Bár legutóbb azzal kerültek a szigetországi újságok címlapjára, hogy egyik szurkolójukat jogerősen is elítélték, amiért bántalmazta a Crystal Palace kabalaállatát egy a Ligakupában rendezett londoni rangadón, a Charlton Athletic-nek jelenleg komolyabb gondokkal is meg kell küzdenie, mint egyes szurkolóinak elfogadhatatlan nézőtéri viselkedése. A hamarosan 112 éves klub kétségtelenül történelme mélypontján van, és elég nehéz lenne megállapítani, hogyan is tudna kikecmeregni innen jelen körülmények között. A csapat, amely 15 évvel ezelőtt még a Premier League egyik legizgalmasabb együttese volt és olyan játékosokkal lépett hétről-hétre pályára, mint Scott Parker, Matt Holland, Dennis Rommedahl, Danny Murphy, vagy Darren és Marcus Bent, az idei szezonban a League One hátsó traktusaiban küzdött a bennmaradásért. Utánajártunk, hogyan kerültek ilyen helyzetbe, kik a felelősek és hogy mi várható a közeljövőben.

2001. február 24-én a Charlton Athletic a Coventry City-hez látogatott a Premier League 27. fordulójában és Richard Rufus valamint Jonatan Johansson góljaival 2-2-es döntetlenre végzett. Az Athletic szezonjába tökéletesen illő mérkőzés volt: fontos pont a középmezőnybe tartozást bebiztosítandó, idegenből egy gyengébb csapat ellen, miközben a gólgyáros finn csatár is a kapuba talál. Sőt, egy remek téli menetelés nyolcadik állomása volt ez, melynek során Alan Curbishley együttese összesen kilenc egymást követő találkozón sem talált legyőzőre. Olyan csapatok is áldozatául estek, mint az Arsenal és a Newcastle, de a Tottenham erejéből is csak egy döntetlenre futotta.

Mindenki ennek a családias hangulatú londoni klubnak a sikereiről beszélt. Curbishley, ez a joviális kelet-londoni úriember 1991-ben vette át a csapat menedzselését, majd - miután ugyanitt két évig még aktívan futballozott is - 1993-tól már tényleg csak a menedzseri teendőkre koncentrált. Először stabil középcsapatot faragott a Vitézekből a Championshipben, majd az 1997-98-as idényben a playoffot érő negyedik helyre vezette őket úgy, hogy a bajnokság utolsó tíz fordulójában veretlen maradt: nyolc győzelem mellett mindössze kétszer játszott döntetlent. A lendület a rájátszásra is kitartott, ahol először az Ipswichet takarították el kettős győzelemmel, majd a Wembley-ben rendezett döntőben, több mint 77 ezer ember előtt a Sunderlandet is két vállra fektették 4-4 után, tizenegyesekkel. Ezt a mérkőzést azóta is úgy írják le a történetírók, mint a Wembley történetének egyik legdrámaibb labdarúgó mérkőzése - jogosan.

link Forrás

Az első PL-szezon azonban nem ment könnyedén. A november 2-a és február 8-a között rendezett 13 mérkőzés egyikén sem tudott nyerni a Charlton és pontot is mindössze négyet szerzett. Ezzel megpecsételődött a sorsuk és talán egészen nyugodtan kijelenthetjük, manapság egy ilyen sorozat után mindegyik klub megválna a menedzserétől. A kis londoni klub ekkori tulajdonosa, Richard Murray azonban nagyon is tudta, mi mindent köszönhet Curbishley-nek a csapat. Bár a szezon eleje és vége elfogadható volt, őket is elérte az első szezonos csapatok legnagyobb félelme - rögtön mehettek vissza másodosztályba. Ettől függetlenül a menedzser maradt és a következő idényben máris bebizonyította, hogy jó döntés volt nem megválni tőle.

A Charlton simán nyerte a Championship küzdelmeit a Manchester City és az Ipswich Town előtt, miután a Boxing Day-től március 11-ig terjedő időszakban sorozatban 12 győzelmet söpörtek be - amolyan Antonio Conte-módra alapozva meg a bajnoki címet. A második feljutás után pedig már sikerült megkapaszkodniuk a legnagyobbak között is. Egymás után hét szezont töltöttek a Premier League középmezőnyében, folyamatosan borsot törve a nagyok orra alá. Sorozatban a 9., 14., 12., 7., 11. és 13. helyet foglalták el év végén a táblázatokon. Csend és nyugalom uralkodott a klub háza táján - mi rossz is történhetett volna...

