A köztudatban csak GULAG-ként szereplő szovjet hadifogoly/kényszermunka/ internáló/javító-(át)nevelő táborokról már jóval a keleti blokk összeomlása előtt is jelentek meg szépirodalmi munkák és visszaemlékezések. A táborvilág bemutatásának kulcsfigurája a végül nyugatra "engedett" Alekszandr Szolzsenyicin volt, aki maga is éveket húzott le különféle táborokban, ahova "nem kellően csiszolt" politikai nézetei miatt került. Ma már az is ismert, hogy magyarok százezrei (a különféle forrásokban 300 000 és 700 000 közötti számról olvashatunk, a valóság az utóbbihoz van közelebb) is megjárták a szovjet táborvilágot, ki hadifogolyként (kb. 500 000 - 540 000 fő, ebből kb 330 000 a tényleges katona), ki internáltként, ki pedig "malenkij robotosként", minden különösebb olyan előélet nélkül, ami indokolt volna szabadságvesztést.

Az elmúlt évtizedekben - érthetően főleg 1990 után - számos könyv, tanulmány és film is feldolgozta a GULAG-ra kerültek sorsát, több emlékmű is készült (nem csak nálunk, de például a Balti államokban is) a borzalmas körülmények között elhunyt tízezreknek. A témával kapcsolatos könyvek egyik legújabb példánya Dobos Erzsébet 70 év után a GULÁGRÓL - Volt hadifoglyok visszaemlékezése című, frissen megjelent kötete, aminek segítségével most mi is körbejárjuk kissé a témát. Bár a címben is a GULAG szerepel, annyit érdemes megemlíteni, hogy a hadifoglyok és az internáltak (sokszor egész népcsoportok - lásd később) a GUPVI fennhatósága alá tartoztak, bár a kategóriák messze nem voltak kőbe vésve. Amikor például évekkel a háború után az ENSZ egy jelentésében kifogásolta, hogy még mindig rengeteg hadifogoly van a Szovjetunióban, Moszkvában egy tollvonással százezreket minősítettek át internálttá, majd másnap nagy bociszemekkel kérdezgették, hogy "Hadifoglyok? Hol?" Ennek alapja a Bognár Zalán által is idézett Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa által 1941. július 1-jén jóváhagyott, 1798-800. T. (Titkos!) számú határozata volt, amely szerint:

„Hadifoglyoknak minősülnek: a) a Szovjetunióval hadiállapotban lévő államok fegyveres erejéhez tartozó mindazon személyek, akik katonai tevékenység során estek fogságba, továbbá ezen országoknak a Szovjetunió területére internált polgári személyei."

Na de hogy kerülhetett valaki szovjet kényszermunkatáborba? Egyrészt adott volt a belső utánpótlás, köztörvényes és politikai rabokkal már 1918 óta (deportálás, száműzetés korábban is volt, de amíg mondjuk a Szibériába száműzött Lenin magával vihette Krupszkáját, sőt a napidíjából cselédet is tarthatott, a későbbiekben hasonlóról szó sem lehetett), másrészt - főleg a második világháború kitörése után - megjelent a "külső utánpótlás", hadifoglyok majd jóvátételi munkára hurcoltak képében. A hadifoglyok kérdése papíron egyszerű, és a genfi konvenciók révén jól szabályozott volt (bár ez utóbbit Sztálin elvtárs a legenda szerint "nem vagyunk Genfben" felkiáltással kissé szabadon értelmezte), aki katonaként ellenséges fogságba került, azt megillette például emberi bánásmód, ellátás, zsold, bizonyos rendfokozat fölött nem kötelezhették munkára, és a háború után "a lehető legrövidebb időn belül" haza kellett volna küldeni. A gikszer többek között ott volt, hogy messze nem csak katonákat, hanem sokszor civileket, nem egyszer nőket is elvittek hadifogságba, nem egyszer randomszerűen az utcáról elhurcolva. És hogy miért?

