„Hazánk több mint ezer éves történelme nem hagy kétséget afelől, hogy nemzetünk ereje mindig is a fegyverét ismerő és azt használni képes állampolgárainak felkészültségére, elszántságára és összefogására épült” – kezdi anakronisztikus fogalomzavarokkal Szelényi Zsuzsanna, az Együtt képviselőjének kérdésére adott írásbeli válaszát (.pdf) Simicskó István honvédelmi miniszter.

Szelényi az iránt érdeklődött, hogy mégis mi a célja a kormánynak a lőtérprogrammal, vagyis azzal, hogy a jövőben országszerte egy csomó lőteret hoznak létre, hogy a lakosság kedvére lövöldözhessen.

A válasz nem csak történelmietlen anakronizmusokkal van tele, hanem ellentmondásokkal is. Simicskó ugyanis a már idézett felütésből, ahol elég egyértelműen utal rá, hogy a fegyverismeret és használat a nemzet erejének záloga, két bekezdés után eljut addig hogy, a népsporttá tett sportlövészet

„nem jelenti a fegyverviselés elterjesztését [...] különösen nem jelenti az ország militarizálását”.

Hogy aztán a következő bekezdésben már arról értekezzen, hogy „[a] honvédelem és társadalom szoros kapcsolatának szükségessége megkérdőjelezhetetlen”, hiszen az állampolgárok „aktív részvétele” a honvédelemben, „meghatározó befolyással bírt és bír mind a mai napig”. Továbbá erre „egy hatékony tartalékos rendszer kialakításához” is szükség van.

Vagyis négy bekezdésen belül megtudhatjuk, hogy lőterekre azért van szükség, mert

• a fegyverforgató magyar a nemzetünk ereje;
  
• de nincs szó militarizálásról;
  
• bár azért kellenek a lőterek, hogy minél több embert bevonjanak a hadseregbe.
  

Amit aztán még azzal tromfol, hogy „[h]onvédelmi rendszerünk fenntartásához a Magyar Honvédség munkája mellett kiemelten fontos az állampolgárok hovédelmi szempontú aktivitása”.

Fegyverbe!