Stabilizálták a helyüket a legjobbak között, Darren Bent az angol válogatott kapuján dörömbölt, és még olyan szezont is fel tudtak mutatni, amikor oda-vissza verték a Big Four meghatározó tagját, a Liverpoolt. Ez a kétmeccses siker, a csapat kiegyensúlyozott teljesítménye, Curbishley személyisége és filozófiája, valamint a mutatott játék a Mersey-partján annyira mély nyomokat hagyott, hogy Gerard Houllier 2004-es távozásakor a Charlton menedzserének neve komolyan felmerült, mint lehetséges utód. Mind tudjuk, hogy aztán nem őt választották a Liverpool menedzserének…

A csapat sikerkovácsa végül két évvel később, önként állt fel a szezon végén a padról. Az okok között egyértelműen az szerepelt, hogy az FA Curbishley-t is meginterjúvolta a válogatott megüresedett pozíciójára, és az Athletic főnöke úgy készült, átveheti Sven-Göran Eriksson helyét. Az élet, de inkább Steve McClaren közbeszólt, és elorozta a széket a dél-londoni hőstől, pedig ki tudja, mennyivel lett volna másabb a 2008-as EB-selejtező sorozat, ha a pragmatikusabb, a PL-ben hét szezonon át folyamatosan alkotó, minimális büdzséből rendre izgalmas csapatokat összerakó Curbishley kerül a padra. Ehhez a költői kérdéshez legyen annyi a válasz, hogy amikor pár hónap pihenés után Curbishley átvette a biztos kiesésre ítélt West Ham padját decemberben, a Kalapácsosok olyannyira megtáltosodtak, hogy az utolsó kilenc meccsükből hetet megnyertek, köztük az Arsenal és a Manchester United ellenit is, majd bennmaradtak a PL-ben - éppen például a Charlton kárára.

Dél-Londonban ugyanis kiderült, az addigi stabilitás letéteményese nem az elnök vagy a játékosok voltak, hanem a klubba rendszert hozó Curbishley. A helyére a Crystal Palace-tól érkező Ian Dowie elvert egy rakás pénzt a nyáron olyan "zseniális tehetségekre", mint a liverpooli Djimi Traoré - akit januárban egymillió fontos veszteséggel adtak tovább az ebben a rovatban később még előkerülő Portsmouth-nak -, a newcastle-i Amdy Fayé, vagy a Socheaux-ból érkező Souleymane Diawara, majd novemberben pislogott, mint hal a szatyorban, amikor 15 meccsel és mindössze 4 győzelemmel a háta mögött megköszönték neki a munkát. Iain egyébként azóta már a Go To Surveys nevű, közvéleménykutatásokkal foglalkozó cégnél dolgozik, mint értékesítő - ezzel is azt bizonyítva, hogy mennyire volt rossz döntés őt kinevezni annak idején az Athletic élére.

Novemberben egy hónapra Les Reed vette át a stafétát, majd érkezett a tűzoltó, Alan Pardew, aki pont attól a West Hamtől lépett le, amit Curbishley - ahogy fentebb már megénekeltük - megmentett. Pardew a Charltonnál is folytatta a West Hamtől átmentett formát: idegenben mindössze egy győzelemre volt képes és - bár otthon legyőzött pár közvetlen riválist -

csont nélkül zuhant a Championshipbe.

Ez - ahogy ilyenkor megszokhattuk - azonnal maga után vonta a költések megvágását és a legjobb játékosok kiárusítását, közülük azonban mindössze Darren Bent távozott nagyobb összegért a Tottenhamhez. Rommedahl, Hasselbaink, Hreidarsson, Kishishev vagy Lisbie - tehát az addigi sikercsapat vezérei - mind ingyen vagy már akkor is aprópénznek számító párszázezer font ellenében távoztak. A legnagyobb problémák a támadószekciót sújtották, mi sem bizonyítja jobban ezt, mint hogy a 2007-08-as szezonban a legtöbb gólt a Colchestertől ingyen megszerzett skót vándormadár, Chris Iwelumo termelte. 46 meccsen 10-et - nem tévedés.

A Charlton ezzel beleszürkült a ligarendszer középmezőnyébe és azóta sem találta meg a kiutat onnan.