Egyrészt a Szovjetunió hatalmas, több milliós (néhol 10-20 millió közé is becsült) emberveszteséget szenvedett, így hiányzott rengeteg munkáskéz, nem beszélve a hatalmas pusztításról, így egyfajta jóvátételnek szánták a kényszermunkát. Másrészt ott volt a bosszú is (általában az előbbi kategóriával keveredve), amit jól mutat például az erdélyi, bácskai és magyarországi (és persze bulgáriai, csehországi és Németország szovjet zónájában élő) németek egy részének elhurcolása is. És persze ők mondták meg, hogy ki a német; volt olyan település, ahonnan az "r"-re végződő vezetéknevűeket vitték el, mert hogy Hitler neve is így végződik. Ezzel kapcsolatban mondta el dr. Király Levente, hogy

"Miskolcon 1945. január 25-től 31-ig gyűjtötték össze a megyei rendőrkapitányság épületében az embereket, köztük gyermekes családokat, nőket, a Vasgyár kb. 600 dolgozóját, a legkülönfélébb jogcímeken. Legtöbben német hangzású nevük miatt kerültek ide." (64. o.)

A németek mellett számos, a Szovjetunió területén élő népcsoportot is (kozákok egy része, tatárok, csecsenek, stb.) deportáltak, általában azért, mert ellenálltak a kommunistáknak vagy mert a háborúban a németekhez szegődtek. A németek összeírását szovjet parancsra a helyi hatóságok végezték, így sok múlott az ő jó- vagy rosszindulatukon, és azon, hogy mennyire tartottak az esetleges megtorlástól. Mellettük százezreket hurcoltak el csak Magyarországról "malenkij robot", azaz egy pár napos romeltakarítási munka címén, amiből nem egyszer több éves "szovjet tanulmányút" lett, amiről persze a hazatértek nem nagyon beszélhettek. És ide tartozik még - most csak magyar viszonylatról van szó - a Budapest ostroma után elhurcolt 50 000 - 100 000 civil, akik azért lettek hadifoglyok, mert Malinovszkij marsall a védők nagy számával indokolta felfelé, hogy miért is nem tudta menetből elfoglalni a fővárost. Emiatt lett hivatalosan hadifogoly rengeteg összefogdosott civil (hogy meglegyen a létszám, az összefogdosást később is alkalmazták a megszököttek/meghaltak pótlására, volt, akit a háza elől, a kertkapuból vittek el) - a vasutasokat, postásokat, tűzoltókat egyenruhájuk miatt kommandósként, elitkatonaként mutogatták.

Kisebb számban ugyan, de sokan voltak olyanok, akiket évekkel a háború után, szovjet bíróság, szovjet törvények alapján ítélt Szovjetunióban letöltendő büntetésre - Magyarországon! Ahhoz nem is kell jogásznak lenni, hogy egy ilyen eljárástól az ember hátán felálljon a szőr, pláne úgy, hogy a vádak finoman szólva sem voltak megalapozottak, de a bizonyítási eljárás úri luxusával nem sokat törődtek. A legismertebb ilyen módon szovjet táborba került rab az idén januárban, 101. életévében elhunyt Olofsson Placid atya volt, aki 10 évet töltött különféle munkatáborokban. Placid atya - aki magát a Szovjetunió legboldogabb emberének tartotta - a rendszerváltozás (-váltás/-változtatás, nem kívánt törlendő) után az ország első stand-up-osaként fantasztikus stílusban rengeteg előadást tartott élményeiről. Mellette sok egykori rab mondta tollba/kamerába élményeit, de legtöbben csak családjuknak, vagy még nekik sem meséltek a szovjet fogságban töltött időszakról.

Dobos Erzsébet az utolsó utáni pillanatban, közel 70 évvel az események után kezdte meg (részben családi indíttatásból) visszaemlékezések begyűjtését és interjúk készítését, aminek eredménye a most - szemelvényeken keresztül - bemutatásra kerülő kötet lett. A könyvben húsz egykori hadifogoly névvel, többen pedig név nélkül mesélnek/írnak fogságba esésükről és a Szovjetunióban töltött idejükről. Sokan közülük nem is voltak katonák, volt, aki leventeként (ez mondjuk határeset), de volt, aki civil gyári munkásként lett hadifogoly. A könyvben fejezetenként szerepel a hadifoglyok előélete, fogságba esésük körülményei és kinti életük is; a visszaemlékezésekből pontosan kiviláglik, hogy bár a fogság messze nem volt "sétagalopp", akadtak normálisabb helyek, őrök, és nem egyszer egy kis mókázásra is sor kerülhetett. Azt azért tegyük hozzá, hogy pont a genfi egyezmények miatt (még ha azokat csak részlegesen is tartották csak be), a hivatalos hadifoglyok élete általában könnyebb volt a politikai elítéltekénél vagy a "simán" elhurcoltakénál. Volt olyan is, hogy újságot adhattak ki, focizhattak, színdarabot adhattak elő, és főleg 1947-1948 után írhattak haza is - ez utóbbi pl. Placid atyának szinte sosem sikerült.

