Aaron Rodgersnek hála lesz miért emlékeznünk a 2016-os szezon rájátszásának első fordulójára. Nem is a sokat emlegetett Hail Mary miatt, ami ugyan szép volt, de egy Hail Mary legalább felerészben vakszerencse. Nem úgy ez a játék, ahol Rodgers négy sacket kikerülve nyolc másodpercen át tartja a labdát, hogy aztán

tökéletes paszt dobjob egy amúgy lefogott elkapónak!

Órákon át tudnám nézni ezt a játékot, komolyan mondom. A többi meccsről inkább csak momentumok ragadtak meg, például ez a kökemény ütés a Steelers-Dolphinsról. Bud Dupree úgy a földbe döngölte Matt Moore-t, hogy a Miami csereirányítója a meccs végéig szédelget. El is adta pár kulcsjátékban a labdát.

Vagy ez a nagyon látványos szabálytalanság, amit csak a bírók nem vettek észre a Seahawks-Lionson a seattle-iek első tédéjénél. Ami így az év elkapása lett.

Szegény Raidersből nincs mit mutatnom, megártott nekik, hogy az alapszakasz utolsó két meccsén két irányítót is vesztettek. Szebb befejezést érdemelt volna ez a szezon, de legalább jövőre is egyben marad a csapat gerince, készülhetnek az újabb nagy menetre.

Zárásként, még mielőtt átadnám a szót Dezsőéknek a First Down Blogtól. röviden az eheti MNF-ről, ami most az egyetemi bajnokság döntője volt. Dezső, gratulálok! A Clemson az utolsó negyedben szerzett 21, illetve az utolsó másodpercben (!) szerzett hét pontjával fordítani tudott, és visszavágott a tavalyi vereségért. Hatalmas meccs volt, igazi drámával a végén. Három negyed után még 24:14 volt az Alabamának, a vége:

MNF Alabama Crimson Tide (1) - Clemson Tigers (2) 31:35

Most pedig jöjjenek a meccsösszefoglalók Barcsik Norberttől, Pongrácz Zoltántól, Taba Sámueltől és Meksz Dezsőtől.

Houston Texans – Oakland Raiders 27-14

link Forrás

Rövid ideig tartott a Raiders rájátszása. A vendégek támadásai – a Pro Bowler vakoldali tackle, Donald Penn hiányában – haloványabbra sikeredtek, mint arra számítani lehetett és az alapszakaszban kiválóan teljesítő támadófal már az mérkőzést is hendikeppel kezdte. Penn utódja a jobb tackle Menelik Watson lett, az ő posztjára elődje Austin Howard került, akit évközben váltott Watson. A bajokat tetézte, hogy a center Rodney Hudson is kiesett. A Watson-Howard páros képtelen volt megoldani Jadeveon Clowney és Whitney Mercilus semlegesítését, akik kényükre-kedvükre játszadoztak Connor Cook irányítóval, valamint a futójátékot is lenullázták.

Pedig a vendégek egyetlen esélye a futójáték lett volna, de ezzel a támadófallal kénytelen volt Jack Del Rio az újonc irányító kezébe adni a mérkőzést. A hazaiak hátsó védelmi alakzata remekül játszott, ezt a Raiders elkapók labdaelejtései is bizonyították. Az első perctől látszott, hogy a futás nem fog működni, a ligaelső houstoni defense a zárónegyed közepéig 200 jard alatt tartotta a vendégek támadóit. Ha volt rá ideje, értelmes támadásokkal lepte meg Cook a hazaiakat, sőt szép rakétákkal kínálta meg elkapóit. A fő probléma a sebessége, lévén még nem vette fel az NFL ritmusát. Folyamatosan az arcában lihegtek a védők, a célpontjain remekül védekeztek, egyáltalán nem biztos, hogy Derek Carr jobb teljesítményre lett volna képes. Képtelen volt megálljt parancsolni a támadásoknak az oaklandi védelem, pedig a tékozló fiú, Brock Osweiler vezette gárda nem lehet büszke az eredményességére. A futás ellen sem álltak Khalil Mackék a helyzet magaslatán, Lamar Miller átlagosat nyújtva is hozta a tédéjét, ráadásul a megszokott labdaszerzéseik is elmaradtak, így Ken Norton védőkoordinátor se íze, se bűze védelme képtelen volt segíteni a több sebből vérző támadósort.

