Mit csinál egy 444-es, amikor nem az internet és Magyarország hülyeségeiről tudósít? Normális dolgokkal foglalkozik, például a családjával és a festészettel.

(A következő szöveg szubjektív és kulturális utalásokat tartalmaz, aki az ilyet nem bírja, most hagyja abba!)

Most indul a kultúrszezon a Balatonnál, a legendás Egry József badacsonytomaji villájában berendezett múzeum Szily Géza Munkácsy-díjas festő kiállításával rúgta be idén a motort. Nagy mázlim volt, mert a művész - nem először a történelemben - engem kért fel a kiállítása megnyitására. Fura érzés nyilvánosan beszélni az apánkról, ráadásul olyan képek között, amilyenek között felnőtt az ember. Fura, de igen jó, a nézők ráadásul olyan nézőpontból hallhatnak a munkákról, ami biztosan különbözik a művészettörténészekétől, akik szinte monopolizálták a kiállításmegnyitás-bizniszt. Sőt mindenki másétól. Márpedig a megnyitókon túl sok ingyenbor folyik el ahhoz, hogy csak úgy átengedjük egy zárt csoportnak a terület fölötti ellenőrzést.

A tárlat tényleg jó, június elejéig lehet megnézni, és ezzel a szöveggel nyitottam meg:

Kedves közönség

Nem kell megijedni, Szily Gézáról, az ismert erdészről fogok mindjárt beszélni, mégis két, rólam szóló mondattal kell kezdenem. Szily László vagyok, a művész fia és újságíró. Vagyis tőlem elvileg hátborzongató leleplezésekre vagy szaftos pletykákra lehet számítani. Mivel a közönség jobban szokta szeretni az utóbbiakat, a pletykálkodás mellett döntöttem.

Manapság egyre divatosabbak az olyan éttermek, ahová a közvetlen környékről szállítják az alapanyagokat, pár kilométeren belülről érkezik a tojás, a zöldség és a nutriacomb. Bár a helyi ízek fontosságáról pont nem nekem kell felvilágosítanom az ország egyik legrégibb és legmenőbb borvidékének a lakóit.

Szóval divatban vannak a helyi ízek, Badacsonynak ráadásul megvan az a különleges szerencséje, hogy a szőlőszemekbe beszivárgó bazaltaromán kívül itt egy festő látásmódja is helyi íznek számít. Egry József párás színperspektívája, fátyolrétegeken keresztül feltáruló szédítő térélménye minden magyar ember agyába beleégett, a badacsonyiakéba pedig nyilván még annál is sokkal mélyebben. Onnan sejtem ezt, hogy amióta - egész pontosan péntek délután óta - itt vagyunk, azt vettem észre, hogy mindent Egry-filteren keresztül látok. Volt azóta sötét-párás fenyegető kelta időjárás,  csapóeső, szivárvány és napsütés, szóval 24 óra leforgása alatt kipróbálhattuk szinte az egész Egry-féle szűrőkészletet.

És ahogy az egész életüket római és reneszánsz épületek között töltő olaszokban akkor is kifejlődik a dögös ruhákban és szédítő napszemüvegekben megtestesülő esztétikai érzék, ha sosem gondoltak ilyesmire tudatosan, úgy az északi part lakóinak szemébe is beépül a festői látásmód szűrőlencséje.

Pont emiatt gondolom azt, hogy Szily Géza kiállítása különösen érdekes élmény lehet a bennszülött badacsonytomaji és környékbeli nézőknek.

Ami ugyanis Egrynek az áttetsző színrétegek összjátékából feltáruló tér, az Szilynek az áttetsző színrétegek összjátékából feltáruló idő.

A papám leginkább talán az idő, az emlékezés festője. Még a legkonkrétabb természeti vagy városi tájélményekre épülő képei is olyanok, mintha, miután a távcsövével befogta a látványt és elkezdte finoman tekergetni az e célra szolgáló recés gyűrűket, a tér eddig homályos rétegei helyett az emlékek kerülnének éles megvilágításba.

A művész gyerekekeként egyszerre természetes és igen furcsa érzés végignézni ezeket a képeket, hiszen az emlékeink egy része is közös. Így ami egy nézőnek megfejtésre váró rejtvény, az nekem néha személyes történelem.

