Társadalmon és törvényen kívül álló emberekkel, csoportokkal minden korban találkozhatunk. A 19. századi Magyarországon ezt az embercsoportot betyároknak nevezték. A betyárok egy-két kivételtől eltekintve nem különböztek az őket körülvevő társadalmi rétegtől. Mégis legendák hőseivé váltak, s alakjukra gazdag folklórhagyomány épül. Dalok, mondák, balladák és számtalan irodalmi, képzőművészeti, népművészeti ábrázolás kötődik hozzájuk. De kik is voltak ők valójában?

A betyár szó a magyar nyelvben egy hódoltságkorabeli jövevényszó, a perzsa-török bikar, batiar szóból ered. Szláv (valószínűleg szerb) közvetítéssel került hozzánk. Eredeti jelentése: dologtalan, állandó munkahely nélküli, nőtlen legény (rideg). Azokra alkalmazták, akiknek földjük nincsen, nem szegődtek el hosszabb időre, hanem alkalmi munkások voltak, napszámba jártak. De például a Hegyalja vidékén a városba dolgozni bejáró falusiakat hívták így, míg az alsó Duna mellett a hajóhúzó embereket. A 18. század közepéig, illetve még a század második felében is az eredeti jelentéssel fordult elő a betyár szó:

„Tyukodi Mihály czeglédi ref. 24 esztendős, nőtlen vagyok most betyárkodom, tavaly Czegléden Patkós Istvánnál béresül, harmad éve pedig csikós bojtárul Kőrösön Deák Mihálynál szolgáltam.”[1]

A század végétől azonban egyre inkább a zsivány, rabló, útonálló, tolvaj, haramia, gonosztevő szinonimájaként kezdték használni. A betyárok, vagy ridegek ugyanis létbizonytalanságuk miatt hajlamosabbak lettek a bűnelkövetésekre, csavargásra, a nyári idénymunkák befejezésével mind többen tolvajkodtak. Már ekkor egyre nagyobb problémát jelentettek ezek az egyének, így a szó jelentése is pejoratívvá vált. Erre példa Debrecen város 1795-ből származó rendelkezése is:"Tapasztaltatott, hogy a' bizonyos lakó helyhez nem kötetett Betyárok, a' kaszállásnak, és Takarásnak végeztekor, midőn már újjabb életnek módját kell választaniok sok Lovat lopnak és sok szegény Adófizető embert megkárosítanak: e' végre szükség az Esztendőnek azon Szakaszszaiban a' közönséges vigyázást mind a' Városon mind a' Pusztákon és Mezei Szállásokon megkettőztetni." [2]

A 19. század második felétől már szinte csak bűnözéssel összekapcsolt jelentésben tűnt fel a betyár szó. Hogy mennyire negatívvá vált, azt jól mutatja az is, hogy 1871-ben például Kecskeméten súlyos bántalmazásba torkollott az az összeszólalkozás, amiben valaki így sértegette a másik félt:

„...nekünk mindenféle illetlen, goromba szavakat mondott vissza, betyározott, csavargónak mondott. - Én szólottam, hogy ez már mégis disznóság...”[3]

Ugyanekkor a romantika irodalma azonban a betyár szót a népi hősre alkalmazta. Ezekben, illetve a néphagyomány szerint a betyár a körülmények áldozataként, az igazságért harcolva fordult szembe az állammal, elnyomókkal, s kényszerült bujdosásra. Ez az idealizált kép, mint azt látni fogjuk ellentétben állt a szó "valódi" jelentésével és a valósággal.

A fentiekben írt alkalmi munkásból bűnözővé váló legényeken kívül valóban sok bujdosóval is találkozhatunk a betyárok között. Már a 18. század elején, a Rákóczi szabadságharc leverésével rengeteg katonaviselt, fegyverrel rendelkező, végvárakból elzavart kóborló lett betyárrá, akik a társadalomba képtelenek voltak visszailleszkedni, így fosztogatásból, bűnözésből kezdtek élni. Hiába igyekeztek a városok, megyék a felszámolásukra irányuló rendelkezéseket hozni, hajtóvadászatot, üldözéseket indítani, netán a kocsmát lerombolni, a szegény nép (ekkor) segítette a bujdosókat, s a meginduló tanyásodás ehhez kiváló menedékhelyet adhatott.