Ismertek olyan esetek is, amikor elbocsátó szép üzenet "dokument" ígéretével tartották együtt a katonákat, akik aztán papír helyett jó pár év kényszermunkát kaptak, és olyanok is voltak, akik (foglyok és aktív katonák, egyedül vagy csapatosan) átálltak az új magyar kormány által szervezett hadseregbe, de később ugyanúgy a szögesdrót mögött találták magukat.

"Egy századunknál szolgált szakaszvezető - nevét már elfelejtettem - beszervezett az alakuló magyar demokratikus hadseregbe. Ez tette lehetővé számomra, hogy elhagyhattam a jászberényi fogolytábort. (...) A jelentkezőket arra biztatták, hogy Debrecenbe fogunk menni, ez hatott rám elsősorban, gondolkodás nélkül jelentkeztem. Debrecen közel van Váncsodhoz, reméltem, hogy hallani fogok az otthoniakról. Nem Debrecenbe mentünk. A demokratikus hadsereg szervezésének volt alapja [hivatalosan két hadosztály és több kisebb egység, pl. a Budai Önkéntes Ezred is létrejött - GyS], de később az oroszok meggondolták magukat és kivittek bennünket a Szovjetunióba (...)" (81. o.)

A kötet nagy előnye, hogy egymás mellett mutatja be a hivatalos helyzetet és a tényleges állapotokat. Az első fejezetekben olvashatjuk a genfi konvenció(k) vonatkozó részeit, valamint az 1945. január 20-i szovjet-magyar fegyverszüneti egyezmény részleteit is. Az 1929-es megállapodás (a másik 1949-ben született, így történetünk idején az nem játszik) értelmében például a hadifoglyokkal

"mindig emberségesen kell bánni és őket különösen az erőszakos cselekedetekkel, a sértegetésekkel és a nyilvános kíváncsisággal szemben megvédeni. Tilos velük szemben megtorló rendszabályokat (represszáliákat) alkalmazni. (...) a személyi használatra szolgáló összes ruhák és tárgyak a hadifogoly birtokában maradnak, ide értve a fémsisakokat és gázálarcokat (...) A hadifogolynál lévő pénz csak valamely tisztnek a parancsára és összegének megállapítása után vehető el. Erről átvételi elismervényt kell kiállítani." (14. o.)

A valóság ezzel szemben igencsak ridegebbre sikeredett; nyilván azt nem nagyon bánták a hadifoglyok, hogy gázálarcukat vagy sisakjukat elvették tőlük (sokan ezeket el is dobálták a háború vége felé), de az órák, jegyzetfüzetek és családi fényképek elkobzása sokkal fájdalmasabban érintette őket, nem beszélve mondjuk egy jobb lábbeli elzabrálásától, ami nem egyszer a sértett halálához vagy maradandó károsodásához is vezetett. Szintén nagy gondot okozott a csajkák elvétele, aminek híján a rabok használt konzervdobozokat vagy bármilyen más pitlit rendszeresítettek, ami nyilvánvalóan nem volt túl higiénikus. Ez a helyzet időnként groteszk epizódokat is szült.

"(...) régi csajkáinkat elvették azzal az indoklással, hogy nincsenek benne a leltárban. Ez igaz is volt, mivel hogy leltár nem létezett. Így ócska és nehezen tisztítható edényekből, főként régi konzervdobozokból étkeztünk. Néhány napig fajanszgyárban dolgoztam. Ez egy ósdi, hatalmas faépület volt, olyan fajansztárgyakat készítettek benne, amikre egy kórháznak szüksége lehetett: tányérok, bögrék, mosdókagylók, stb. Szerettem volna egy edényt szerezni, de minden kész árut fegyveresek őriztek, kivéve az éjjeliket (biliket). Kezembe vettem egyet, és elhatároztam, hogy elviszem. Kísérő őröm észrevette, hogy van valami a köpenyem alatt, megnézte, röhögő görcsöt kapott, de nem vette el. Este a vacsorához ezzel állítottam be, a német szakács nem akarta belerakni a híg löttyöt; a táboriak nagy érdeklődése mellett követeltem az orvos megkérdezését. A német orvos kénytelen volt engedélyezni a bilit, mivel megmutattam a másik, és egyetlen lehetőséget, az ő általa is jól ismert konzervdobozt. Nagy röhej kísérte vacsorámat; egy hét alatt a tábor egynegyede már biliből étkezett; ezt ugyanis homokkal ki lehetett tisztítani. Néhány hét múlva egy orosz bizottság jött felügyelni a tábort. Vezetője felháborodással észlelte, hogy a 'plenik' [vagyis a foglyok - GyS] biliből étkeznek: hívatta a lágervezetőt, megmagyarázta, hogy kulturált államban ez képtelenség, összeszedette és összezúzatta a biliket. Mi visszatértünk rozsdás dobozainkhoz és abból étkeztünk. Immár kulturáltan..." (134. o.)

