Amióta Magyarországon először felmerült, hogy a Habsburgok uralmát meg kéne szüntetni, azzal a nem elhanyagolható problémával találták magukat szemben a trónfosztók, hogy "de mégis mi/ki legyen helyettük?" A 18. század végétől persze egyre többek számára kínálkozott - mintegy átvágva a gordiuszi csomót - válaszként a respublika, de a köztársaság kikiáltását még Kossuth sem merte meglépni, s megkerülve a döntést végül kormányzóelnök lett.

Arra keresem röviden a választ, hogy az 1918-as trónfosztást követően miért is nem került koronás fő Magyarország élére. A Napi Történelmi Forrás eredeti célkitűzése az volt, hogy egy forrás bemutatásán és elemzésén keresztül egy globális(abb) kérdésre keresünk választ, s ugyan azóta az NTF jelentősen átalakult és szélesebb elemzéseknek is helyt adunk; mostani írásomban visszatérek "korai" cikkeink módszeréhez: egy Teleki Pálnak íródott 1939-as levél bemutatásán keresztül közelítem meg a kérdést.

IV. Károly visszatérése ellen Horthynak úgy kellett fellépnie, hogy korábban éppen a Habsburg uralkodóra esküdött fel. Ez nem kevés problémát okozott a tenger nélküli admirálisnak. Az okok 1919 után persze meglehetősen egyértelműek voltak: a vesztes világháború, majd a magyar Vörös Hadsereg által elvesztett védekező háború olyan helyzetet teremtett Magyarországon, amelyet - finoman fogalmazva - meglehetősen terhelt volna egy budapesti Habsburg restauráció. (Online folyóiratunkban Károly királypuccsáról itt és itt már írtunk.)

Felmerült az az opció is, hogy I. Ferdinánd román királyt kéne a magyar trónra hívni, s így Románia és Magyarország perszonáluniójuk révén egyszerre birtokolhatná az etnikailag rendkívül kevert Erdélyt. Román oldalról természetesen nem sok érv szólt amellett, hogy ez a megoldás valósuljon meg, de magyar részről is számos ellenérv szólt ez ellen, nem csoda, hogy nem is lett az elképzelésből semmi.

A Horthy-rendszer konszolidációja az 1920-as évek végére sikeresnek volt mondható, elviekben ezt a rendszer hatalmi rendezésének is követnie kellett volna, ez azonban számos okra visszavezethetően elmaradt. A világválság kirobbanása alapjaiban rázta meg Európát mind gazdaságilag, mind politikailag. Egy ilyen helyzetben a Habsburg restauráció Horthy számára meglehetősen kockázatos lett volna. Ezalatt természetesen nem arra kell gondolni, hogy háborús fenyegetéssel kellett volna számolnia, mint 1919-ben, hanem a diplomáciai elszigetelődéssel messzebb kerülhetett volna az ország a revíziós politika céljaitól.

Horthy kormányzósága nem csak egy Habsburg uralkodó trónra ültetésével érhetett volna végett, hanem egy más (európai) uralkodóházból hívott király megválasztásával is. A magyar külpolitika az 1920-as évektől egyre erősödő olasz orientációt mutatott. A középiskolai tankönyvekből ismerősek lehetnek az okok: Olaszország elviekben nyertes nagyhatalomként fejezte be az első világháborút, de a világégésben elszenvedett hatalmas veszteségeket nem kompenzálta Dél-Tirol, Fiume és környékének és néhány szigetnek a megszerzése. Olaszország fő (terjeszkedési) célpontja éppen az a Jugoszlávia volt, ahonnan Magyarország is remélt vissza - részben - magyarlakta területeket. Ezek után nem meglepő, hogy Magyarország felfegyverzése az 1930-as években elsősorban olasz technológián alapult. Egy szóval: virágzott a magyar-olasz kapcsolat.

1939 decemberében Európa katonai, politikai helyzete rendkívül feszült volt. Németország bekebelezte Lengyelország nyugati, a Szovjetunió pedig keleti felét. A két agresszív diktatúra közé került országok teljes joggal fenyegetve érezhették magukat. Finnország november végi lerohanása (cikkem erről itt:), a balti államok szovjet megszállása, és a Moszkvából Romániának Besszarábiára tett félreérthetetlen utalások mind-mind félelmet ébresztettek a frissen visszacsatolt, szláv többségű kárpátaljai terület magyar lakosságában. Nem minden alap nélkül. Erről részletesebben itt írtam.

A fentiek tükrében érthetővé válik az a címben is szereplő elképzelés, hogy Magyarország élére olasz király kerüljön. Így Magyarország egy olyan hatalom szövetségese lehetett volna, amely az elképzelés értelmében ellensúlyozni tudta volna az országra nehezedő nyomást. Ezen a helyen idézem a fent beharangozott forrást:

Hogy a titkos orosz-német egyezmény milyen formában óhajtja Európát átalakítani, s utat nyitni az oroszoknak az Adriai-tengerre az már az előmunkálatokból is nyilvánvaló.

Ha Olaszországgal haladéktalanul ki nem építjük, vagyis a savoyai házból, avagy az Ágosztai (sic!) herceget még e tél folyamán a magyar trónra Apostoli királlyá meg nem választ és meg nem koronáztat a magyar nemzet - úgy az 1940-es tavasz végzetes meglepetéseket hoz. Amennyiben Molotov népbiztos nyomatékosan leszögezte, hogy ők vörös színben is ragaszkodnak az ősi czári hagyományokhoz, Katalin és Nagy Péter czári nyugat-balkáni törekvéseihez.

MNL OL K28. 52. 98 1939L19548

A Kárpát Liga volt elnökének, Manyló Endrének a sorai végül nem érték célt, 1944. októberéig Horthy maradt az ország feje. A Szovjetunió ugyan nem 1940 tavaszán, de 1944-45-ben valóra váltotta az 1939-as év végén már körvonalazódó elképzeléseit. A levél külön érdekessége, hogy egyértelművé teszi, hogy egy kalap alá veszi a Szovjetuniót és a náci Németországot, s kész tényként kezeli, hogy Hitler szabad kezet adott Sztálinnak a térségben. Arról természetesen nem tudhatott, hogy az érdekszférák határai hol húzódtak az 1939. augusztusában megkötött egyezmény szerint, de azt jól érzékelte, hogy Magyarországnak egy nálánál erősebb szövetségesre lett volna szüksége.

A cikk elején feltett kérdésre természetesen a legjobb adható válasz nem az, amire feltehetően az olvasó vágyott (vágyhatott), hogy valami _nagy_ titok áll a kérdés mögött; Horthy egész egyszerűen nem szerette volna a kérdést, legalábbis a háború végéig rendezni. Az idősödő kormányzó az 1944-es kiugrást/átállást sem "siette el", egy idegen házból származó király behozatalának döntését pedig pláne nem merte meghozni.