A Texans végig a kezében tartotta a mérkőzést, köszönhetően a működő futójátéknak és az okos játékhívásoknak. A hazai védelem hozta a várakozásokat: a futójátékot megölték, az elkapókat eltűntették és folyamatos blitzekkel bedarálták Cookot. Clowney véglegesen megérkezett a profiligába, terrorizálta Cookot (egy passzát is lehalászta), miközben J.J. Watt jókedvűen viccelődött a pálya szélén. Három interceptiont is szereztek, kettőt a mérkőzés vége felé, amikor már muszáj volt kockáztatnia a Raidersnek. A.J. Bouye és Jonathan Joseph nullázták Cook célpontjait, Amari Cooper és Michael Crabtree csak 43 elkapott jardot hozott össze. Ilyen védőmunka mellett a támadósor sokszor jutott lehetőséghez, de Osweiler ezúttal sem nyújtott kiemelkedőt. Nem is erőltették rá, a világmegváltást, de a futás-futás-passz hívásokat látva Cook is irányíthatott volna. Szerencséjükre jól működött a futás és a tight endek fedezése sem sikerült a vendégvédelemnek. 10-0 után, amit a kiváló speciális egység munkának is köszönhetnek már jóval könnyebb volt menedzselni a mérkőzést.

Osweileren látszott, hogy újra az közönség bizalmába akar férkőzni: gyakran hívott át játékokat, vigyázott a labdára, nyomás esetén menekült, nem dobálózott vaktában, nopláne hatpontos átadása mellé futott is egyet. Végeredményben minden csapatrészben felülmúlta ellenfelét a Bill O’Brien gárdája, a jobb csapat jutott tovább. A vendégeknél nem működött a futás, a védelem képtelen volt a labdaszerzésre, így egy csúnya zakóba futottak bele. Valószínűleg nem ezt tervezték 14 éves rájátszás-szünet, de a sérülések túl nagy feladat elé állították a fiatal gárdát. A New England Patriotsnak nehéz dolga lesz a houstoni védelemmel, ha az a szombati formáját hozza, ellenben Osweiler és a támadósor játéka édeskevés lesz a rájátszás hátralévő részére.

Seattle Seahawks – Detroit Lions 26-6

link Forrás

Amikor a Sehawks támad

Barcsik Norbert: A beharangozóban mondtam, hogy simább lehet a győzelem, ha magára talál a hazai támadósor, hát ez sikerült végül. Talán elég lett volna, ha hagyják Russell Wilsont nyugodtan passzolni, de a futójátékunk kivirágzott, így nem volt igazán kérdéses a végkimenetel. A Lions védelem ritkán mutatott ellenállást, ezért azt játszhatta a Seahawks, amiben a legjobb, futás-futás és néha egy nagy passzjáték. Voltak szerencsés, látványos és esetenként szabálytalan játékaink, de ezt a párharcot (is) domináltuk.

Pongrácz Zoltán: Eddig csak küzdött, de most nagyon beletrafált Thomas Rawls, jobb játszópajtást pedig nem is kaphatott a vendégvédelemnél. Az is eldőlt, hogy képtelenek voltak a vendégek csiszolni a futásvédelmen. Majdnem mindent sikerült a futással kibrusztolni, csak a pontok nem akarództak felmenni az eredményjelzőre. Aztán ezt is sikerült egy cirkuszelkapással bepótolni. A konteósoknak is elegendő muníciót szolgáltattak a bírói téves ítéletek a vesszőfutás magyarázatául. A hazai támadások futás oldalon kivirágoztak, passzoldalon termőre fordultak.

Taba Sámuel: Jól látjátok, se támadók, se védők. Nehéz leplezni a csalódottságomat. Ebben a szezonban ennyi volt, egy pillanatig nem hittem a komolyabb playoff menetelésben. Mégis azt kell mondjam, hogy rettentően sajnálom ahogy a kiesés megtörtént. Ha kikapsz, akkor kapj ki férfiként. Lássa a drukker, hogy ezek a srácok megdöglenek a pályán az oroszlános mezért. Ehelyett kaptunk egy motiválatlan, lelketlen, sótlan produkciót, és a jobban játszó hazaiak, némi bírói segédlettel lemostak bennünket a pályáról. Várható volt, hogy Pete Carrollék fölé kerekednek a rutintalan detroiti edzőcsapaton, de ilyen outcoachingra a legpesszimistább Lions drukkerek sem számítottak.

