A forradalom én vagyok! - rajongó és leleplező portrék Fidel Castróról

Gervai András író, kritikus bemutatja a Fidel Castróról készült legfontosabb műveket:

Fidel Castro, a világ egyik leghosszabb ideig regnált diktátora izgalmas, ellentmondásos személyiség, vonzó férfi, karizmatikus egyéniség volt. Ezért is, és mert ő és Kuba valamifajta alternatívát jelentett, Dél-Amerikában tömegek rajongtak érte, a nyugati világban pedig nagyon sok értelmiségi rokonszenvezett vele. (Ahogy évtizedekkel korábban Sztálin, s egyáltalán a Szovjetunió is lehetséges alternatívát jelentett nagyon sok naiv, jó szándékú amerikai, európai értelmiségi számára.) A Castro, a népvezér, hivatásos forradalmár iránti nosztalgia persze abból is fakadt, hogy az emberek nem ismerték a valóságot: a kubai diktatúra természetét, és Castro személyiségét. (Az is tény ugyanakkor, hogy az ország szociális téren jelentős eredményeket ért el.)

Fidel Castro egy havannai kórházban szónokol, 1988-ban. Fotó: AFP / RAFAEL PEREZ

Castro élete, sok titka mindenkit érdekelt. Valóságos iparág épült rá: emigrált családtagok, történészek és újságírók, ellenségek és tisztelők rajzolták meg a maguk Castro-portréját.

A vezér gyerek- és ifjúkoráról több mindent megtudhatunk a Fidel. Ifjú éveim. (Önarcképek Fidel Castrótól) című könyvből. A Parancsnok egy brazil papnak, illetve egy kolumbiai újságírónak mesél analfabéta, szegényparaszt édesanyjáról, és a Galíciából származó, egyszerű földművesből gazdag földbirtokossá lett apjáról, a vidéki birtokukon töltött első éveiről, domonkos rendi szerzeteseknél, majd a jezsuitáknál elvégzett általános iskolai, illetve gimnáziumi tanulmányairól, vallástalansága, szellemi fejlődése, radikalizálódása stációiról. Felidézi a negyvenes évek Kubájának politikai, társadalmi viszonyait, a korrupciót, a feszítő társadalmi egyenlőtlenségeket, igazságtalanságot, s azt, hogyan kapcsolódott be a közép-, és dél-amerikai függetlenségi harcokba. Beszámol dél-amerikai utazásai tapasztalatairól, és természetesen a Castro-legendárium egyik kihagyhatatlan fejezetéről, a Moncada laktanya ellen intézett, az egyenlőtlen erőviszonyok miatt meglehetősen kockázatos és sikertelen támadásról.

Castro egy rokonszenves idealista, egy világra nyitott, tehetséges és okos fiatalember, egy makacs és kitartó világjobbító portréját rajzolja magáról nekünk. Kérdezői nem szembesítik másfajta tényekkel, nem kérdeznek rá állításaira, hanem kritikátlanul elfogadják azokat.

Battista diktatúrája ellen egyébként a Fidelé mellett még legalább száz csoport harcolt, amint ez Thomas M. Leonard írja Fidel Castro élete című könyvében. Az amerikai történész szerint Castrót a társai egy darabig durva, modortalan, összeférhetetlen fiúnak, gengszternek tartották, kevesen bíztak meg benne. Később azonban egyedülálló intelligenciája és tettrekészsége révén mégis sikerült elismerést kivívnia magának.

Szocializmus vagy halál, hirdető a plakát Havannában. Fotó: AFP / YAMIL LAGE

1987-ben született a jó barát, Gabriel García Márquez 19 oldalas kitűnő portréja. (A Fidel. Ifjú éveim. Önarcképek Fidel Castrótól című kötetben olvasható.) A kolumbiai író szeretettel és érezhetően elfogultan, sokféle vonásból gyúrja össze a Comandante (Parancsnok) alakját. Az életet élvező, kedves, kedélyes emberként jellemzi, aki imád beszélni, vitatkozni, írni, s persze nagyon nem utolsósorban enni, főzni, bár már jó ideje fogyókúrázni kényszerül. Márquez győzni hivatottnak látja Castrót, aki a világ legrosszabb vesztese. Igazi antidogmatikus, akinek kreatív képzelőereje már-már az eretnekség szakadékán egyensúlyoz. Soha nem ismételgeti a kommunista tudálékosság papírmasé szlogenjeit, és nem használja a rendszer rituális dialektikáját, azt a megkövült nyelvezetet, amely már régen elrugaszkodott a valóságtól, és úgy simult a dicshimnuszokat zengő, ódázó újságíráshoz, akár kesztyű a kézhez.

Marquez úgy véli, Castro korunk egyik legnagyobb idealistája, „s ez talán legkiválóbb erényének mondható, de a legnagyobb veszélyeket is éppúgy hordozza.”

