs telefonod, akkor mi a lófaszt csináljak?

Mélyen megértem, majdnem meg is ölelem!

Egy ideig elszórakozom azzal, hogy megállok középtájon, és várom, hogy forduljon a szellő, ami a tócsniszag után egyszer csak szappan- majd után fullasztó égetettcukor-szagot hoz felém. Próbálok visszaemlékezni a korra, amikor itt még nem bűzölgő magyar emberek járkáltak, de képtelen vagyok felidézni bármit is.

Utána megpillantok egy idiótakékre festett szőrmesapkát, az idei téli vásárszezon divatszínében. Nyúlnak nézem, de szerencsére rákérdezek: rókából van és 79 ezer forintba kerül. Az árus szerint itthon varrják, de a róka "valahonnan északról" érkezik.

"Ha ez a közeljövőnk, akkor cseréljünk: én megyek északra, inkább lakom egy tisztes, szerény cseremisz kunyhóban, mint ebben a nem fehér embernek való bűzben" - mondom magamban, majd szaladni kezdek a motorom felé.

Mindenkinek javaslom, hogy januárig messziről kerülje el a belvárosi no go-zónát!

Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok érvényesek 2019. december 2-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.