- emlékezett vissza Dr. Reimann István, aki leventeként esett fogságba, és első szovjetekkel kapcsolatos emléke az volt, hogy megszabadították karórájától. A kegyetlenkedések, főleg az első időszakban, mindennaposak voltak.

Szögezzük le, hogy a hadifogoly-egyezményt maradéktalanul egyik félnek sem sikerült sajnos betartania, ugyanakkor az ipari szintű zabrálásban és pl. a lemaradó foglyok lelövésében élen jártak a szovjetek. Kicsit könnyebb lett a helyzet a végleges táborba érkezés után; itt már akadt valami fedett szállás és rendszeres (ha nem is bőséges) élelmezés. A táborparancsnok mentalitásának és a tábor elhelyezkedésének függvényében azért hatalmas különbségek figyelhetők meg a körülmények tekintetében is; értelemszerűen egy ólombányában magasabb volt a halandóság és rosszabb a helyzet, mint egy kolhozban, extra kegyetlenkedések nélkül is. Persze akinek jó szakmája volt (gépész, villanyszerelő, ács), az jobb helyzetbe került, így sokan bemondásra vállaltak el munkákat és általában menet közben jöttek bele a feladatba. Ha egy brigád túlteljesítette a tervet, akkor prémiumot is kaptak, általában kenyér formájában.

"Láttam kitéve a nevem, Ludvig Lengyel, Lengyel Lajos, oroszul. Ludvig Lengyel 156%-ra teljesítette a százalékát. Sztahanovista lettem, az annyit jelentett, hogy a csalánlevest terített asztalnál egy bekerített helyen ehettem, amennyi jól esett." (125. o.)

- mondta el Lengyel Lajos, aki egy papírgyár karbantartóműhelyében dolgozott. Önmagában a munkával a legtöbbjüknek nem volt baja, sokan önként kérték, hogy dolgozhassanak, mert nem bírták a tétlenséget és a bezártságot. A munkáért persze pénz is járt, aminek jó részét azért ellátási költségek címén visszatartották. Szintén Lengyel Lajos említett egy érdekességet ezzel kapcsolatban; a japán foglyok egyszerűen megtagadták a munkavégzést (emellett rizst és evőpálcikát is követeltek), mire a szovjetek hazazsuppolták az egész társaságot inkább. Ez részben amiatt is lehetett, mert (főleg 1946-tól) egyre kevesebb fogolynak tudtak munkát adni.

A norma nem teljesítése persze retorziókkal járt, ahogy arról a fakitermelésen dolgozó Rácz László is megemlékezett:

"(...) ha valamelyik kéttagú brigád a normát nem teljesítette, akkor a barakk helyett vacsora nélkül fogdába ment. A fogda nyáron még csak elviselhető volt, de kora ősztől késő tavaszig borzalmas volt. A fogdának kinevezett helyiség egy krumpliverem volt. AZ ajtó léckerítés, az ablakon csak vasrács. (...) Ráadásul télen a nagy hideg. fogdásoktól elvették a köpenyt, bundát, nadrágszíjat és bakancsfűzőt és csak reggel adták vissza. Reggel kivonulás reggeli nélkül. Ha másnap nem akartunk újból fogdába kerülni, akkor korgó gyomorral nagyon csipkednünk kellett magunkat." (132. o.)

Volt, hogy néha sikerült kummantani a normával - ez persze nem volt rendkívüli, a helyiek évek óta nagy szakértelemmel művelték, és később Magyarországon is elterjedt a módszer.