Amikor a Lions támad

BN: Nem tartottam a Lions futásaitól, a csapatom se, lévén a védelem szinte mindig nickel felállásban játszott, a vendégek nem tudták váltásra kényszeríteni őket. A passzjátékuk ezer sebből vérzett: szerepet játszott ebben Matthew Stafford sérülése, aki alig dobott hosszút, a sikertelen rövidpasszok hamar véget vetettek az előrehaladásnak. Kiválóan felkészültünk és csapatként oldottuk meg a kívánt játékokat. A Lions elkapók sok labdát ejtettek el, semmi sem működött, érvényesült a szegény embert az ág is húzza elv. Jobban uraltuk a játékot, mint a támadóoldalon.

PZ: Buktam Zach Zenner felmagasztalását, mivelhogy a futáskísérleteket csírájában elfojtották a hazaiak, így erőltetett passzjáték alakult ki a vendégoldalon. Az elkapók nem segítették Staffordot, egy totálisan kiherélt támadóalakulatot csámcsogott el a hazai védelem.

TS: Több helyről is megkaptam, hogy túlságosan alulbecsültem a csapatom erejét, aztán kiderült, hogy optimista voltam. A labda egyik oldalán sem tudtuk felvenni a versenyt. Az egyiknek minden, a másiknak semmi? Szerintem ez jóval több volt, mint jó vagy rossz nap kérdése. Amikor az utolsó négy - egyaránt betyár fontos - összecsapását tükörsimán elbukja egy csapat, az edzői és képességbeli hiba. Hiányoznak a playmakerek, hiányoznak a nagy játékok, hiányzik a kiszámíthatatlanság. Mennyi van bennük a jövőre nézve? Bob Quinn kiváló general manager, de edzői fronton nincsenek illúzióim. Jim Caldwell és túlértékelt segítői elérték a plafont, ennyit tudtak kihozni magukból. Nehéz szezon következik: brutális sorsolás, erősnek tűnő NFC élcsapatok, sok lejáró szerződésű játékos.

Konszenzus:

BN: Simább lett, mint vártam, és ezt megköszönhetjük a támadófalunk hatékonyságának. Igen, voltak játékvezetői tévedések, és ezek inkább a vendégeket érintették, de nagyobb volt a különbség a két gárda között, minthogy a mérkőzést befolyásolják. Gratulálok a Lionsnak, a sérülések mellett vállalható évet tudhatnak maguk mögött. Mi egy teljesen más csatát vívunk a Falcons ellenében, addig is erőt kell meríteni a győzelemből, hogy képesek legyünk a meglepetésre Atlantában.

PZ: A holisztika csalafinta tudomány, a jó szerencse a jó szerencséhez tart. A gömbhal-fejű Caldwell nem partra vetett halacska volt, hanem puffadozó tetem. Matt Prater csinálta az összes pontot, és a továbblépés sem sikerült, mert ahogy mondtam: az első futócsapat miszlikbe aprítja őket.

TS: Nem lőttem mellé, bár a támadók jóval gyengébbek volt már az első félidőben az általam jövendöltnél. Az, hogy egyetlen alkalommal sem jutunk mezőnygól távolságba nem előrelátható. Sem Zenner, sem Golden Tate nem játszott nagyot, Anquan Boldin egyenesen a legnagyobb kerékkötő volt. DeAndre Levy mára inkább múlt mint a jelen, hiányában senki sem képes a védelem vezérévé lenni, nem volt aki összefogja őket és megállítsa Wilsonék fickándozását. Rossz érzés, rossz szájíz. De remény nélkül nem ér ez az egész semmit és szeptemberben újra ott ülök a TV előtt és újra elmondom a barátaimnak, hogy érzem ez lesz a mi évünk…