A bajnokságban Pardew előbb összehozott egy 12. helyet, majd miután a következő szezon elején a 22. helyen találta magát, a klub közös megegyezéssel szerződést bontott vele. Helyét Phil Parkinson vette át, akinek addig egy League One-ezüstérem volt karrierje csúcsa. Majdhogynem egyértelmű üzenet a klubvezetés részéről: “Tessék, itt egy edző, aki sikeres a harmadosztályban! Pont ilyen kell nekünk, jövőre már mi is ott játszunk majd.” Így is lett. A Charlton mindössze 8 meccset tudott megnyerni a bajnokságban a 46-ból és 12 ponttal maradt el az utolsó bennmaradó helyen végző Plymouth-tól. Két évvel azután, hogy Curbishley lelépett, az Athletic csontutolsóként zuhant a League One mocsarába.

Parkinson 2011. januárjáig maradt és már az első teljes szezonjában bemutatta, hogy ha máshoz nagyon nem is, a League One-hoz azért ért. Rájátszásba vezette a dél-londoniakat, ahol a Swindon Town elleni elődöntőben csak tizenegyesek után estek ki a további küzdelmekből. A következő szezonban egyértelműen az azonnali feljutás, de minimum a rájátszást érő hely volt a cél, decemberben pedig a vezetőségben is változások történtek. Richard Murray a klub 90%-át eladta a svájci bejegyzésű, Michael Slater és Tony Jimenez által birtokolt Charlton Athletic Holdings Ltd.-nek - Slater pedig azonnal átvette Murray helyét az elnöki székben. Új elnökhöz való tipikus bemutatkozásként pedig első megmozdulásai egyikével eltávolította a csapat éléről az előző prezident emberét, Parkinsont.

A kirúgott menedzser helyét átvevő Chris Powell Curbishley utolsó idényében még játékosként volt az Athleticnél, így el tudott lesni ezt-azt a sikerek titkának őrzőjétől. Bár félszezonjában inkább rontott, mint javított az eredményeken - mindössze a 13. helyen végeztek -, 2011-12-ben bajnokot csinált a Vitézekből. Végre normális csatár is érkezett a csapathoz Bradley Wright-Phillips személyében, aki 22 gólt termelt a menetelés során. A bajnoki forma kitartott a másodosztályban is és a Charlton a kilencedik helyre futott be a 2013 tavaszán, mindössze három pontra elmaradva a Premier League-et is jelenthető playoff-helyektől. Mindenki újra bizakodott, hogy a következő szezonban még ennél is több sikerülhet.

2014 januárjában belga befektetők kopogtattak Slater és Jimenez ajtaján. Élükön Roland Duchatelet állt, aki kijelentette, szeretné megvásárolni a klubot. Duchatelet neve nem csengett ismeretlenül persze a futballvilágban: akkoriban a belga elsőosztályban szereplő Standard Liege tulajdonosa is volt, de befektetéseinek részeként a Carl-Zeiss Jena, az Alcorcon, a Sint-Truidense vagy az Újpest elnöki széke is neki van fenntartva. Slateréknek amúgy is kapóra jött a váltás: a csapat nem remekelt a bajnokságban, így a szurkolók minden ígéretre azonnal ugrottak, ami a Charlton újbóli felemelkedését hirdette. Az üzletet gyorsan nyélbe ütötték.

Miután a Powell-vezette csapat márciusra a kiesőzónába sodródott és az FA-kupa menetelés is véget ért a Sheffield United ellen, Duchatelet megvált menedzserétől és a januári átigazolási időszakban behozott saját játékosok fölé saját menedzsert ültetett José Riga személyében. A spanyol szakvezetőnek sikerült a bravúr - először nyert a szezon során az Athletic egymást követő meccseket - és benntartotta a londoniakat a másodosztályban.

Szerződését ennek ellenére nem hosszabbította meg a vezetőség, és az új idényt már Bob Peeters-szel kezdték meg. A belga edző mindössze 28 meccset kapott, és mivel ezek közül 13-at is döntetlenre adott, a Charlton playoff-ról szőtt álmai hamar szertefoszlottak. Érkezett a helyére a Standard Liege korábbi edzője, az izraeli Guy Luzon, aki a középmezőnyre tökéletes volt, de annál többre nem. Amint jöttek az első gyengébb eredmények 2015. októberében, Luzont páros lábbal rúgta ki az ekkorra már minden idegszálával a “ki tud több menedzsert kipaterolni” című játékra fókuszáló Duchatelet. Jött Karel Fraeye - mily’ meglepő, Belgiumból -, de mindössze 14 meccsre volt jó. Január 14-én pedig sikerült kijátszani az ultimate vezetői inkompetenciára utaló kártyát: Duchatelet két éven belül másodszor ültette a padra José Rigát.

