Lehúzás vagy menő sportbuli? Élesben teszteltük a magyar fejlesztésű utazó sportkiállítást

2017 január 19., csütörtök 15:03

Ha van gyereked, akkor a társadalom elvárja tőled, hogy rengeteg pénzt égess el olyan gonosz istenségek oltárain, mint Plázamozi Istennő (sajtszósszal és nagykólával), Játszóházdémon és társaik. Ezek a természetfeletti entitások arról ismerhetők fel, hogy egy-két óra leforgása alatt mágikus módon simán levesznek tízezer forintra is, a gyerekeid számától függően. Hiába van szó gonosz vérszopókról, ezekkel a természetfeletti pénzvámpírokkal érdemes inkább jóban lennünk, ha már úgyis be kell mutatnunk nekik a heti rendszerességű áldozatainkat.

A pénzvámpírok családjának tagjai a vándorló akciókiállítások, amiket csak jobb híján neveztem el így. A legjellemzőbb példa a műfajra az ezerféle utazó dínókiállítás a mozgó, üvöltő dinoszauruszokkal, de az utóbbi években teszteltem foci- és űrhajós tematikájú hasonló rendezvényt is. Ezek jellemzően olyanok, mint egy menőbb, gazdag nyugati természettudományi vagy közlekedési múzeum időszakos kiállításai, a szokásosnál is nagyobb és csillogóbb díszletekkel és kötelező interaktív elemekkel feldobva. Utóbbiakra azért van szükség, mert ezek valójában mind gyerekipari vállakozások, amelyeknek a korábban említett játszóházak a legközvetlenebb konkurensei.

A legfrisebb hasonló esemény Budapesten a most nyíló The Champion a Millenárison, ami kiállításnak meg "interaktív sport élményparknak" is nevezi magát. Ha már szülőkopasztó, akkor szívem szerint gyerekkel mentem volna letesztelni, de az időpont miatt be kellett érnem Szabó Zoltánnal, az Index tartalomipari vezetőjével, az ismert exújságíróval. Ő játszotta az apát, én a gyerekét.

A kiállításon maga Benedek Tibor pólólegenda kalauzolt minket végig, ami önmagában mutatta, hogy itt nem Universiade-győztessel gurigáznak. Ezt az érzést csak erősítette az egyik sajtós lány információja arról, hogy a féltávnál látható szuperlassításos film, amiről majd még szó lesz, állítólag 100 millió forintból készült.

A Champion olyan szempontból unikum, hogy ez nem megvett licensz, hanem az első hazai fejlesztésű utazó kiállítás, amit, ha bejön a közönségnek, bárhová eladnak majd a világban.

A szórakozás fő forrása az, hogy az ember 9 különböző szerkezeten tesztelheti le a különböző sportképességeit, úgymint reflex, állóképesség, gyorsaság, súlypontemelkedés, szem-kéz-koordináció és hasonlók. A lényeg természetesen az, hogy több pontunk legyen, mint annak, akivel vagyunk, de a szervezők ezt valamiért olyan körítéssel adják elő, hogy itt kiderülhet, melyik sportághoz van a legjobb érzékünk. Ez csak rizsa, hiszen ide senki sem sportágat választani, hanem szórakozni jön. A lényeg, hogy ez könnyen menjen.

Gájdunkkal, a pompás formában lévő és továbbra is nagyon dögös Benedek Tiborral először a kézgyorságot tesztelő gépezethet mentünk oda. A tesztgépeket fényorgiával díszített oszlopszerű építmények oldalába szerelték bele. Az első feladat az volt, hogy a lassabbik kezemet helyezzem egy nagy fémgombra, hogy utána a másik kezemmel fél perc alatt a lehető legtöbbször érintsem meg az ettől jobbra és balra egy-egy arasznyira elhelyezkedő két másik fémgombot.

A megfelelő helyre illesztettem a bal tenyeremet, kipillantottam pótapukámra, Szabózé Zoltánra, nagy levegőt vettem, aztán a jobb kezemmel olyan tempóban kezdtem el jobbra-balra kaszálni, mint egy beszpidezett centrumpárti aratómunkás. A világ beszűkült, csőlátásom támadt, a fülemben vadul dobolt a vér, a jobb karom vadabbul izzott, mint Rogán Cecília tekintete, amikor Hangot hallottam. A Hang azt mondta: "Egy". Majd némi zavarodott hallgatás után: "Tényleg egy pontot szereztél összesen. Azt hiszem, erősebben kellett volna megérintened a gombokat." Szabó papa ezek után 141-szer érintette meg a gombjait a 30 másodperc alatt. Szégyenkezve, kővé vált karral 112 érintésre voltam csak képes a kegyelemkörben.

A következő gép a súlypontemelkedésünket tesztelte, de engem annyira megtört a béna kezdés, hogy csak 2 centivel tudtam nagyobbat szökkenni a pocakos alkalmi apukámnál.