Hogy hova vezethet az „idealizmus” vagy másképpen, hogy Castro eszméi, céljai megvalósítása érdekében milyen eszközöket, módszereket használt, és hogy hogyan lett az országból rendőrállam, azt Norberto Fuentes (1943) – már jó ideje amerikai emigrációban élő kubai író – Fidel Castro önéletrajza című regényében pontosan feltárja. A „memoár” eredetileg 2004-ben jelent meg spanyolul, később az angol kiadás fordítója, Anna Kushner a 2,6 kiló súlyú, 2500 oldalas, kétkötetes, 13 fejezetből álló könyvet szinte zanzásította: 7 fejezetre és mintegy 600 oldalra rövidítette. Sok téma, rész kimaradt, vagy radikálisan lerövidült, ennek következtében – ezt többször is érzékeljük – a belső arányok felbillennek, eltorzulnak.

Castro személyiségéhez a legközelebb alighanem Fuentesnek sikerült kerülnie, neki a legtöbb szerzővel szemben behozhatatlan az előnye: egy ideig a Comandante barátja, a legfelső pártvezetés tagja, a rendszer elkötelezett híve volt, s így rengeteg bizalmas információhoz hozzájuthatott. Fuentes nagy láttató, elhitető erővel állítja elénk sokféle tulajdonságból összegyúrt hősét, aki végeérhetetlenül hömpölygő, önleleplező – bár parodisztikusan sohasem elrajzolt – monológokban vall életéről, tetteiről, gondolatairól, a forradalomról, saját nagyságáról.

A Parancsnok bőrébe bújó, az ő hangján megszólaló regény szerzője először Castro gyerek-és ifjúkoráról, korai szexuális tapasztalatairól, szüleiről, számtalan testvéréről, óriási ültevényükről (amelyet majd felgyújtat a gerilláival), szellemi fejlődése stációiról, a közéleti cselekvés iránt felébredt érdeklődéséről számol be.

Fidel Castro a Szovjetunióban, 1964-ben. Fotó: AFP PHOTO / TASS

A könyv legnagyobb része, több mint 300 oldal bő egy évtized krónikája: 1946-tól, az első egyetemi beszédtől, a közép-, és dél-amerikai függetlenségi harcokba való bekapcsolódáson, börtönéveken és a Moncada-ostromán át a miniszterelnökségig, 1959 februárjáig. „Castro” rendkívül alaposan követi nyomon a gerilla mozgalom tevékenységét, megerősödését, és elemzi – természetesen elismerően – a saját szerepét. Először 19 évesen ölt. Bajtársait gátlás nélkül likvidáltatta, a győzelem után meg végképpen úgy érezte, mindent megtehet. A megbízhatatlan Havannát ostrom alá akarta venni (ún. Budapest hadművelet), kifogyva az ellenségből megszervezte a forradalom elleni összeesküvéseket. A CIA Disznó öböl-beli akciója után pedig félmillió kubai „ellenforradalmárt” záratott börtönbe, stadionokba.

A hatalom megragadásának folyamatánál, főleg a harcok, hadműveletek részletekben gazdag bemutatásánál izgalmasabb a könyv utolsó harmada, amikor Kuba (vagy Castro) külpolitikájáról, Amerikáról, a Szovjetunióról, a kubai forradalom (angolai, etiópiai, nicaraguai) exportjáról és nőügyekről esik szó. Meglepő, de Castro a hatalomátvétel utáni közel két évben kiváló kapcsolatokat ápolt a CIA vezetőivel. Marxista, de nem kommunista. Bátyját, Rault és Che Guevarát okolja, hogy Kuba a szovjetek karjaiba omlott. Che személye egyébként nagyon foglalkoztatja. Ficsúrnak, kalandornak tartja. Féltékeny rá, irigyli a népszerűségét. Meg akar szabadulni tőle, különböző feladatokkal elküldi Kubából, és bolíviai lebuktatását és meggyilkolását – legalábbis Fuentes szerint – titkosszolgálati kapcsolatai révén ő szervezi meg.

Diktátor a javából, aki ellen egyébként vagy 600 sikertelen merényletet kíséreltek meg. Kegyúr: a neki megtetsző, ellenkezni nem merő nőket a testőreivel cserkésztette be, szállíttatta házhoz. Ezért igaz, amikor férfiasságára büszkén kijelenti, hogy az országot szexuális értelemben is birtokolja.

Fuentes Castro portréja némileg eltér a nagyvilágban róla kialakult képtől, és még inkább eltér a Parancsnok által magáról rajzolt, népéért élő bölcs vezér képétől.

Virággal fogadják Fidel Castrót Zimbabwében, 1986-ban. Fotó: AFP / Dominique FAGET és Alexander JOE

Míg Fuentes kritikus, talán néha kicsit rosszindulatú, addig viszont Oliver Stone elfogult a hősével szemben. 2003-ban forgatott dokumentumfilmje, a Comandante intellektuális párviadal, mítoszrombolás vagy árnyalt portré helyett inkább PR-film az amerikai állampolgárok számára tilalmas ország démonizált vezetőjéről.

Stone (az USA külpolitikáját, titkosszolgálatai piszkos trükkjeit, a monopóliumok uralmát bíráló) filmjei ismeretében nem meglepő, hogy Castro kedvezően fogadta a felkérést. Három napot adott a forgatásra, s megígérte, hogy nem lesznek tabutémák, és utólag sem fogja cenzúrázni a beszélgetést, egyetlen mondatot sem akar kivágatni belőle.

