Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mond a csengeri járási tanuszoda avató ünnepségén. Az eseményt 11 órától élőben közvetítjük.  

A magyar belpolitikával foglalkozó újságírók idővel persze perverzzé válnak, de a kormany.hu ajánlója még ezzel a beteges mércével mérve is riasztónak tűnt, én azonban saját magamra sem hallgatva felvettem a fülhallgatót, és megnyomtam a play gombot. Mit mondjak, nem bántam meg!

Igazából azért reménykedtem, hogy jó lesz, mert a politikusok 12 egy tucat jellegű rutineseményein sokkal több szokott kiderülni róluk, mint a fontosnak nevezett sajtómegjelenésekkor, amikor sokkal jobban odafigyelnek ők is. 

Csengeren, ebben a Maros Szamos-parti szatmári kisvárosban vigasztalanul zuhogó csapóesőben állt ki a Makovecz Imre irodája által tervezett tanuszoda elé Forján Zsolt polgármester, Kovács Sándor parlamenti képviselő, Szabó Tünde sportállamtitkár és Orbán Viktor. 

Mármint a politikusok az eresz alatt álltak, a mazsorettek meg a lakosság áztak az esőben. Meglepetés: a három, az épület felszentelésére érkezett papot is kint áztatták az esőben, hogy a Legfontosabb Emberek zakóját nehogy víz érje.

Amikor bekapcsolódtam, egy rakás kislányt pillantottam meg piros zászlókat lengetve. Bár a későbbiekben kiderült, hogy ez a kontextusából kiragadott pillanat tökéletesen adta vissza az egész esemény hangulatát, nemsokára újabb gyerekek jelentek meg, fehér, majd zöld zászlókkal. 

Azt énekelték, hogy 

életfán rügyező águnk / szép felhő, amelyen szállunk  

Később megnéztem: a Szkítia együttes Örökké lobogjon című számával fogadták a miniszterelnököt, ami így kezdődik:

Piros szín olyan, mint vérünk,
Ezüsttel díszíti vértünk,
Ellene sohasem vétünk,
Ha látjuk, mindent megértünk!

Fehér szín őstisztaságunk,
Életfán rügyező águnk,
Szép felhő, amelyen szállunk,
Istenes-pogányos álmunk!  

Választhatták volna azt is a Szkítiától, hogy

Fölséges Istenünk, tisztelettel kérünk,
Oltalmazd sokáig, jó szittya-hun népünk.
Ez a nép a múltját őrzi, óvja, védi,
Származása szerint rendkívüli s régi.

De végül nem emellett döntöttek.

Ezután jöttek a beszédek

Forján Zsolt csengeri polgármester adta meg az alaphangot. Olyan lelkesen beszélt a miniszterelnökről, hogy aki ezen a ponton kapcsolódott be a közvetítésbe, azt hihette, itt Orbán Viktort fogják felavatni, nem pedig a mögötte elterülő uszodát.

Forján szavaiból olyan Orbán Viktor bontakozott ki, aki nem ember, hanem sokkal inkább egyfajta meteorológiai jelenség, mondjuk ki: tornádó, ami/aki összevissza vándorol az országban, és ahol szépen szólnak hozzá, ott ajándékokat potyogtat az égből a helyi lakosoknak. 

Forján úgy viselkedett, mint egy barokk kori magyar nemes, aki varázsütésre Mária Terézia budoárjában találta magát.

De még mielőtt szexre kerülhetett volna sor, jött a következő szónok, Kovács Sándor, a környék fideszes országgyűlési képviselője. Háromszor nyitotta ki a száját, és már le is esett az állunk. Forján elsőre nyerőnek tűnő, férfias vallomása ugyanis még előjátéknak is gyenge volt Kovács Sándor teljesítményhez képest. 

Kovács már meg sem próbált úgy tenni, mintha az esemény az uszodáról szólna. Szabályos választási kampánybeszédet tartott Orbán Viktor mellett. Ennek a csúcsán elindított egy igen bonyolult hasonlatot a kenyérsütésről, azzal, hogy

a magyar társadalom olyan, mint egy kenyér: amikor a száraz lisztet beleöntjük a tálba, az isten se gondolja, hogy abból kenyér lesz.

A hasonlat egyre duzzadt, ágakat, indákat és gyökereket eresztett, aztán átcsapott egy istentelenül nagyszabású dagasztós allegóriába, aminek az lett a kifutása, hogy mi magyar választók vagyunk a kenyér, Magyarország főpékje pedig Orbán Viktor.

Kovács nem volt szégyenlős, és – miután megpendítette, hogy itt jövőre választások lesznek – feltette az egy uszoda avatásán magától értetődő kérdést:

melyik péket is válasszuk magunknak?

De ez semmi volt ahhoz képest, amivel folytatta: azt kérdezgette a hallgatóságtól, csak szónoki kérdésként persze, hogy na most tényleg, melyik péket válasszuk:

azt, amelyik külföldi színezékeket és adalékanyagokat is be akar tenni a tésztába?