A kiállítás két ilyen tesztgép között elhelyezett különféle többé-kevésbé érdekes díszletelemekből és feliratokból, illetve kiegészítő szórakozásokból állt. Az ugrálótepsik után például VR-szemüvegeket felvéve próbálhattuk ki egy rövid 3D-videó erejéig, hogy milyen élmény lehet válogatott focistaként kifutni az Üllői úti Groupama Flórián Aréna gyepére. Elárulom: olyan, mintha atomrészegen, egy hirtelen felszívott, kapufa hosszúságú kokaincsík után próbálnánk járni. Talán azért is éreztem így, mert rajtam életemben most először volt VR-szemüveg.

Gyorsan kikaptam a reakcióidő-mérésben - az a szomorú igazság, hogy az én 0,4 másodpercemnél egy valódi sportoló hullája is jobbat produkált volna -, hogy végre megérkezzünk az első chillout zónába. Ez egy olyan terem, amit úgy csináltak meg, mintha egy úszómedence fenekén lennénk. Lefeküdtünk a padlóra és kicsiny gyermekké váltunk, tátott szájjal bámulva a plafonon tempózó bácsik fütyijét.

Meglepetten láttam, hogy a pont fölöttem krallozó pocakos úr borotválja a hónaljszőrét.

Ez után következett az a terem, aminek az elkeresztelőjét remélem élethosszig tartó kényszermunkára fogja ítélni a Hágai Nemzetközi Szóviccbíróság. A Champiteátrum - kevesebbért is tört már ki népfelkelés - egy vetítőterem, ahol különböző magasságokban elhelyezett, eltérő méretű és alakú vásznakra vetítenek egy speciálisan ide forgatott filmet. Felkértek egy híres ausztrál sportfilmest, hogy különleges lassítókamerákkal komponáljon klipet egy rakás híres magyar sportoló mozgásából. A dolog néha tényleg baromi jól néz ki, néha csak érdekes, de el sem tudom képzelni, hogy létezzen olyan gyerek, aki hagyna 16 percig ácsorogni itt. Bár összességében igen látványos dolog volt, el nem tudtam képzelni az igazi értelmét, főleg annak fényében, hogy az egyik szervező szerint 100 millióból forgatták a szuperklipet.

Jártunk ezután futópályán, ahol 26-tal száguldottam, kis híján megháborodtunk a szem-kéz-koordinációs cucctól, hogy aztán majdnem ottragadjunk a második VR-szemüveges helyszínen, ahol cowboyosat és zombisat lehetett játszani, VR-pisztolyokkal. A VR nyilvánvalóan technológiai zsákutca, ráadásul elég erős hányingert kelt, de tény, hogy cowboyos játékokhoz ennél jobb környezet nem létezhet.

A végén kaptunk egy nyomtatott diplomát az eredményünkről. Nagy hiba, hogy az ember pontjait nem adják össze, csak kategóriánként sorolják fel, cserébe mailben is elküldik a számokat.

Az árakat elnézve - egy 2 felnőtt + 2 gyerekes családi jegy hétköznap 7900, hétvégén 9400 forint - a Champion életképes alternatívája lehet egy játszóházazásnak vagy plázamozizásnak. Elég sokmindent lehet csinálni elég jól megcsinált gépekkel. A nagy kérdés persze az, hogy ha sokan vannak, odajutunk-e rendesen az összes attrakcióhoz. Kiállításnak, főleg a felnőtt nézőknek elég érdektelen, bár a stadionmakett fölött forgó horogkereszt-hologram jól nézett ki.

De azt, hogy ennek a világon semmi köze az igazi sportokhoz - hiába bizonygatta az ellenkezőjét Benedek Tibor - semmi sem bizonyítja jobban annál, hogy a végén összetettben 2985:2923-ra kikaptam Szabózé Zoltántól.

Update: Miután megírtam a fenti cikket, az anyag nem került ki azonnal, én viszont időközben elvittem a családot (csajom + 2 gyerek) a kiállításra, mert közel lakunk hozzá. Ezek voltak a való életbeli élményeink a sajtóeseményhez képest:

  • baromi kevés néző volt, a másfél óra alatt rajtunk kívül maximum tíz, így mindenhol azonnal sorrakerültünk
  • a gépek meglepően nagy része romlott el már most. Ez nekünk pont nem okozott fennakadást, mert senki más nem volt jelen lényegében, de más helyzetben okozhatott volna. A kilencből egy próba egyáltalán nem működött, a futópálya mellett pedig elromlott a ledfal, amin a világrekord futáshoz hasonlíthattuk volna magunkat.
  • Most derült ki, hogy a VR-szemüveges lövöldözős játékért külön kell fizetni fejenként 1200 forintot.