A rendező-riporter folyamatosan alákérdez és ezzel lehetőséget és teret biztosít Castro önreklámjának. Legfeljebb csak érint néhány kényes témát. Megkérdezi például, hogy miért nincs többpárt-rendszer, hiszen Castro olyan népszerű az egész országban. (Akárhol jelenik meg a stábbal, az emberek lelkesen ünneplik. Kérdés persze, hogy vajon valóban ennyire szeretik-e, hogy az ünneplés spontán vagy megszervezett, szeretetből vagy félelemből fakad-e.)

A Parancsnok finoman kioktatja Stone-t, hogy a kubai választási rendszer milyen demokratikus. A vitának ezzel vége. Stone nem provokál, nem vitatkozik. Ugyanígy tesz, amikor néhány rázós kérdésére semmitmondó választ kap. Felveti például, hogy Havanna valamelyik negyedében forgatva, meggyőződhettek róla, gondosan kiépített besúgói rendszer működik, amely szemmel tartja a lakókat, s a spiclik mindent jelentenek. A Parancsnok ezt elbagatellizálja, mint ahogy szerinte a homoszexuálisokat sem üldözik, börtönzik be a szigetországban.

Hafez el-Asszad szíriai diktátor és Fidel Castro Damaszkuszban beszélgetnek, 1973-ban. Fotó: AFP

Ennyi lenne a kritika, a játékidő főleg azzal telik, hogy Castro nagy meggyőző erővel, szuggesztíven eljátssza a nap huszonnégy órájában a népéért égő, humanista államférfi, főállású forradalmár szerepét. Magánéletéről – első feleségéről, az egyik leggazdagabb kubai család gyermekéről –, és a nőkről igencsak szűkszavúan nyilatkozik. Annál bőbeszédűbb viszont, ha elvekről, eszmékről esik szó. Például nagyon rokonszenves neki Evita Perón személye és politikája, persze ez nem is meglepő, mert a populizmus, a demagógia, a személyi kultusz, a Parancsnoktól sem idegen.

Castro nemcsak okos, töprengő vezérként jelenik meg, hanem másokra odafigyelő, a stábtagokkal figyelmes, gondos atyaként is. A filmeseket például kikíséri a reptérre, s ott mindegyiküket átöleli, különösen hosszan és szeretetteljesen lapogatják egymást Stone-nal. Mintha a rendező és társai nem is filmforgatásra érkeztek volna, hanem rokonlátogatásra.

A portré azért sikeredett túlságosan idealizáltra, lakkozóra, Castro személyiségének ellentmondásossága azért nem jön át a vásznon, mert Stone az első pillanattól meg van illetődve tőle. Nem meri, de nem is akarja sarokba szorítani őt, szembesíteni a számára kellemetlen tényekkel. Így aztán több lényeges és megkerülhetetlen kérdést nem tesz fel; azt például, hogyha minden olyan jó és szép az országban, akkor miért menekülnek folyamatosan Kubából az emberek lélekvesztő csónakjaikon, vagy miért rohamozták meg évekkel ezelőtt tízezrek a havannai nagykövetségeket vízum és „szabad elvonulás” reményében. Vagy: miért üldözik, s börtönzik be a kubai ellenzékieket. Azt sem lenne érdektelen megtudni, Castro hogyan látja, lánya, Alina Fernandez miért, ki és mi elől menekült el Kubából.

Fidel Castro Franciaországban, 1995-ben. Fotó: AFP / Pascal GEORGE

Castro önmagának állított szobrot, és Stone ebben akarva-akaratlanul segített neki. (A rendező egyébként 2012-ben Castro in Winter címmel újabb dokumentumfilmet forgatott a hatalomból néhány évvel korábban visszavonult politikussal.)

Castro halott. A XX. század második felének egyik legérdekesebb világpolitikai szereplője, a szovjet rendszer szabadúszója élete, tevékenysége azonban nyilván változatlanul (vagy talán még az eddiginél is jobban) foglalkoztatja majd az életrajzírókat, kutatókat. És az is, hogyan élte túl Kuba a Szovjetunió összeomlása utáni időszakot. Előbb, vagy utóbb a kubai levéltárak is megnyílnak. Az biztos, hogy Castro sokak számára még jó ideig példakép, szupersztár marad.

Fidel Castro előadást tart a havannai egyetemen, 2010-ben. Fotó: AFP / ADALBERTO ROQUE

Gervai András

A cikkben említett művek magyarul:

Fidel. Ifjú éveim (Önarcképek Fidel Castrótól)
Fordította: Dornbach Mária, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2005, 215 oldal

Thomas M. Leonard: Fidel Castro élete
Fordította: Kincse Szabolcs, Sirály Kiadó, Budapest, 2005
182 oldal

Norberto Fuentes: Fidel Castro önéletrajza
fordította: Babits Péter, Alexandra, Pécs 2011, 572 oldal

Oliver Stone: Comandante, amerikai-spanyol dokumentumfilm
2003, 99 perc

Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.