Simonyi Balázs főszereplő, rendező és társproducer az út harmada környékén, úgy 80 kilométer után megáll egy ellenőrző pontnál, a kamera pedig végigpásztáz a megpihenő futókon. Mint egy katonai tábor háború idején: ápolók kerülgetnek hordágyon fekvű embereket, segítő kezek kötöznek vérző sebeket, kiszáradt szájak majszolják a tésztát műanyag tányérból, elhangzik néhány biztató szó, hogy aztán a hősök folytassák a küzdelmet. Békeidőben ritkán látni annyi zokogó embert, mint egy Spartathlonon. A nézőnek az az érzése, hogy ezek az emberek az életükért futnak, és mint később kiderül, ez egyáltalán nem is túlzás. 

link Forrás

A marathóni csata előtt Athén harcosai segítséget kértek Spártától a perzsák elleni háborúhoz. Pheippidész hajnalban indult, másnap este el is jutott Spártáig, és az út ugyan hiábavaló volt, így is legenda lett. 1982-ben a brit légierő egy tisztje, a szabadidejét hosszútávfutással elütő John Foden úgy döntött, négy társával Pheippidész nyomába ered, és másfél nap alatt elfut Athéntól Spártáig. Csak egyiküknek sikerült a mutatvány, de annyira magával ragadta őket a küzdelem, hogy következő évben megszervezték az első Spartathlont, amit azóta minden évben megtartanak. Valószínűleg ez az egyik legkeményebb mentális és fizikai próba a földkerekségen: a rajthoz állóknak 36 órájuk van, hogy végigküzdjék magukat 246 kilométeren és eljussanak az Akropolisz lábától Leonidász spártai szobráig. A kevesebb mint 400 indulónak jellemzően alig fele ér célba. 

A Spartathlon még az ultraversenyek közül is az egyik legsúlyosabb: a versenyzőknek nagyon erős szintidőket kell teljesíteniük, 160 kilométer után az éjszaka közepén meg kell mászniuk az 1200 méteres Parthenio-hegyet, kivilágítatlan hegyperemeken kell keresztülvergődniük, hogy aztán másnap délután elérhessenek a célig.

Az Ultra öt spartathlonista 2015-ös utazását követi végig rajttól kifulladásig. Simonyiék olyan futókat kerestek, akiken keresztül egy földi halandó is megértheti, mi vesz rá valakit arra, hogy éveken keresztül hajszolja magát egy elérhetetlennek látszó cél felé. Nincsenek gondosan felépített előtörténetek, bemutatkozások, se beszélő fejek, egyből a rajtvonalról indulunk, és csak futás, csoszogás, izzadtság, vér és szenvedés van; apránként adagolva, lépésről lépésre értjük meg, mi viszi tovább a hősöket a következő állomásig, miből merítik az erőt a folytatáshoz. 

Az enyhén értelmi fogyatékos bordeaux-i srácról, Angelről gyerekkorában fedezték fel szülei, hogy mozgás közben könnyebben megért dolgokat. Édesanyjával még a leckét is futás közben beszélték meg, és ő lett a környéken a „futós srác”. Neki ez jelenti a szabadságot. Apja, a vállalati alkalmazott és amatőr egyetemi fociedző, Gilles minél többet fut, annál inkább kiváncsi, hogy miért. Neki ez teremt egyensúlyt munka és magánélet között, ez jelenti a saját magára szentelt időt. „Ha lefutok 200 kilométert, egy hétig nyugodt vagyok” – mondta a vetítés utáni sajtóbeszélgetésen. Annettnek, akinek fia meghalt leukémiában, csak a futás segít megtartani a belső egyensúlyt, kiszűrni, magán kívül hagyni a külvilág impulzusait.  

Szabó Béla annyira átlagos, hogy „a neve 15 oldalt terít be a pesti telefonkönyvben”, csakis küzdeni akarásával tudott kitűnni a többiek közül. Túlsúlyosan, 400 méterrel kezdte, ma ultramaratonista. Már ötször elbukott a Spartathlonon, így hivatalosan többször nem indulhat, ezért versenyen kívül vág neki a végtelennek. „Barát lett, egy társ az életben, segít döntést hozni, megélni és feldolgozni a nehézséget” – mesélt odaadással a futáshoz fűződő viszonyáról Béla, aki soha nem adja fel az álmot, hogy elfusson Athéntól Spártáig.

A készítők éveken át lélegeztek együtt a hősökkel és családjaikkal,  heteket töltöttek a versenyre készülő futók otthonában, összesen 250 óra nyersanyagot forgattak, és ez érződik a végeredményen is. Szinte szagukat is érezni a versenyzőknek, az egész koncepció mégis Simonyi miatt működik igazán: ő a motorja a filmnek, nem csak mert rendezőként maga is fut, és átélhetővé teszi a szenvedélyt, hanem mert tudja, mi a dolga egy főszereplőnek. Simonyi – aki nem csak fotográfus, de profi színész is – az a magányos farkas típus, aki nem fojtja magába a szorongást: ha kell hangosan ostorozza, ha kell ki is neveti saját magát. Mer sírni és mer szeretni, meri szeretni a kamerát, és hát a kamera is szereti őt. 

10 éve súlyos depresszióba esett, elvált a családjától, szakmai válság gyötörte. Karácsony este rájött valami, húzott egy szakadt trenyót, és elment futni néhány kört a hideg utcákon. Most azt mondja, az ott érzett eufóriát üldözi a mai napig. Három hónappal később már maratonon indult, idén pedig az ötödik Spartathlonjára készül. 

„Megismered a borzalomnak és a csodálatnak egy különleges elegyét és egy hihetetlen összetartó kis világot. Az első spartathlon után éreztem, hogy ezt meg akarom osztani másokkal” – mesélte a vetítés másnapján Simonyi, aki azzal győzte meg a négyéves projektről az HBO-t, hogy bemutatta azt az olajkoszorút, amit a beérkezők fejére tesznek a szobor talpánál. Ez döbbentette rá a producereket, mekkora erő van a futós történetekben. 

Tíz éve a társproducer Józsa László vitte el magával Simonyit első maratoni versenyére, azóta is gyakran futnak együtt. Valószínűleg ezért is lett ennyire alázatos film az Ultra: olyan emberek készítették, akik részei az ultramaratonisták zárt világának, és nem kívülről próbálnak beleselkedni. Ahogy Simonyi a vetítés után mondta, „ezzel viszonoztuk mindazt, amit a futás adott nekünk”.

(A magyar HBO dokumentumfilmje április 8-tól az HBO GO-n, április 16-tól pedig az HBO-n lesz látható. A magyar mozik előreláthatólag májusban tűzik műsorra.)