A foglalkozás nélkül maradt végvári katonák mellett a legtöbb betyárt a föld és igaerő nélküli zsellérség adta. Számuk az 1700-as évektől folyamatosan nőtt, mely főleg a földesurak által a paraszti használatú földek, és legelők erőszakos kisajátításának volt köszönhető. A szegény jobbágyokra a földesúri terhek (kilenced, kocsmáltatási- és malomjog, vadászat, stb.) és az egyházi tized mellett a hadiadók, az idegen katonák elszállítása illetve a katonaállítás is ránehezedett. Mindebbe és a szegénységbe beletörődni nem tudva, a pusztákon vagy az erdőkben kerestek szabadabb megélhetést.

A katonaállítási kötelezettség is tovább növelte a kóborlók számát, mivel az idegen földre kerülés elől, illetve a hosszú szolgálati idő (10-12 év) elől menekülve inkább a bujdosást választották. Másik oka a szökésnek maga a Habsburg katonaállítási módszer volt, amikor az újoncokat meghatározott számban verbunk vagy fogdosás útján (amely sokszor kötéllel történt) állították ki. Persze katonát leginkább a nincstelenek, ridegek és az elégedetlen szegények közül fogtak. Ha egy katonaszökevényt, úgynevezett dezentort sikerült ismét kézre keríteni, szolgálati idejét 6 évvel növelték, aki a második szökése után is megkerült arra örökös katonáskodás várt. Sokszor előfordult, hogy a szökött katona rabló cimborákra lelt, s maga is bűnöző lett. A pásztorok pedig gyakran segítettek a dezentoroknak, bojtárnak is felfogadták őket.

De ha már a pásztoroknál járunk, közülük is sokan lettek szegénylegények később. Az alföldi táj igazi „urai” voltak, akiket nehéz volt ellenőrzés alá vonni szabados életvitelük miatt. Ennek a pásztoréletnek megvoltak az íratlan törvényei, erkölcsi értékrendje. Ebben a sajátos rendben a lopás, mint pásztorvirtus nagyon fontos volt, ugyanis itt sokszor elsősorban nem a gyarapodást jelentette, hanem a férfiasság, bátorság, ügyesség kifejezője volt. Az efféle virtuskodás viszont sokszor büntetéssel végződött, mert a kisebb bűncselekmény – egy-egy birka ellopása – után is a törvény válogatás nélkül, rendkívüli eréllyel sújtott le rájuk. Sokszor nem tudták elviselni a kemény hatósági fellépést vagy a fenyítés felett érzett sértettségükből lettek betyárrá. A virtus mellett a kényszer is sok pásztorból-lett betyárt szült. A pásztorszámadók a rájuk bízott jószágért vagyoni felelősséggel tartoztak, így ha elloptak tőlük valamennyit és pótolni nem tudták akkor a vagyonuk is rámehetett. Ezért néha maguk próbálták meg pótolni más nyájából kiszakítva a hiányt, vagy betyár segítségét kérve visszaszerezni.

Habár a betyárvilág kialakulásának elsősorban inkább gazdasági és társadalmi okai voltak, előfordult, hogy valaki a rossz hajlam, nevelés hiánya, vagy netán a kalandvágy miatt lett bandita. Érdekes, hogy az elsőként országosan ismertté vált betyárunk nem a fenti társadalmi rétegekhez tartozott. Angyal Bandi, valódi nevén Szentmártoni Ónody András, nemesi származású volt. A borsodi Ónody család a Rákóczi-birtokokat kezelő kis- és középnemesi családok közé tartozott. Pontosan nem tudni hogyan lett betyár, de már fiatalként is sokat megfordult tolvajok és lókupecek között, majd maga is egyre több bűncselekményben vett részt. Később miután elfogták nemesi volta miatt a börtönbüntetésén is enyhítettek, szabadulása után azonban folytatta tevékenységét, ám a következő ítélet végrehajtása elől már megszökött. Egy betegség vitte el 1806-ban, nem sokkal ezután néhány rabló már az ő nevét használva fosztogatott. A legismertebb betyár, Rózsa Sándor, akit betyárkirályként emlegettek, már jobban illeszkedik a fent vázolt képbe. A röszkei születési betyár még gyerek volt mikor az édesapját elveszítette, akit felakasztottak lólopásért (más források szerint agyonütötték rablás közben). Többször összeütközött a törvénnyel, 1836-ban végül börtönre ítélték, ahonnan hamarosan megszökött. Ettől kezdve a sorsa meg volt pecsételve.

