Borzasztó erőszakos lett mostanában a szórakoztatóipar – szörnyülködtek, aztán leforgatták a város kiirtását

  • Van benne spolier.

A Trónok harcában nem hemzsegnek az összetett, sokdimenziós karakterek, a modern világ egyáltalán nem úgy működik, mint ahogy az Utopiában bemutatják. Egy sorozatnak nem kell az élet nagy kérdéseit, a világot mozgásban tartó összefüggéseket boncolgatnia ahhoz, hogy sikeres vagy élvezetes legyen.

A Westworld egyik legnagyobb problémája, hogy nem csak népszerű és szórakoztató akar lenni. Egyszerre próbál felvetni egy tucat fontos kérdést arról, hogy mit jelent embernek lenni, mi a szabad akarat, hogyan formálják az emlékek a személyiséget, de a válaszok csomószor bénán sikerülnek.

„These violent delights have violent ends"

Az egyik leglátványosabb példa a Westworld viszonya az erőszakkal. Az idézett Shakespeare-mondat ("Szilaj gyönyörnek vége is szilaj") vagy ezerszer elhangzik minden részben. Westworld egy erőszakos vadnyugati vidámpark gazdag embereknek, ahol a kikapcsolódást az jelenti, hogy a vendégek halomra kúrják, kínozzák és gyilkolják az ő szórakoztatásukra épített androidokat.

A szórakoztatás sokszor erőszakos, mert az emberek egy része szereti az erőszakot. Gladiátorok, nyilvános kerékbe törés, Fűrész XII. Érdekes téma, hogy ez miért van így, milyen hatása van az erőszak fogyasztóira, merre fejlődik majd a technikával együtt ez az ipar.

Ezekkel egy picit mind foglalkozik a Westworld, de közben minden harmadik jelenetben gyönyörűen fényképezve mészárolnak le, erőszakolnak meg valakit. Egy lassan öntudatra ébredő robot az öngyilkossághoz azt az utat választja, hogy dugás közben elevenen elégeti magát egy másik robottal. Egy közepesen fontos történetszálat úgy visznek tovább, hogy különösebb ok nélkül premier plánban ronggyá vernek egy fiatal nőt.

Azok írnak fintorgós történetet az emberek szórakoztatására használt erőszakról, akik hétről hétre maguk is erőszakkal kötik le, sokkolják és szórakoztatják a közönségüket.

A történet – leegyszerűsítve – három android öntudatra ébredése körül forog. Ebben a témában vannak a legerősebb pillanatai a Westworldnek, de valahogy nem adnak koherens egészet a 10. rész végére.

Egy ponton előkerül, hogy a fájdalom, a trauma lehet az öntudat egyik legfontosabb forrása. Ez szerintem nincs így, de izgalmas kérdés, hogy milyen lenne egy személyiség, ami elsősorban traumák sorozatából épül fel. Sajnos a dolog nem igazán derül ki, hacsak nem az rá a Westworld válasza, hogy pont olyan személyiségek születnek a véget nem érő fájdalomból, amik mindig a megfelelő pillanatban görgetik előre a sorozat cselekményét.

A történet ráadásul tele van egy csomó belső bukfenccel, igazságtalansággal.

Ford, a Westworld vidámpark ura simán legyilkoltatja a terveit keresztező embereket, és évtizedekig sanyargatja a vendégek szórakoztatására készült androidokat. Először azért, mert nem gondolja, hogy lehetne öntudatuk, később pont azért, hogy segítsen azt nekik kiteljesíteni. Vagy legalábbis ezt mondja magának. Felfoghatatlan mennyiségű szenvedés tapad a kezéhez. Az utolsó részben, már öregemberként szembenéz a tetteivel, belátja a tévedéseit, majd egy maga által megkomponált jelenet csúcspontján fejbe löveti magát az egyik öntudatra ébredt robottal. Ez a rettenetes ember pontosan úgy hal meg, szinte mártírként, ahogy azt előre eltervezte. Idősen, látványosan, fájdalommentesen. Ezzel kéne a helyére kerülnie az általa elkövetett sok igazságtalanságnak.

A sorozat másik főgonosza, az élvezettel gyilkolásszó a fekete kalapos ember. Róla lehet sejteni, hogy fiatal korában kifejezetten jólelkű volt, meg hogy a vidámparkon kívül is mekkora emberbarát. Végig ott feszül a kérdés, hogy mitől változott meg. Az az utolsó részben kiderül, hogy kb. semmitől. Elveszett kedvesét kereste a parkban, és közben rájött, hogy szeret gyilkolászni. Nem vagyok egy törvényszéki pszichológus, de ennél még a CSI : Kannibál gyilkosokban is árnyaltabb képet szoktak festeni a gonosztevőkről.

Mindezek ellenére a Westworldnek tényleg vannak erényei.

Maeve, az egyik magára találó android először arról beszél, hogy meg akarja győzni a társait, hogy szabad akaratukból vele tartsanak, nem akar „programozással" rájuk parancsolni. Később ugyanő egy éles helyzetben már simán golyófogónak használja a többi vele tartó robotot, és belekódolja egyikükbe, hogy az üldözőit feltartva áldozza fel magát, hogy ő elmenekülhessen. Ez az ellentmondás nagyon is a helyén van. Az ilyen inkonzekvens, önző viselkedés pont, hogy nagyon emberi, egy robot öntudatra ébredése egyáltalán nem kell, hogy valami önfeláldozást, vagy a többi robottal érzett szolidaritást jelentsen.

Egy másik kifejezetten érdekes felvetés az emlékezésről szól. Mi történne, ha az emlékek egyáltalán nem halványulnának, ahogy telik az idő, hanem mindent pontosan úgy tudnánk felidézni, ahogyan történt? Hogyan lehetne megkülönböztetni a múltat a jelentől, az emlékképet a valóságtól, ha ugyanúgy érzékelnénk a kettőt?

A sorozatból egyébként állítólag már öt évadot megírtak, és az HBO biztosan folytatja jövőre. Nagy megfejtéseket valószínűleg felesleges várni, de azért valószínűleg nézni fogom.

Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.