"Brigádnorma volt, ez azt jelentette, hogy csak a felépített fal mennyisége számított.: ez viszont teljesíthetetlen volt, ezért minden nap többet írtam 1-2 köbméterrel. Kuzmenkó [az építésvezető - GyS] morgott, de aláírta. Végül felhúztunk minden falat, az utolsó alkalommal Kuzmenkó ezt mondta: - Most kiszámolom, mennyit csaltatok. - Drótrafűzött golyós számítógépén (sic!) sokáig tologatta a golyókat, én izgalommal vártam az eredményt, mert legalább 80-100 köbmétert csaltam. Káromkodásözön közepette kijelentettet, hogy világcsalók vagyunk, 5 köbméterrel többet írattam vele alá. (...) Végül sikerült megmagyarázni neki, hogy naponta fél köbméternyit könnyen tévedhet mindenki: nagy morgás közepette mégis aláírta." (136. o.)

Az erdőirtásokon dolgozóknál külön helyzetet teremtett a téli munkavégzés.

"Az őrséget a téli kivonulásokra megsokszorozták. Ők mellettünk sílécen közlekedtek, és célba lőttek a farkasfalkákra, amik ott ólálkodtak körülöttünk. Bennünket pedig a frász környékezett a félelemtől, mert nem egyszer túl közel merészkedtek hozzánk, hiába volt a géppisztolysorozat. Különösen az esti bevonulás volt veszélyes, mert a vállon vitt fa miatt a sor nagyon széthúzódott. Ilyenkor az őrök világító rakétákat használtak és irtották a csikaszt." (132-133. o.)

Ahogy említettem, helyszíntől és őrszemélyzettől függően változtak a körülmények, és persze az egyéni teljesítmény is javíthatott a bánásmódon. Palotás Mihály és társai egy időben házakat építettek, és az ácsmunkát a szovjet módszerrel ellentétben úgy végezték, hogy a gerendákat-léceket már lent megfaragták, és fent csak az illesztéseket intézték. Ezt a munkavezető eleinte nehezményezte, de amikor látta, hogy működik a dolog, megenyhült.

"Olyan szépen sikerült, összeállt minden, olyan boldog volt az orosz. (...) És akkor mondjuk neki, hogy azért jól van, ilyenkor az ám a divat nálunk Magyarországon, hogy májusfát állítunk, hogy jól van, már félkész az épület. [ez a bokrétaünnep - GYS] 'És az milyen?' Hát mondom egy kis vodka. 'Igen?' Hát kérem szépen, az orosz szerzett vodkát." (130. o)

Hasonlóról számolt be Horváth Sándor, aki jól képzett és ügyes kezű technikusként elég hamar kiváltságos helyre került. Egy alkalommal egy rakoncátlankodó rádióadót tett rendbe, cserébe pedig nem mindennapi élelmezésben részesült. Már a reggeliből is választhatott, ebédre pedig borsófőzeléket kapott, ami ott kifejezett luxusnak számított.

"Nem voltam valami nagyevő, annyit ettem, amennyi jól esett, mondtam, kellene valami folyadék, hát igyak vizet. Bort is szeretek inni? Hát mondtam, a fröccsöt is megiszom. Kérdezte, hogy mi az a fröccs, az a tolmács. Mondtam, hogy van ennyi víz, vagy ennyi bor és ennyi víz. Ja, az a fröccs. Na, akkor mondta, na jó, akkor csináljon magának. Na, fröccsöt adtak a hadifogolynak!" (87. o.)

Minden szörnyűség ellenére volt, hogy oroszok és magyarok között sokszor alakult ki jó kapcsolat, már-már barátság vagy bajtársiasság. Sokszor az őrök helyzete sem volt sokkal könnyebb, illetve csak annyival, hogy nekik nem kellett normát teljesíteni és a puskacső jobbik végén helyezkedtek el. Szeri Józsefék egy ideig autógyárban dolgoztak, és olyan eredményesen, hogy annyi extra kását kaptak, amit már nem bírtak megenni.

"Egy öreg orosz kísért bennünket mindig a munkahelyre. Ez mind ilyen hadirokkant volt, volt neki egy puskája, de szerintem tölténye egynek se volt sose, nem is kellett. (...) Na egyszer, hát megmaradt az ennivaló, odajött az öreg őr, hogy neki ez kell, mi adjuk neki. (...) Ennyire rossz állapotban volt ellátás szempontjából, hogy erre rászorult, aki ránk vigyázott." (139. o.)