A betyárok, mint az valamennyire a fentiek alapján is látszik nem voltak egyformák, az ő társadalmuk is tagozódott, s így különböző betyárfajtákat hívtak életre. Ez alapján beszélhetünk lovas betyárokról, akik gyorsléptű lovakon jártak, s a pusztákon éltek. Általában bandába verődve követtek el rablásokat, lopásokat és fegyverekkel is rendelkeztek. A gyalogbetyár az erdőkben, nádasokban bújt meg, s az utak mentén fosztogatott. Többségük szökött katona, vagy börtönszökevény volt, mint ahogy a muszájbetyárok is.

Az eddigiek életmód szerűen űzték a rablásokat és lopásokat. Voltak azonban akik a rendes foglalkozásuk mellett éjszakánként adták a fejüket a betyárkodásra. Ők nem szakadtak ki igazán a társadalmi közösségből, többségük pásztor volt vagy bojtár. Ide tartoztak a kapcabetyárok, akik csöndes lopásokból, csalásokból éltek. Ezenkívül megemlíthetünk még ostoros betyárokat, akik ostorral jártak, s csöndes lopásokat követtek el a környező tanyákon. A gunyhóverők a szőlőbeli kunyhókat törték fel, s onnan szerszámokat, élelmet és ruhaneműt vittek el. A lókötők csak lovakat loptak, s ők a réteken, nádasokban húzódtak meg. A házásók, a házfal alatt gödröt ásva jutottak be házba, s így loptak onnan, általában ruhaneműt és élelmiszert. Gyakran dolgoztak össze a kinézerekkel, akik némi részesedés fejébe, felderítették a terepet, s kilesték hol érdemes megkezdeni az ásást. A szintén ide sorolható madzagos tolvaj nagy bunkósbotot és egy madzagot hordott magával. A bot a védelmet szolgálta, a madzaggal a lopott állat lábait kötötte össze, mert így könnyebb volt elvinni.

1863. augusztus 18-án a kerekegyházi pusztán az Izsákról Kecskemétre tartó postakocsit rabolták ki, illetve az egyik kísérőt meggyilkolták. A kocsiról 3000Ft készpénzt és egy fegyvert vittek el, majd a kocsit Izsák felé megfordították, s a lovakat megcsapkodva „Retur!” kiáltással visszaküldték. A rablás elkövetői Tükör Gubicza József, Borbély István, Habrán György, Bognár Bicskai József, Füles Faragó József, Muzslai János, Dominik József, Kováts Geregely, Medvety András, Szulmo István voltak.[4]

Kegyetlen rablógyilkosság áldozata lett Szabados Istvánné és fogadott lánya Gugi Éva, akiket 1868. február 11-én nagykőrösi földjükön Faragó József és Bocskoros Tóth András kiraboltak, ezután összeverték, majd a ház gerendájára felakasztották őket. A házban több mindent összeszedtek, de nem bírták elvinni, végül a disznókat hajtották el, amiket később Kiskunfélegyházán adtak el.[5]

1865 májusában Kecskemét határában Bodri Péter juhász és 16 éves fia lett rablógyilkosság áldozata. A holttestüket csak két évvel később találták meg véletlenül a homokbuckák között. Bodri nyakán kötél volt, koponyája be volt törve. Úgy tudták, hogy tetemes adóssága van, így sokáig az a hír járta, hogy ez elől menekült el a juhász. A rablók több szerszám és a suba mellett 315 birkát és egy szamarat vittek el. A tettesek Bajdor János, Muzslai János és Bognár Bicskai József voltak.[6]

Felhasznált irodalom:

Küllős Imola: Betyárok könyve. Mezőgazdasági kiadó, Budapest, 1988.

Nagy Czirok László: Betyárélet a Kiskunságon. Budapest, 1965.

Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág. Gyulai Erkel Ferenc Múzeum, Gyula, 1964.

Szentesi Zöldi László: Nagy magyar betyárkönyv. Méry Ratio, Somorja-Budapest, 2009.

Szenti Tibor: Betyártörténetek. Máyer nyomda és könyvkiadó, Budapest, 1999.

Források:

[1] Szabó Kálmán: A rideg és betyár szó jelentése Kecskemét múltjában. In: Népünk és Nyelvünk. 1937, 74.

[2] Módy György: Adatok a betyár szó tartalmi változásához. In: Ethnográfia 1957

[3] Bács-Kiskun Megyei Önkormányzati Levéltára (BKMÖL) IV. 1621/a 112/1871.

[4] BKMÖL IV. 1627/b 187/1868.

[5] Uo. 33/1868.

[6] Uo. 192/1867.