Pittsburgh Steelers – Miami Dolphins 30-12

link Forrás

Hozta az előzetes várakozásokat a mérkőzés, de néhány meglepő mozzanat is fűszerezte. A Pittsburgh Steelers magától értetődően vágott vissza őszi vereségéért a kevés ellenállást tanúsító Miami Dolphinsnak. A hazaiak első három labdabirtoklása éppen három tédét eredményezett. Próbálták ők a beígért „lassan, de biztosan haladunk támadásokat” vezetni, de ha a liga egyik legjobb elkapóján, Antonio Brownon a főiskolai elkapóból átképzett cserehátvéd, Tony Lippett védekezik, akkor egy-egy 7-8 jardos játékból egy-egy szemvillanás alatt lesz két 50+ jardos hatpontos. Abban is biztosak lehetünk, hogy Todd Haley támadóedző olvassa a First Downt! Javasoltuk ugyanis, hogy Le’Veon Bell futásait fokozottan figyelje mindenki, aki szeretné jobban érteni a támadófal munkáját futásblokkolásnál. Nos, a kedvünkért befűzték az oktatófilmet. A harmadik támadósorozat tíz futásból állt (valamennyi egy-egy műremek), 83 jardot és hat pontot hozott a hazaiak konyhájára. Egy passzjáték sem volt eközben. Senki nem várta, hogy a sérülésektől tizedelt ’Fins hátsó hetes komoly tényező lesz, de hogy a – fizetésben bizonyosan – elit védőfalukat a szó legszorosabb értelmében söpörjék el az útból, az a vendégek kevéske győzelmi esélyét nullázta le.

Illetve… 20-6-os vezetésnél, a félidő vége előtt két perccel, úgy gondolta ’Big’ Ben Roethlisberger, hogy ő is beharangozónknak megfelelően teljesít, és nagy igyekezetében eladta a labdát. A floridaiak annak rendje-módja szerint át is vágtatott az ellen 9 jardjáig. Ám az irányítók kergetésébe lassan beleőszülő James Harrison – akinek vizeletébe belelefetyelve egy macska másnap reggel minden bizonnyal tigrisként ébredne – zseniális labdaszerzése véget vetett a felzárkózás reményének, és az első félidőnek.

A második játékrészt ugyanott folytatták, ahol az elsőt abbahagyták: haladt előre a Dolphins nagy magabiztossággal, a Steelers pedig labdát szerzett. Rendben, ők is olvassák a blogot, ugyanis minden szíves érdeklődőnek megmutatták, mi is az a „enged, de nem törik” védelem. Szegény Jay Ajayi, a vendégek futója viszont nem számított szíves érdeklődőnek. Téged nem engedlek, de összetörlek! – volt vele szemben a szabály. Kellett neki 200 jardot futnia októberben. A következő vendégtámadás ismét labdaszerzésbe torkollott, Ryan Shazier húzta le a kissé dezorientált (volt oka annak bőven!) Matt Moore passzát. Bell futott még egy hatpontost, nehogy Brown zrikálja az öltözőben. Innentől kezdve, ahogy az 20 pont körüli különbségnél törvényszerű, kezdett unalomba fulladni a találkozó.

Illetve... Big Ben ismét úgy vélte, hogy itt az idő valami izgalmasat alkotni. És megcsinálta. Az újabb interceptionnel már nem sikerült feszültséget hoznia a mérkőzés menetébe, de a játék közben szerzett bokasérülésével egész hétre biztosította a Steelers-fanok fokozott idegállapotát. A végél aztán mindenki – különböző okból és különböző mértékben - elégedetten távozhatott a pályáról.

A floridai gárdajelentőset lépett előre az előző idényhez képest, köszönheti ezt Adam Gase vezetőedzőnek, akik elfelejtett gratulálni Mike Tomlinnak a vereséget követően, de majdcsak megtanulja mi illik a ligában. A vendégirányító Matt Moore is elégedett lehet, mivel a hétköznapi halandó számára egy-két napos mélyálmot hozó, brutális Bud Dupree ütközést pár percnyi mélázás után lényegében lábon hordta ki. A fölényesen magabiztos és a játék mindhárom elemében nyújtott kiegyensúlyozott teljesítményével jó esélyekkel látogat a Steelers a Kansas City Chiefshez. Big Ben sérülésének mértéke egyelőre homályos, de ha annyira képes lesz, hogy bicegve átadja a labdát Bellnek, az már elég lehet.

A mérkőzés játékosa

Le’Veon Bell, a Steelers futója. Te. Atya. Úr. Isten. Megdöntött néhány olyan rekordot a mérkőzésen, amelyek egyenként is korszakos zsenit jeleznek. De játékának az esszenciája a stílus! Felejtsük el, hogy az az igazi futás, ha leszegett fejjel belerongyol a falba! Az a vakmerő futás. Ha Bell költő lenne, akkor vasárnap este három és fél óra alatt megírhatta volna például József Attila Ódáját, és nem biztos, hogy észrevennénk a különbséget.