Balszerencséjére, másodszor már ő sem tudott segíteni az addigra a folytonos változásoktól morálisan is padlón lévő gárdán, így a tavalyi év tavaszán a Charlton elbúcsúzott a Championshiptől. Látva a klub háza táján történő eseményeket, a klub ügyét a szívükön viselő szurkolók azonnal elégedetlenségüknek adtak hangot. Megalakult a CARD, azaz a Coalition Against Roland Duchatelet nevű szerveződés, amelynek az a célja, hogy eltüntesse a belga vezetőt a klub éléről. Tüntetéseiket különböző neveken futtatták - Anti Roland Demo, Spell It Out, vagy Voice of The Valley - és vagy a meccsek közben, vagy közvetlenül azok elé szervezték, hogy a média is észrevegye, valami nincs rendjén.

A klub legtöbbször nem reagált ezekre a szurkolói eseményekre, 2016 márciusában azonban - a kiesés elleni harc közepén - a csapat hivatalos honlapján érdekes közlemény jelent meg, melyet személyesen a tulajdonos jegyzett. Duchatelet a szurkolókat tette felelőssé a kialakult helyzetért és kijelentette, közülük többen is a klub vesztét akarják. Sejtelmesen azt is elejtette: “Bár többen nektek azt mondják, hogy nem beszélünk a szurkolókkal, igenis beszélünk. Több ankétot is tartottunk már, és továbbra is így teszünk majd - mindenki eljöhet, akinek konstruktív a véleménye.” Majd rákérdezett:

“Egyáltalán kinek akarjátok eladni a klubot? Mennyi ideig tartana az adásvétel?

Nem lenne egyszerűbb akkor eladni a csapatot, ha az a másodosztályban és nem a harmadik vonalban harcol? [...] Össze kell fognunk, mert egy a célunk: bent kell tartanunk a Charltont a Championshipben.”

Mondani sem kell, a közleményt nyíltan nevették ki a tüntető szurkolók - szerintük továbbra sem volt semmilyen párbeszéd a klub és a szurkolói szervezetek között és Duchatelet-nek sem volt személyes célja a bennmaradás. “A Charlton a közösségünk része. Az életünk része. Egy kicsit olyan, mintha templomba járnánk, nemde? Amikor egy klub szurkolója leszel, a klub vízióját is magadévá teszed. Teljes mellszélességgel mögé állsz. De egy ilyen valami mögé nem lehet állni. Az életünk része, a DNS-ünk része, de egyszerűen torkig vagyunk már ezzel a vezetőséggel. Teljesen megosztottak minket - darabokra hullottunk” - nyilatkozta a 30 éve charltonos Wendy Perfect a Guardiannek.

“Mindig lemegyek, mindig ott vagyok, hogy segítsek a meccsek előtti tüntetéseken, aztán a fórumokon vagy a telefonomon követem az eredményeket.

Azonnal visszatérek a lelátóra, amint ezek az emberek eltűnnek innen.

Összetöri a szívemet az egész, hiszen olyan régóta jártam már meccsre és a barátaim közül nagyon sokan mennek még mindig.” - mondta David Sturge, aki 1962-ben volt kint először meccsen.

A fenti vélemények nem egyediek: a bérletesek száma a tavalyi 10200-ról 6300-ra esett vissza, nem csak a League One következtében. Russel Slade, a kiesés után kinevezett menedzser tavaly szeptemberben naivan úgy nyilatkozott, hogy “...most majd minden megváltozik. A tulajdonosok új filozófiát, új stratégiát szeretnének alkalmazni. Nem hiszem, hogy bármelyik korábbi menedzser kapott volna itt hároméves szerződést - úgyhogy úgy gondolom, most a stabilitás és a fenntarthatóság van a célkeresztben.” Szép, nagy szavak, de mi már tudjuk a folytatást. Slade-et novemberben eltávolították a menedzseri székből.

