Szerző: Tóth Gergely Mátyás

Magyar-japán kapcsolattörténeti kezdetek

Már a 18. században lehetett nálunk Japánról olvasni, voltak korai, mesébe illő utazók is, akik a legendák szerint Japánban jártak (lásd: Jelky-kultusz). A hivatalos magyar-japán kapcsolatok azonban egy 1869 október 18-án, Tokióban, az Osztrák-Magyar Monarchia és a Japán Császárság képviselői által aláírt hajózási- és kereskedelmi szerződéssel kezdődtek. Ennek emlékére az elmúlt években tanúi lehettünk egypár, az átlagember számára alig fontos eseménynek: 2009-ben kiviláglott az Erzsébet híd, egy japán herceg és felesége szürkemarhákat tekintett meg Bugacon (a szürkemarhák a diplomáciai protokollnak megfelelően, valamint a „két ország közti hagyományosan kiváló baráti kapcsolatból” kifolyólag illendően visszanéztek a hercegi párra); 2014-et kikiáltották a visegrádi országok (V4) és Japán emlékévévé (az év arca a Japánban japánul éneklő Kamarás Máté), de 2014 volt egyben a magyar-japán kapcsolattörténet 145. évfordulója is. Ebből talán az is következhetne, hogy 2019, a kapcsolatfelvétel 150. évfordulója is szinte észrevétlenül telik majd el, de annak érdekében, hogy ez ne legyen így, az NTF segítségével egy kicsit beleásunk a magyar-japán kapcsolattörténet feneketlen mélységeibe, akárha japán női gyöngyhalászok lennénk.

link Forrás

Részlet a szerző által jegyzett kötetből (link a cikk végén) Szőke András felolvasásában.

Két, véletlenül majdnem egy időben megtörténő fontos esemény tette lehetővé, hogy a magyarok is eljuthassanak Japánba. Az egyik a Kiegyezés az osztrákokkal, a másik esemény pedig a Japánban lejátszódó sikeres politikai puccskísérlet volt 1868-ban. No meg az, hogy több, mint tíz évvel korábban, az amerikaiak rányitották az elzárkózó Japánra "annak nehéz vasajtaját". Japán a nyitástól kezdve csak azzal volt elfoglalva, hogyan is emelkedhet a nyugati nagyhatalmak szintjére. Nem volt ez könnyű feladat, mert a nyugatiak nemcsak ágyúkkal voltak felszerelkezve, hanem egy furfangos szerződéses rendszerrel is, ami Japán kezeit erősen kötötte pénzügyileg egészen az 1890-es évek végéig. A japán nemzet kitalálásához és egy új birodalom megalkotásához, valamint sikeres működtetéséhez hipergyorsan kellett mintákat találni a nyugati technológiák és a nyugati tudás importálása révén - majd mindezt ügyesen japán viszonyokra kellett szabni. Érdekes, hogy a technikai fejlesztésben még a Monarchia-beli magyar oldal is segítségére lehetett Japánnak. A jól ismert Ganz gyár is exportált gőzmotorkocsikat Japánba 1907-ben. A vasút volt akkor az egyik legfontosabb, a fejlődéshez szükséges „médium”.

A 19. század közepén és végén a magyar olvasókban és utazókban élt egy érdekes kép Japánról, melyet a „bájos tündérország” képétől a „dicsőséges Japán” képéig való eljutás jellemez, és az, hogy a japánokat legtöbbször egzotikus, békés, boldog, illedelmes, jóindulatú, finom műveltségű, előzékeny, rokonszenves, jókedvű népként jellemezték, akik „fogékonyak a szépnek szeretetére” és harmonikus életet élnek. Jellemvonásuk egyik legkimagaslóbbjának a tisztaságukat tartották. Egyben nagyon féltették Japánt a Nyugattól, azt gondolták, az majd el fogja őket rontani.