Szeri József, aki civilben a WM-gyár műszerésze volt, számolt be arról is, hogy egy idő után sor kerülhetett táboruk fejlesztésére is, 1946-ban például hangszereket vásároltak, amiket használhattak is a foglyok kevéske szabadidejükben. Azért az élet távolról sem volt fenékig tejföl. Dr. Mohos Andor, aki 1945-1947 között Abháziában, Tkvarceli mellett volt fogoly, egy időben egy kukoricás mellett dolgozott egy építkezésen.

"Már a munka kezdetén észrevettem, hogy a kukoricásban köztesként bab is van, és már be is érett. Elhatároztam, hogy szedek egy német csajkára valót, ott ki is fejtem és így viszem be a lágerbe. Nagyban fejtem a babot, amikor megjelenik egy torzonborz külsejű ember, fokos-féle szerszámmal felszerelkezve. Az abház kukoricacsősz volt. Szó nélkül elvette a csajkámat, kabátomat, sapkámat [ezeken volt az azonosítószám - GyS] és eltűnt. Nagyon megijedtünk, mi lesz most?"

Nemsokára visszajött a csősz a tábor fiatal könyvelőjével, és megindult a felelősségre vonás. Először azt tisztázták, hogy az elvett holmik valóban Mohos Andoréi-e. A könyvelő

"...következő kérdése az volt, miért akartam babot lopni. A válaszom az volt, hogy mert éhes vagyok. Nagyon meglepődhetett az őszinte válaszon, mert elgondolkozott. Ezután azt mondta, ha valóban éhes vagyok, úgy visszaadja a holmimat és megengedi, hogy minden nap egy csajkával (másfél liter) vihetek be a lágerbe, amíg itt dolgozunk. Vittem is szorgalmasan, éltem a szabad lopás lehetőségével mindennap egy csajkával. Az éhség ott is nagy szó, és úgy látszik, megsajnált." (157. o.)

Dr. Dobos Gyula (a szerző édesapja) is viszonylagos örömmel emlékezett vissza a mezőgazdasági munkákra:

"Amikor pedig palántáztuk a káposztát, jól megtömtük magunkat vele, bár amikor az őr észrevette, megbüntetett minket. A krumplivetés is jó munka volt, hiszen így krumplit is tudtunk lopni, amivel megtömhettük éhes hasunkat." (105. o.)

Tóth István az állandó éhség és bizonytalanság mellett a pocsék lakókörülményekről is beszámolt:

"A körülmények szörnyűek voltak: a barakkban, ahol laktunk, ajtó, ablak nem volt, a priccseken alvóknak egyszerre kellett fordulniuk, mert csak annyi hely volt, állandóan éheztünk, a kegyetlen hideg időnként, hogy meleg kerüljön a gyomrunkba, földet 'főztünk', melegítettünk...És közben dolgoztunk: a Pripjaty mocsarakon, a brjanszki erdőn keresztülvezető autósztrádát építettük." (142. o.)

A könyvből pontosan megállapítható a foglyok hierarchiája is, ami itt nem elsősorban a politikai-köztörvényes, hanem nemzetiségi szálon futott. Mivel nagyobb számban eleinte németek kerültek fogságba, a jó helyeket (konyha, iroda, kórház) főleg ők töltötték be. Idővel azért magyarok is bekerültek ezekre a helyekre (főleg az újonnan létesített táborokban), és általában összetartottak, igyekeztek vigyázni egymásra (ahogy a németek, olaszok is). Az egészségügyi ellátás általában kritikán aluli volt, bár a betegeknek kiutalt dupla adagok sokszor bizonyultak életmentőnek. Sok táborban orvos sem volt, ilyenkor vagy egy szanitéc, vagy egy műkedvelő (jobb esetben orvostanhallgató) kezelte a betegeket.Természetesen sok fogságba esett orvost engedtek praktizálni, viszont felszerelés hiányában az ő lehetőségeik is korlátozottak voltak. Palotás Mihály elítette, hogy amikor sérvet kapott, alig akart kórházba menni, olyan sokan haltak meg ott, de végül szerencsésen megúszta az operációt.