Duchatelet-ék pedig egyre magasabb szinten űzik a nekik nem tetsző vélemények üldözését. Cliff Eager, a klub biztonsági személyzetének tagja, például személyre szóló levelet postázott egy szurkolónak, aki napokkal korábban rendelte meg a szezonra szóló bérletét. A levélben az áll, hogy mivel az úriember a közösségi médiában a vezetőségre több becsmérlő hozzászólást is tett, a bérlet átadása csak és kizárólag személyesen eshet meg. Itt egy egyetértő nyilatkozatot is aláíratnának a szurkolóval, amiben kijelenti, hogy többet nem posztol semmi rosszat a klub vezetőségéről az interneten; ha így tesz, megkapja a bérletét. Zsarolás felsőfokon. A bérletéért ácsingózó úr végül elment a meetingre - a szurkolói közösség vezetőjével karöltve -, ahol elmondása szerint elnézést kért egy-egy velősebb bekiabálásáért, de nem írt alá semmit. A klub ezután jelentette be, hogy a nyilatkozat aláírása nélkül is meg fogja kapni a bérletét - de a fenyegetést már nem tudják kitörölni sem a szurkoló emlékeiből, sem az internetről.

Az idei év márciusában aztán körülbelül 250-300 Charlton-szurkoló úgy döntött, inkább Sint-Truiden, azaz Duchatelet lakóhelye felé veszi az irányt a Northampton elleni idegenbeli meccs helyett. “Ahogy az eredmények is mutatják, a klub szétesik a kezei között. Egyértelmű, hogy ami Belgiumban történik, az sokkal jobban megérinti az elnök urat, mint ami Angliában zajlik. Ha ott tüntetünk, azt lehozza a helyi média, ezért neki is válaszolnia kell rá. Ezért megyünk oda” - nyilatkozták a CARD és a Voice of the Valley szervezői. A szurkolókat egyébként az is kifejezetten bosszantja, hogy a tulajdonost állítólag 2014. októbere óta nem látták a Valley-ben, azaz a csapat stadionjában - ennyire érdekli Duchatelet-et ez a másoknak az életüknél is fontosabb klub.

Amint a vezetőség tudomást szerzett a Belgiumba utazókról, ismét közleményt adtak ki, melyben azt írták, megértik a szurkolók csalódottságát az eredmények miatt, de a tulajdonos folyamatosan pénzt invesztál a csapatba és annak jövőjébe. Biztosítottak mindenkit arról is, hogy - míg sok klub pénzügyi gondokkal küzd - a Charltonnál a könyveléssel nincs semmi probléma és elég tőke áll rendelkezésre a fejlődéshez. És ez így megy azóta is tovább - tüntetésre közleményben jön a válasz, míg a játékosok a League One középmezőnyében harcolnak a kiesés és a League Two ellen. Az ellen a League Two ellen, ahol egyébként története során még sosem kellett játszania az Athleticnek.

2016. október 15-én, azaz 15 és fél évvel azután, hogy a Premier League-ben találkoztak, a Charlton ezúttal a League One-ban fogadta a Coventry City csapatát, tökéletes példaként szolgálva arra, hogy mi minden történhet a futball világában 15 év alatt... A mérkőzés csak több perces késéssel tudott elkezdődni, mert mindkét csapat szurkolói - akik egyébként közösen vonultak a stadionhoz - a tulajdonosok ellen szervezett tüntetés keretében műanyag játékmalacokat dobáltak a játéktérre. A találkozót ezúttal egyébként a hazaiak nyerték, Ricky Holmes, Josh Magennis és - az azóta az Evertonhoz szerződött - Ademola Lookman góljaival, 3-0-ra. A szurkolók hangulatán ez sem segített sokat, ugyanolyan elánnal követelték a hozzá nem értő vezetők távozását.

És hogy hogyan tovább? A Kent Live információi szerint egy ausztrál befektetőcsoport, az Australian Football Consortium Limited 20-25 millió fontos ajánlatot tett Duchatelet elé a klubért pár nappal ezelőtt, amit a belga nem fogadott el. Ő kb. 40 millió fontra taksálja az Athleticet - amiben egyébként a The Valley nem szerepelne, mint tétel. Mióta az üzlet kitudódott, mindkét fél részéről csend honol az ügyben, de a szurkolókat már az is bizakodással töltheti el, hogy csoportok érdeklődnek aziránt, hogy ezt a nagymúltú, családias klubot kirángassák a gödörből. Őszintén remélem, hogy sikerül nekik.

A cikk a Guardian és a Kent Live cikkei alapján született, melyeket eredetiben itt, itt, itt és itt olvashattok, de segítségül hívtam a Wikipédiát és a Charlton hivatalos oldalát is.