Én például pontosan tudom, hogy az egyik barnás tónusú képre hogyan került oda az a céltábla. Úgy, hogy Borisz kiskorában egy hetet töltött a nagyapjával a Kecskeméti művésztelepen, ahol Géza felfeszített egy akvarellpapírt a rajztáblára. Aki csinált már ilyet, az tudja, hogy milyen pepecselős munkáról van szó. A papírt nedvesen kell felragasztani, egyenletesen körberögzíteni, majd drukkolni, hogy a száradás után dobszerűen sima, és ne elefántfenékszerűen ráncos legyen. Amikor ez a bizonyos történelmi papír kiszáradt - mondanom sem kell, hogy tökéletesen dobszerűen - a Borisz fogta magát és rávésett egy céltáblát. A nagyapja először - bár neki nem mutatta - jól felfortyant, aztán inkább koprodukciós képsorozatot festett a céltábla felhasználásával.

Sőt én már azt is tudom, hogy Géza a lányom, Miriam egyik képe alapján fest éppen új szériát, aminek a kiindulópontja Miri egyik műve az Érsekcsanádnál található Veránka sziget előtt a Dunában kavargó jet skisekről.

Aztán itt vannak a jó pár képen megjelenő patkányok. Tolnán, ahol a papám született, a nagyszüleim szomszédjában a Pfundtneréknak volt egy jókora tyúkólja, tele patkányokkal, akik hátborzongató önbizalommal eltelve gyakran napoztak az ól hullámpala tetején. A patkányok annyian voltak, hogy pár havonta ki kellett hívni  a kutyás patkányfogót, hogy a fickó extázisban ugató foxijaival és jagd terrierjeivel sorban levadássza a kísérteties sikollyal meghaló patkányokat.

Igazi közös emlék, de hogyan dolgoztuk fel? A papám az egyik legerősebb képsorozatában, ahol a patkány, anélkül, hogy szájbarágós jelkép lenne, a tehetetlen félelem szimbólumává növekszik.

Én viszont úgy dolgoztam fel, hogy amikor nemrég megkeresett egy kábeltévécsatorna, hogy csináljunk egy belemenős gasztronómiai sorozatot, amiben én halászom-vadászom le, majd főzöm is meg az alapanyagokat, egyből beleírtam a forgatókönybe, hogy az egyik epizódban foxival elkapok pár patkányt, aztán megsütöm őket. Ebből is látszik, mennyivel kifinomultabb emberek a festők az újságíróknál.

Vagy itt vannak a fejek, mármint a Szily Géza képein oly gyakran szereplő test nélküli fejek: a mamám, a nagymamám és más rokonaink megejtően szép portréitól jutunk el a kőként guruló fejsziluettekig, bárki számára átélhetővé téve az egyébként teljesen személyes és mások által elvileg át nem élhető emlékeket.

Az eddig elmondottak miatt is lehet, hogy a papámmal kapcsolatban elég gyakran szokták emlegetni a “magánmitológia” kifejezést. Ez joggal ijesztheti meg a Szily-szűz nézőt, hiszen ennek a szónak, bármennyire imádják is a művészettörténészek, a normális emberekre nézve riasztó hatása van.

A magánmitológia hallatán jellemzően csak a művész számára érthető motívumokra gondol az ember. Mondjuk minduntalan Rama margarin-kockák jelennek meg egy festő képein, amik, a művész életét töviről hegyire nem ismerő befogadóknak bizony csak növényi zsiradékból készült, csillogó fóliába csomagolt hasábok maradnak. A bennfentesek persze tudják, hogy a művészt hároméves korában nevelőapja, a hétgyermekes, istenfélő hentesmester pedagógiai okokból bezárta a hűtőkamrába, hogy utána részegen elszundítson, hogy a művész életét az a véletlenül ott heverő margarin mentse meg, amit gyorsan magára kent, hogy ne fagyjon halálra.

Szily Géza magánmitológiája szerencsére nem ez a fajta, hanem a többi nagy művészéhez hasonlóan univerzális. Az ő személyes emlékei igazából csak katalizátorok, amik abban segítenek a nézőknek, hogy a fejükben a saját múltjuk elevenedjen meg. Vannak festmények, amik zsigerileg, egyetlen érzéssel ragadják meg a nézőiket. És vannak olyanok, amik egy belső filmet kezdenek lejátszani. Szily Géza képei inkább az utóbbi csoportba tartoznak.

Egry József technikailag nézve külön-külön szinte áttetsző rétegek egymásra helyezésével visz föl minket a fénybe. Szily Géza technikailag nézve külön-külön szinte áttetsző rétegek egymásra helyezésével visz be minket az emlékek erdejébe. Az erdőben járás miatt lehet Szilynél sötétebb, mint Egrynél.

De most már túlzottan is sokat beszéltem olyan képekről, amiket nem látunk, úgyhogy azt javaslom, mindenki kerekedjen fel, másszon fel egy emeletnyit, és pár percre vesszen el a saját, privát erdejében, Szily Géza erdész kalauzolásával! Jó szórakozást!