A hadifoglyok első transzportjai 1947-től indultak haza, eleinte főleg a gyengébbeket, munkaképteleneket engedték el. Sok beteget már a magyarországi gyűjtőtáborokból hazaküldtek, na persze nem emberbaráti szeretetből, hanem mert nem tudták volna hasznát venni. Akadt olyan is, akit pecsétes papírral engedtek el, de még aznap bevágták pótlásként egy másik transzportba. Dobos Gyulának például a Don-kanyarbanlefagytak a lábujjai, és 1944 decemberében már jócskán civil volt, amikor hadifogságban találta magát, ahonnan csak 30 hónappal később térhetett haza. Sokan voltak olyanok is, főleg tisztek, akiket itthon kapásból internáltak és még éveket húztak le Recsken, Tiszalökön vagy Kazincbarcikán. Nyugatról 1947. végéig mintegy 300 00 fő tért haza (katonák és civilek vegyesen), a Szovjetunióból 1950-ig kb. 400 000 embert engedtek el, 1956-ig még 15 000 fő térhetett haza. Szeri József fogalmazta meg ugyan sarkítva, de többnyire helyesen a jóvátételi munka egyik hátulütőjét is:

"(...) tulajdonképpen kivitték a mérhetetlen mennyiségű embert, és nem használták ki. Egyrészt a körülményeket nem teremtették meg, hogy olyan legyen, hogy ott élni lehessen, másrészt, és értem ebben elsősorban az étkezést, és emiatt, meg hát az egyéb betegségek, és egyéb körülményeket se teremtették meg, így az volt a vége, hogy mindenki csinált valamit, de tulajdonképpen senki sem azt, amihez igazán értett (...)" (141. o.)

A hadifogolykérdés természetesen itthon is fókuszban volt végig; a kb. félmillió szovjet, és a mintegy 260-280 000 nyugaton fogságba esett ember hiányát az ország gazdasága is megérezte, nem hogy az egyes családok, akik nyilván szerettek volna megtudni valamit hiányzó rokonaikról. Nyugatról hamarabb engedték haza a honvédeket - a könyvben is szerepel olyan, aki amerikaiból szovjet fogságba esett - de a keletről hazatérőkre sokszor az 50-es évek közepéig kellett várni. A politikai pártok persze igyekeztek ebből is tőkét kovácsolni; ez legjobban a kommunistáknak sikerült (érthető módon), akik szabályos kampányt építettek a hadifoglyok hazahozatalára. A hangzatos kampány ellenére a fogadtatás itthon igen hűvös, vagy inkább fenyegető volt.

"[Debrecenben] Bevittek bennünket egy épületbe (...) elegáns bőrruhában, bőrkesztyűben, gumikesztyűben, tányérsapkában ÁVÓ-sok fogadtak bennünket. 48-ban, július 22-én. Mert akkor jöttem haza. És akkor kiadták az ukázt, hogy ne mondjuk, hol voltunk, mit csináltunk, erről ne beszéljünk. Tehát megfenyegettek." (191. o.)

- mondta el Lengyel Lajos, aki annyiban "joggal" volt hadifogságban, hogy tényleg katonaként került a szovjetek kezére. Tóth István felidézte, hogy

"Amikor 1948-ban közölték velünk, hogy hazamegyünk, nem akartuk elhinni, csak akkor, amikor Debrecenbe érkeztünk. Orosz köpenyben, német sapkában, madzaggal a derekunkon, csajkával és kanállal. Mind a kétszázan." (194. o.)

És még hátra volt az újrakezdés, nem egyszer úgy, hogy a Szovjetunióból hazatérteket reflexből fasisztának/horthystának/reakciósnak bélyegezték. A volt hadifoglyokhoz való hozzáállás nagyon jól jellemezte a 40-es évek végétől eluralkodó beteges és paranoid légkört; aki szovjet fogságban volt, az biztos azért került oda, mert reakciós, népellenség, stb. és megérdemelte, aki nyugaton volt, az pedig ott biztosan reakcióssá, népellenséggé vált...mint a viccben: nyuszika, hol van a sapka?

Dr. Dobos Gyula például lakásában idegeneket talált és egészsége is megrendült, a háború előtt megkezdett tanulmányait is csak 1959-ben tudta befejezni. Kaáli Nagy Kálmán sem tanulhatott tovább, sőt sokáig csak alkalmi munkákat végezhetett. Az 1945 és 1948 között lezajlott változások is sokkolták a hazatérőket:

"Összetört a lélek bennem örökre. Mondom, én azt hittem, szabad Magyarországba jöttem haza. (...) összeomlott bennem minden, attól kezdve bennem élt a Szovjetunió, amit kint tapasztaltam, átéltem." (197. o.)