Green Bay Packers – New York Giants 38-10

link Forrás

Kiválóan kezdődött, bődületes blamázs lett a vége. De mit is várhattunk mást? Már a beharangozóban is leírtunk, hogy a Giants egy tökéleteshez közelítő védelmet farigcsált össze magának, de a támadójátékuk – ideértve az értékelhetetlen futójátékot és Eli Manning hanyatló formáját – nem hozza azt a pontmennyiséget, amivel mérkőzést lehet nyerni. Nyerni, a mínuszban, egy lendületben lévő Green Bay Packers ellen, akit már-már ihletett formában cipel a hátán előrefelé egy bizonyos Aaron Rodgers.

Az a Rodgers, aki az első negyedet a Lambeau Field fagyos talaján töltötte, kergették, ütötték-vágták Landon Collinsék, se a passzjáték, sem a futások nem működtek. Nagy szerencse, hogy látva irányítójának szenvedését megemberelte magát a Packers speciális egysége és védelme, tartották az ellent, ahogy csak bírták. A Giants védelme rögtön a mérkőzés elején elvesztette az egyik legnagyobb labdahalászát, Dominique Rodgers-Cromartie-t, nem sokkal később azonban kompenzálták ezt Leon Hall kamikáze-repülésével, és Rodgers egyik kedvenc célpontja, Jordy Nelson törött bordával vonulhatott az öltözőbe. Manningnek könnyebb dolog jutott osztályrészéül, a problémája mindössze annyi volt, hogy elkapói sorra ejtették el a feléjük szálló labdákat. Ebben a hazai kilátástalanságban, két mezőnygólos hátrányban aztán megtörtént a csoda: a támadók eljutottak az ellenfél vörös zónájáig, ahol Rodgers a támadófal védelmében és négy-öt sackből is kitáncolva megtalálta Devante Parkert. Először vezettek a hazaiak, de csak eztán következett a Rémálom az Elm utcában.

Az első félidőből hátralévő pár másodpercben jött a Hail Mary, amit már megszokhattunk a Green Baytől. A-Rod elhajította a labdát, ami a sérüléséből visszatérő elkapó, Randall Cobb kezében landolt. Vakarhatta is a fejét Ben McAdoo a vendégek vezetőedzője, hogy anno miért tanította annyi jóra az irányítót.

Meggyőződésem, hogy fontos momentuma volt ez mindkét csapatnál, ugyanis a második félidőben lényegében már nem történt lényegi változás. Hacsak azt nem tekintjük annak, hogy Mike McCarthy vezetőedző a saját térfélen behívott egy negyedik játékot, ami természetesen nem sikerült, aztán két játék után Manning forintos labdájával Tavarres King megszerezte élete első hatpontosát. A vezetőedző hibáját azonban gyorsan orvosolták Rodgersék és a következő támadásukat ők váltották pontokra Cobb újabb elkapásával. Itt lezárult a mérkőzés, ami ezután következett az már csak hab a tortán, a kifáradó, szárnyaszegett new yorki védelem keresztre feszítése. Nem érdemelte ezt a Giants védelme az alapszakaszban nyújtott teljesítménye alapján, de úgy is tekinthetjük, hogy a saját támadóik kárhoztatták őket erre a sorsra. Futójáték értékelhetetlen, Odell Beckham Jr., Victor Cruz és Sterling Shepard pedig sokkal többet kéne, hogy letegyen az asztalra, mint az legtöbb jardot csináló Tavarres King és Will Tye. Kabaréjelentbe illő volt, amikor a Green Bay védője, Clay Matthews III a passzolni igyekvő Manning kezéből kiütötte a labdát, amit a földre érése után minden Giants támadó nagy áhítattal nézett, egészen addig, amíg Matthews, játékvezetői sípszó hiányában rá nem vetette magát. Való igaz, fontos megtanulni a szabálykönyvet. A támadókkal ellentétben a vendégvédelem egyben van, Collins és Cromartie mellett, Olivier Vernon, Damon Harrison és Janoris Jenkins is kiváló idényen van túl, izgalmasnak ígérkezik a holtszezon New Yorkban.

És a Green Bay Packers? Mostantól ők a Team to Beat! Csakhogy meggyőződésem, hogy a dallasi kirándulásukat sokáig fogják emlegetni, feltéve hogy a védelmük magához tér. Márpedig a nagy öregekben megvan a potenciál: Matthews, Jake Ryan és Julius Packers Peppers felett nem járt még el az idő, csak a secondaryt tudják életképessé tenni.