Itt egy jó könyv a szegénységről, a globális kapitalizmusról és Indiáról

2017 február 4., szombat 14:17

Beautiful forever (Örökre gyönyörű)

Ez egy indiai csempemárka szlogenje, az ő órásplakátjaik szegélyezik a mumbai nemzetközi repülőtérre vezető utat. Az út egyik oldalán ötcsillagos luxusszállodák, irodaházak és világ egyik egyik leggyorsabban növekvő gazdaságának, India legnagyobb városának forgalmas repülőtere. A másik oldalon, az óriásplakátok mögött, egy szennyvíztározó partján található Annawadi, a 20 milliós indiai város egyik legborzalmasabb nyomornegyede.

Behind the Beautiful Forevers (Az Örökre Gyönyörűek Mögött)

– ez a címe az amerikai újságíró, Katherine Boo könyvének, amit többek között ennek a nyomornegyednek a lakóiról, Indiáról és a globális kapitalizmusról írt. Arról, hová tűnnek a szegénységből kivezető utak egy iszonyú sebességgel növekvő gazdaságban, és hogy a felemelkedés reális esélyének hiánya hogyan formálja a nyomorban élő embereket. Ez egy dokumentumregény, Boo három és fél évet töltött Annawadiban és környékén, interjúkat készített, hivatalos papírok után járt, videózott, és aztán ezekből írta meg a könyvet.

A történet középpontjában a szemétválogatásból élő kamasz, Abdul áll, 11 fős családjának fő kenyérkeresője. Abdult ártatlanul gyilkossággal vádolják, ezzel pedig darabjai hullik a nyomornegyedből kifelé igyekvő család élete.

Abdul családja lassan, de gyarapszik, egy pici pénzt félre tudnak tenni, hogy talán egyszer elköltözhessenek a nyomornegyedből. Az újrahasznosító üzemek egyre többet fizetnek a fémért, gumiért, műanyagért, amiket Abdul szállít hozzájuk. Az Indiába érkező nyugati turisták, illetve a tehetősebb indiaiak is egyre értékesebb szemetet dobálnak el, ami a nyomornegyedekben élő családok számára a boldogulást jelenti. Másfelől - kesereg a könyv eleje felé Abdul -, egyre bonyolultabb lesz maga a szemét. Az újrahasznosítók csak egynemű dolgokat, csak fémet, csak műanyagot, csak üveget vesznek át tőle szétválogatva. Régen egy kupak csak fém volt, most már van benne gumi is, és műanyag. Ezt kell neki, és fiatalabb testvéreinek szemétkupacok fölé görnyedve szétválogatniuk, hogy meglegyen a napi betevő, vagy ha szerencséjük van, egy kicsivel több is annál.

Később, egy vidéki esküvő miatt látjuk egy pillanatra a napszámosok életét. Indiában hagyományosan az önfelgyújtás volt a legelterjedtebb öngyilkosság mód, ezt mára felváltotta gyomirtóivás. A bérmunkások évtizedek óta ugyanolyan éhbérért dolgoznak a földeken. A modern vegyszerek elterjedésével egyszerre lett a munkájuk sokkal nehezebb és veszélyesebb, miközben a földesúr haszna a megnövekedett termés miatt megsokszorozódott.

Ezeket is jelenti a technológiai fejlődése és gazdasági növekedése India szegényeinek.

A könyvben bemutatott korrupció letaglózó. Az indiai társadalom, állam működésének olyan szerves része, hogy valószínűleg meg is állna nélküle az élet. Nem csak a rendőrök, hivatalnokok vagy politikusok megkenéséről van szó. Az indiai igazságszolgáltatásban teljesen nyíltan adják-veszik a bűnösséget és az ártatlanságot. A nyugati segélyprogramok, az állami fejlesztések könyvben bemutatott példái mind félrecsúsznak, a célzott közösségek helyett mindig egy szűkebb kör érdekeit szolgálják.

Így van ez a forradalmi segítségnek exponált mikrohitel-programoknál, amikből a nyomornegyedekben élő szegény anyák valójában csak uzsorakamatra kaphatnak pénzt. Így van a nyomornegyedek felszámolásánál, amikor az  ott lakók helyett a középosztály vásárol a támogatással épülő lakásokból befektetési céllal. Így van az iskolákkal is. Az Annawadi egyetlen nevetséges „iskolájában” alibiző egyetlen tanárnő is otthagyja az állását, mert beveszik egy nyugati segélyekből létrehozott fantom-iskolahálózatba, ahol csak adminisztrálnia kell, mintha tucatnyi helyen tanítana, és sokkal több pénzt kap, mint addig. Így lesz a jó szándékú beavatkozásból, aminek a célja, hogy jobb oktatást kapjanak a legszegényebb indiai gyerekek az, hogy a nyomornegyed egyetlen iskolája is bezár, és az ott élők semmit sem tanulhatnak. Ha túl sok pénz kerül a rendszerbe, azt biztosan eltéríti valaki.

Maga az oktatás is teljesen abszurd. Mindenki áhítattal tekint Manjura, az egyetlen lányra, aki a nyomornegyedből eljutott a főiskoláig, neki a vizsgáira nyugati regények összefoglalóit kell bemagolnia. Olyan művekét, amikből csak homályosan ért részleteket, és amik az ő életében aligha nyújtanak bármihez segítséget.

Az indiai szegénység mértéke még mindig megdöbbentő. Abdul családja kifejezetten tehetősnek számít a nyomornegyedben, az ő „gazdagságukat” irigylik a szomszédok, de közben az teljesen alap, hogy a család tagjait, a legkisebb csecsemőt is beleértve fertőzött patkányok harapdálják éjszakánként. A rágcsálók ott élnek velük, a tőkéjüket jelentő, szétválogatásra váró szemétkupacok között. Ez már egy olyan egzisztencia, amire tömegek irigykednek Annawadiban.

Boo könyve hihetetlenül közel megy a szereplőihez, részletes, pontos, de közben egy percre sem leereszkedő vagy színpadias. Egyszerűen leírja, hogy mi történik Annawadiban, megmutatja, hogy hogyan élnek és kik azok az emberek, akik a könyv olvasói számára jó esetben is csak egy hullámzó csíkot jelentenek a Világbank szegénységről szóló grafikonján, a piros vonal alatt.

Egyébként az indiai társadalom szerencsésebbik része sem nagyon akarja észrevenni, hogy honfitársaik milyen körülmények között élnek.

A nyomornegyed egyik kiskirályának két zebracsíkosra festett lova elpusztul egy közúti balesetben. Országos felháborodás lesz a dologból, az indiai sajtó azzal foglalkozik, hogy milyen sanyarú sorsuk volt az állatoknak, és hogy meg kell büntetni a felelőst. Annawadi lakói számára kifejezetten szórakoztató ez a műsor, a közvélemény érzékenysége az állatok jogaival kapcsolatban. Ők pontosan tudják, hogy a tulaj imádta az egész nemzet által meggyászolt állatokat, azokat százszor jobb körülmények között, több szeretettel tartották, mint a körülöttük élő emberek ezreit.