Ezek után már egészen természetesnek tűnt az a vágya, hogy a határon állítsák meg
a színezéket, ami elrontja a magyarok kenyerét.

Kenyértésztareceptnek álcázott négerezést-arabozást még életemben nem hallottam, így igen elégedetten hallgattam Kovácsot, akitől kissé hiányoltam azért, hogy egyszer sem játszotta ki a „fehér kenyér"-kártyát.

Én eddig nem ismertem Kovács képviselőt, de azt egész nyugodtan ki merem jelenteni róla, hogy nem szégyenlős ember. Uszodaátadó ide vagy oda, ő a megfelelő lélektani pillanatban bátran előhúzott a zsebéből egy nemzeti konzultációs levelet, megkérdezte a jelenlévőket, hogy ugye mindenki visszaküldte már, aztán közfelkiáltással megszavaztatta az embereket, hogy támogatják-e a kormányt ebben a harcban, hogy a végén a szatmáriak nevében kijelentse, hogy 

igen.

Miután már kábé 8 perce cizellálta a kenyeres allegóriát, hősünk egyébként még szükségét érezte annak, hogy a legostobábbak kedvéért hozzátegye:

a miniszterelnök, a főpék idejött.

A nyaláson kívül a másik vonal a tarhálás volt. Kovács rengeteget értekezett arról, hogy mit lehet kérni Orbán Viktortól. Ebbe annyira belebonyolódott, hogy véletlenül írt egy egysoros, zseniális politikai verset, ami tökéletesen adja vissza, miről szól manapság a magyar politika:

azt kérem, hogy még kérhessünk.

Ugye, hogy megvan az Új Petri György? 

Amikor már szinte elviselhetetlenné fokozódott a feszültség, jött Orbán Viktor. Az erotikus hangulat még rá is átragadt, mert hosszan fejtegette azt a gondolatmenetet, hogy

1. a legfontosabb a gyerek
   
2. közös baj gyötri Európát: kevés a gyerek
   
3. vannak, akik ezt a problémát úgy akarják megoldani, hogy bevándorlókat és migránsokat hívnak
   
4. de vannak, akik bíznak magukban és megpróbálják saját erőből megoldani a dolgot
   
5. mi nem követjük a brüsszeli diktátumot ebben sem, igenis van elegendő életerő a magyar emberekben, meg is fogják oldani a dolgot saját erőből.
   

Ezt csak egyféleképpen lehetett értelmezni, bár Orbán jótékonyan homályban hagyta, hogy a kormánya milyen eszközzel vagy vényre kapható szerrel tervezi felpiszkálni az eszerint potenciálisan meglévő, valódi gyerekekben annál kevésbé manifesztálódó magyaros életerőt.

Orbán rezzenéstelen arccal vezette elő azt, hogy Magyarország milyen sok sporteseményt rendez idén és jövőre, merthogy a sportesemény-rendezés nyereséges dolog. A miniszterelnök annyira biztosnak tűnt abban, hogy a hallgatósága a külvilágra vonatkozó semmiféle ténynek nincs birtokában, hogy bátran beszélt arról, hogy ez a tanuszoda 

legalább olyan fontos, mint a Duna Aréna.

A valóság az, hogy a teljesen felesleges Duna Aréna 49 milliárd forintos hivatalos árából 163 és egyharmad darab olyan uszoda jött volna ki, mint a 300 millióért felhúzott csengeri.

Orbán nemcsak azzal követett ötvenes évekbeli kommunista mintákat, ahogyan dicsőítette magát. A beszédébe olyan fordulatokat szőtt bele, mint

Magyarországnak erős egészséges, harcos és elkötelezett ifjúságra van szüksége 

oké, a központilag elkötelezettre nevelt, harcos ifjak képén túllendülve megtudtunk olyan nem szovjet típusú bölcsességeket is, hogy

minden nemzedék vállán egyre vastagabb az a fatörzs, amit vinnie kell  

illetve hogy

a Dunántúlon komoly helynek tartják Szatmárt,

mekkora mázlija a csengerieknek, hogy Felcsúton nem pont kiröhögik Szatmárt!

A miniszterelnök szerencsére vicces kedvében volt, így a kötelező mindennapos tornaórák intézményét – egy szót mondok: tornadolgozat – úgy interpretálta, hogy 

1 millió 200 ezer magyar gyermek sportol minden nap. 

Eszembe jutott az a dolgozat, amiben a gyerekeimnek elméletben kellett leírniuk a kislabdahajítás lépéseit, nagyot nevettem, aztán a szalagot átvágó miniszterelnök, majd a 3 áldást osztó pap látványától felvillanyozva kikapcsoltam a  közvetítést. 

Mi jön itt, ha így néz ki egy sima uszodaátadó egy évvel a választások előtt!