Egy sima, egy fordított: barátian csavarodó gének a magyar-japán közös határokon

Már a 18. században találunk egy rövid leírást japánul, mi szerint Magyarország egy Európában levő, rendkívül hideg ország, mely terményekben gazdag és melyben sok marhát és birkát tartanak. Ahogy haladunk az időben, a tudástranszfer miatt sok japán jött Magyarországra tanulmányutak keretében. Volt bizony, hogy meghökkentek néhány dolgon. Amikor egy japán utazó a budapesti nemzetközi távíró-értekezletre látogatott 1896-ban, s felszólalt a magyar parlamentben, elkövette azt a végzetes hibát, hogy angol nyelvű beszédében Ferenc Józsefet „Your Emperor”-nak, Császár Őfelségének szólította. Beszéde végeztével a kicsit kínos csöndben helyet foglalt, amikor is egy mellette ülő magyar képviselő nagy komolyan felé fordulva, a következőket mondta neki: „Uram, hadd bátorkodom felvilágosítani Önt egy roppant fontos kérdésben. Tudniillik országunkban csak király (king) van, nem pedig császár(emperor)!” Japán utazónk ezek után azt gondolta, hogy ez a Magyarország, ezzel a király-császár körüli mizériával egy szörnyen akadékoskodó ország. Hogy az akkori egyéb kiadványokban, tankönyvekben mennyire tükröződik valamiféle “őstörténeti vonal”? Kutatásaim szerint a Meidzsi-korban megjelent, Magyarországot, magyarokat bemutató könyvek körül a magyarok ázsiai származását valamilyen kontextusban említő szövegek elenyésző mennyiségűek. Egy említi a hun-magyar mítoszt: „Magyarország a hunok egy része, vagyis a magyarok által alapított ország”, egy az Árpád-házról ír a következőképpen: „a hun király, Attila vérének örökösei”, egy a magyarokat „sárga faj”-ként írja le, egy a hun-magyar és a japán-magyar rokonságot említi: „a magyarok a Kína északi részén élt hunokkal keveredtek, ezért bizonyos értelemben testvéreink”, egy pedig a mongol rokonsággal foglalkozik: „Magyarországon a magyarok vannak többségben, akik a mongolokkal rokonok”. Ezek alapján nem jelenthető ki, hogy az „őstörténeti gyökerek” széles körben elterjedt nézetek lettek volna a korabeli Japánban. Sajnos, a boldog békeidők után oly mértékben tapadt rá a magyar-japán kapcsolatok szinte minden elemére a politikai és ideológiai guanó, hogy mára már lekaparhatatlanná száradt – valamikor innentől, az első világháború utáni közgondolkodásból eredeztethetőek Grespik László 9-szer csavarodó magyar-japán DNS-ei, Matolcsy György piros foltjai, meg a netes hobbinyelvészek, hobbigenetikusok, hobbietnológusok végtelen sorának néha igen szórakoztató leleményei. Persze el kell fogadjuk, hogy mindig is voltak és lesznek olyan csodabogarak, akik a magyar-japán nyelvi vagy faji rokonságelméletek igen halványan pislákoló fényére gyűlnek, de nem mehetünk el azon tény mellett, hogy mindennek talán nem is történelmi, hanem sokkal inkább mélyebb társadalompszichológiai háttere lehet (itt utalnék Ablonczy Balázs turanizmus-kötetére: Keletre, magyar!; Jaffa, Bp., 2016)

Valójában mi volt ebben a kapcsolatban a lényeg?

Az Osztrák-Magyar Monarchia Japánt lényegében arra használta, hogy minél jobb birodalmi látszatban tűnjön fel még maga előtt is. A magyar oldal kicsinyt azért földhözragadtabban közelítette meg a kérdést, ők elsősorban tudományos ismereteiket szerették voltna bővíteni Japánban. A japánok pragmatikusak voltak, nekik az oroszok monitorozására és némi propagandatevékenységre szolgált tökéletes terepként a Monarchia. Budapesten amúgy elég későn, csak 1910-ben létesítettek japán konzulátust, egészen addig csak a bécsi nagykövetség, illetve a trieszti konzulátus volt elérhető (utóbbi 1902-től). A diplomáciai kapcsolatokat a Monarchia részéről egy ideig eléggé lenéző álláspont jellemezte, mindaddig, míg Japán európai értelemben felnőtt (megnyerte a kínai-japán és az orosz-japán háborúkat is), s ki tudta harcolni az egyenlőtlen szerződések eltörlését. Ami még érdekes, az az, hogy az 1900-as évektől egyre több magyar diplomatát találunk a külképviseleteken, tehát e tekintetben erősödött valamit a magyar oldal. Pontos tevékenységük még feltárásra vár. A Monarchiát az első világháborúig Japánban képviselő követek (1907 végétől: nagykövetek) között három magyar volt. Elsőként Flesch Aladár (1895-1900), majd Adamóci Ambró Béla (1901-1909), végül a háborúig Szentgyörgyi-Müller László (1912-1914) töltötte be a külképviselet legmagasabb posztját (utóbbival a japán sajtó is szimpatizált 1914-ben, a háború kirobbanásakor). Mellettük több magyart is találunk alacsonyabb beosztásban: Szathmáry-Király Domokos főkonzul volt Jokohamában (1904-1908). Szintén jokohamai főkonzulként dolgozott Darvastói Szentirmay Béla 1912-1914 között. Báró Szilassy Gyula a követ helyettese és tanácsos volt 1908-1909-ben, Dáni Gyarmata Béla (Capt. B. Dáni de Gyarmata) katonai attasé volt 1905-1910 között (a katonai attasé pozíciót a japán-orosz háború, 1905 után létesítették).

Sajnos nincs olyan magyar ebből az időszakból, akire a japánok még ma is emlékeznének. A pifke osztrákoknak persze van egy ilyen figurájuk: Theodor von Lerch, aki az alpesi sízést terjesztette el Japánban a századfordulón, s akinek Japánbeli emléke ma már színes, cuki bábuvá lett, még saját japán Twitter-oldala is van!

Magyar termékek Japánban

A századfordulós japán bazárokban már vásárolhatott bárki budapesten gyártott magyar pipereszappant. Magyar borok is eljutottak Japánba. A századfordulón még a Monarchiában gyártott japán papírutánzatot (!) is sikerült exportálni Japánba. S mivel egy cseh arisztokrata, az 1890-es években Japánban a Monarchia konzuljaként dolgozó báró, Coudenhove-Calergi nagyon szerette a magyarokat, és egy ízben egy magyar desszertet, a Kugler-bonbont is egyenesen Magyarországról, a kor legendás budapesti cukrászdájából, a Gerbeaud-ból rendelte Japánba. (A világszerte híres cukrászda remeke azonban sajnos igencsak megsínylette a majd két hónapnyi hosszú hajóutat: elolvadt dobozában, és Tokióba érkezésekor már színes márványtáblává állt össze, amit csak japán szamurájkarddal lehetett szétvágni.) Nem mellesleg a Gerbeaud pár éve cukrászdát nyitott a tokiói „Váci utcán”, a Ginzán, aki teheti, feltétlenül keresse fel őket Tokióban!

link Forrás