Egy magyar film, ami nekifutásból, teli rüszttel torkon rúg
Bevallom teszetoszáskodtam a Toldi Mozi előtt, hogy: „kell ez nekem vagy sem? Akarok én egy menekültkérdésről szóló filmet végigülni?”
Egyrészt lassan két éve ezzel fekszem, ezzel kelek. Paráztatással, gyűlölettel, korlátoltsággal, bezárkózással volt hónapokig kitapétázva az ország. Minden csatornán összehangoltan és tervezetten okádják a hergelő hazudozást. Az ország egyik fele be lett oltva félelemmel, a másik részét pedig marcangolja a lelkiismeretfurdalás és a szégyen.
Másrészt egy szemernyit sem hittem benne, hogy meg lehet érteni és pontosan, okosan, őszintén, érdekesen meg lehet fogni azt, ami éppen most és itt történik velünk. Azt éreztem, hogy nem fogom elviselni, ha egy újabb hazugságot, akár egy hazug mondatot vagy gesztust be kell fogadnom a menekültkérdésről. Akármilyen jó szándékkal mondják is azt.
Jó és fontos
Szóval előítéletesen, és feszengve ültem be Vranik Roland Az állampolgár című filmjére. Aztán végül úgy támolyogtam ki róla, mint akit nekifutásból, teli rüszttel torkon rúgtak. Se köpni, se nyelni nem tudtam. Tehát most fájós gigával, de minden erővel azon leszek, hogy megpróbáljam önöket meggyőzni, hogy nézzék meg ezt a filmet, mert én nem emlékszem, hogy az életemben készült volna ilyen jó és egyszerre fontos magyar film.
Az Állampolgár egy háború sújtotta afrikai országból Magyarországra menekült kábé hatvanéves fekete bolti biztonsági őr, Wilson és egy mátyásföldi tanár, Herczeg Mária szerelmi története. Wilson évek óta Magyarországon él, szeretné megszerezni az állampolgárságot, de folyton elbukik az alkotmányos alapismeretek vizsgán. Ekkor jön a képbe Mari, aki vállalja, hogy korrepetálja, és sikeresen a fejébe veri a hungarikumokat.
Már önmagában az idős pár egymásra találása izgalmas és sokszor komikus sztori. De az igazi feszültséget Shirin, a kilátástalan helyzetben lévő menekült viszi a történetbe. Az iráni lánynak sürgősen búvóhelyet és magyar férjet kell találnia magának, különben visszatoloncolják hazájába, ahol kivégzés vár rá. Shirint Wilson és Mária a lakásukban bújtatják a hatóság elől, de a három ember összezártsága hamarosan feloldhatatlan konfliktusokat szül.
Az elnök úr Mexikóban tartózkodik
Aki azt képzeli, hogy Az állampolgár egy film a csendőrarcú Magyarországról és a szerencsétlen, jó szándékú afrikai menekültről, az nagyot téved. Vranikék ennél sokkal szofiszikáltabb képet festenek a jelenkori Magyarországról.
Wilsont a környezete befogadja. A kollégái - egy niggerző nyomoronc kivételével - kifejezetten kedvelik, sőt a szupermarketben őt választják az év dolgozójának. Behúzza a csodálatos wellness hétvégét is. A főnöke mindenben támogatja, a közös képviselő nem dobja fel, a hentes haverjával együtt pörgetik a pénzt a tippmixen.
Nem a magyarok zárkóznak el az afrikai menekülttől, hanem egy arctalan erő, ami mindig újabb és újabb akadályt gördít az állampolgárság megszerzése elé. A hatalom sosem áll elő, sosem mondja ki szemtől szembe, mindig bujkál, magyarázkodik, kertel. Közben a reménykedő Wilson kafkai karakterként bolyong a magyar hivatalrendszer totálisan átláthatatlan labirintusában, ahol ilyen tockosokat osztanak ki neki:
„Sajnos az nem úgy megy, hogy az ember az egyik pillanatról a másikra magyar lesz. Főleg nem egy afrikai.”
Ennek a folyamatnak az egyik legizmosabb pontja, mikor egy este Wilson végső kétségbeesésében az óriási vaskopogtatóval bezörget a Sándor Palotába, hogy beszéljen a köztársasági elnökkel. A találkozó nem jön össze. Az elnök éppen Mexikóban tartózkodik.
Dr. Cake-Baly Marcelo
A főszerepet a Bissau-Guineából sok éve Magyarországra menekült Dr. Cake-Baly Marcelo alakítja. Aki civilben egyébként budapesti villamosvezető és még sosem játszott filmben. Vranik Roland az utcán szólította le, majd felkérte a főszerepre. Tudom, hogy nehezet kérek, de képzeljenek el egy magyar filmet, amiben a főszereplő (sőt senki) nem maníros, nem modoros, nem ripacskodik, nincsenek béna teátrális gesztusai, nem üvöltözik, trappol feleslegesen, csak szimplán folyamatosan hiteles és elképesztően érdekes.
És ez az, ami az egyszeri magyar néző számára a leghihetetlenebb az egész filmben, hogy nincsenek benne szépelgő, poétikus megoldások. Sehol egy lélegzetelállító, festményszerű vagy tablószerű totál. Nem néznek hosszan a távolba barázdált arcú szereplők, nincsenek utálatosan közhelyes és erőltetett hosszúsnittek, csak tökéletes ritmikájú, feszes, hibátlanul adagolt történet van, aminek szinte minden apró elemét elhiszem. Talán csak az esetlen és felesleges dohányzás nem megy egyik karakternek sem. Mindegy. Ez egy Mike Leigh szintű dráma.
Nem akarok mellébeszélni, se lelőni a poént, de Az állampolgár bemászott az agyamba. A film végére csak nyeldekeltem a sajnálattól, a szégyentől és dühtől.
Nézzék meg!