Kevés kormány fogadta nagyobb megelégedéssel Donald Trump váratlan választási győzelmét az izraelinél. Benjamin Netanjahu és az Izraelt kormányzó, erősen jobboldali koalíció sosem titkolta, hogy mennyire nem ért egyet Obama közel-keleti stratégiájával, a "követve vezetés" (leading from behind) elvével. Vagyis azzal, ami konfrontáció helyett valamiféle kiegyezésre törekedett. Ennek eredménye volt a 2015-ös, történelmi megállapodás Iránnal, melynek részeként Irán vállalta katonai atomprogramja felfüggesztését és teljes atomprogramja átláthatóvá tételét, de cserébe az Egyesült Államok és a többi globális nagyhatalom feloldott számos, Irán gazdaságát erősen sújtó szankciót.

Ezzel pedig látszólag végleg Irán javára billentette a közel-keleti hatalmi egyensúlyt. Irán az elmúlt közel másfél évtized nagy nyertese a térségben. Szaddám Huszein bukása egyben a szunnita kisebbség hatalomvesztését is jelentette. Az ország demográfiai összetétele garantálja a siíták hatalmát, és a siíta pártok közül az Irán támogatását élvezők szerezték meg a hatalmat.

A szíriai fejlemények is Irán térségbeli erősödéséhez vezettek. Trump győzelmét ezért nemcsak Izraelben, de a szunnita monarchiákban is pozitív várakozással fogadták, különös tekintettel arra, hogy az iráni atomalku felmondása egyik fő kampányigérete volt. Ez még azokat az aggályokat is feledtette, hogy Trump a kampányában elég megfontolatlanul arról is beszélt, hogy amerikai támogatás nélkül a szaúdi monarchia pillanatokon belül megbukna, egyben az arab szövetségesek komolyabb katonai szerepvállalását is feltételül szabta minden további együttműködésnek. Ez, és Trump a megválasztása óta amúgy finomodó muszlimellenes retorikája azért okozhat aggályokat.

Más okból ugyan, de Netanjahu is különös helyzetben találhatja magát. Hogy miért, ahhoz előbb el kell fogadnunk azt a külső szemlélő számára sajátos tényt, hogy a világ más részeiről nézve inkább véresszájúnak tűnő Netanjahu saját pártjában, a Likudban a balszárnyhoz tartozik - vagyis nemhogy az izraeli szélsőjobbnál, de még saját pártja javánál is mérsékeltebbnek számít az izraeli jobboldal legfontosabb identitásképző kérdésében, a palesztin államiság és Izrael határai ügyében.

Ebben pedig Barack Obama és a demokrata amerikai kormányzat váratlan szövetségese volt. A belpolitikai küzdelemben eddig joggal utasíthatta vissza a radikálisabb követeléseket azzal, hogy az nagyon nagy rosszallást váltana ki Washingtonban - miközben az Egyesült Államok felé meg keménykedhetett azzal, hogy a hazai jobboldal mennyivel szélsőségesebb megoldásokat szeretne. Így tulajdonképpen az Egyesült Államok kormányát ütőkártyaként használhatta a belpolitikai vitákban, így védekezve a jobboldal követeléseivel szemben.

Michael J. Koplow az Israel Policy Forum igazgatója és elemzője szerint Netanjahu, bár nyilvánvalóan nem nagy rajongója a kétállami megoldásnak, igazából a jelenlegi status quo fenntartásában érdekelt. Ennek megvalósításában direkt jól jött neki, hogy az amerikai kormányzat hevesen ellenezte az izraeli jobboldal betelepítési törekvéseit. "Trumppal Netanjahu már nem játszhatja el otthon a bátor igazmondó szerepét, aki félelem nélkül száll szembe a szabad világ vele ellenséges vezérével" - írja Koplow, aki Netanjahut a tizenegyeseket zsinórban hárító csodakapushoz hasonlította. "De ha senki se lő kapura, akkor változtatnia kell a játékán, végső soron pedig arra is válaszolnia kell, hogy tulajdonképpen mit is gondol Izrael exisztenciális kérdéseiről" - írja.

Trump győzelme amúgy árulkodó reakciókat is kiváltott már. A palesztinokkal szembeni mérsékeltséggel aligha vádolható és egy ciszjordániai zsidó telepen élő védelmi miniszter, Avigdor Lieberman például már arról beszélt, hogy a Bush és Sharon között 2004-re kialakult egyetértéshez hasonló megállapodásra lenne szükség Trumppal is. A 2004-es megegyezés korlátozta a "nagyobb" telepek létrehozását, vagyis Koplow szerint az izraeli politika máris külső korlátokat keres saját elképzeléseinek, mert enélkül nehéz lenne védekezni a szélsőjobb ellen.