És ha már rendhagyó könyvismertetőnek indultunk! Miért jó Dobos Erzsébet könyve? Egyrészt, mert olyanok szólalnak meg (tényleg az utolsó utáni pillanatban) benne, akik átélték a szovjet hadifogságot, és kimaradtak a korábbi történészi-újságírói-dokumentumfilmesi szórásból, másrészt pedig mert tényleg teljes képet kaphatunk a szovjet hadifogságról, annak minden fekete és szürke árnyalatával együtt (fehér nincs, mert hadifogságban lenni nem jó, főleg ha az embert az utcáról viszik el úgy, hogy egyenruhát is csak messziről látott). Benne vannak a zabrálások, a kegyetlenkedések, a bizonytalanság, a hiányzó család, az éhezés, de benne vannak a jobb pillanatok is. A technikus öröme, aki megjavított egy évek óta rossz gépet, amiért cserébe több élelmet kapott és még fröccsözhetett is, a lenézett páriából büszke sztahanovistává váló (és a lehetőségekhez mérten a szovjetek által is elismert) melós. Benne vannak az olyan groteszk pillanatok, mint az említett éjjeliedényből vacsorázás, és az is, ahogy egymást törve rohantak sokszor egy zöld növényért, mert annak is volt valami tápértéke, ahogy a színjátszócsoportok és zenekarok is; a közös pont, hogy a visszaemlékezők (százezernyi társukhoz hasonlóan) haza akartak jutni, ráadásul úgy, hogy azért emberségüket is megőrizzék. Külön bónusz, hogy olyanok is megszólalnak a kötetben, akik az amerikai és szovjet fogságot is "kipróbálhatták" - mintegy 60 000 főt hivatalos úton adtak át a Szovjetuniónak, többeket pedig egyszerűen továbbvittek kelet felé - az ő visszaemlékezéseik a keleti és nyugati fogságról megmaradt oral history anyagot is gazdagítják. Ezzel kapcsolatban annyi bizonyos, hogy a különbséget zongorázni lehetett, hiszen míg a szovjet fogságban sokszor ételt lopni/fusizni/kummantani kellett a túléléshez (emellett az időjárási és egyéb viszonyok is gázosabbak voltak), legalább enni volt mit, sőt egyes egységek fegyvereiket megtartva egyfajta segéd-karhatalomként működhettek tovább egy ideig.

A történelem emberi sorsokból, tudatos tettekből vagy "sodródásokból" épül fel, és ez tökéletesen lejön ebből a kvázi-interjúkötetből is. A táborőr épp úgy túlélni akart, mint a magyar, német, román, olasz, stb. hadifogoly, és ennek eredményeként történtek kegyetlenségek, épp úgy, ahogy felemelő, megható esetek is. Minden történet egy-egy emberi sors, amelyet ebben a könyvben lényegében elejétől (majdnem) végéig követhetünk, a szerző ugyanis nem állt meg a háborús/hadifogságos emlékek összegyűjtésénél, hanem teljes életút-interjút készített. A könyvnek ugyanakkor van néhány apróbb hiányossága is; az egyik, hogy nincs egyértelműen tisztázva benne a GULAG/GUPVI kérdéskör - ahogy az a köztudatban sincs, és a korszakban is volt átjárás a két kategória között - de ez a sorstörténetek szempontjából mellékes, mint az is, hogy a visszaemlékezésekre (ne felejtsük el, 85-90 éves emberekről van szó) egy-két helyen ráfért volna kicsit több szerkesztés. Félreértés ne essék, bármilyen groteszk, de élmény olvasni a történeteket, amelyek magukkal is ragadják az embert, és az említett pár hely, ahol kissé "elúszik" a szöveg, egyáltalán nem von le a kötet értékéből.

Az idézetek forrása:

Dr. Dobos Erzsébet: 70 év után a GULÁGRÓL - Volt hadifoglyok visszaemlékezései, Magánkiadás, Budapest, 2017. 209 oldal.

Felhasznált és ajánlott (szak)irodalom:

Szolzsenyicin összes

Varlam Salamov: Kolima. Elbeszélések, Szabad Tér – Európa, 1989.

Bognár Zalán: MALENKIJ ROBOT, avagy a polgári lakosság tömeges elhurcolása Magyarországról szovjetunióbeli kényszermunkára 1944/45-ben, különös tekintettel a németként deportáltakra

Gereben Ágnes: Beszélgetések a Gulágról, Helikon Kiadó, Budapest, 2008.

Márkus Beáta: A német származású civilek Szovjetunióba deportálásának (1944/45) lokális forrásai

Rózsás János: Fogságom naplója és egyéb irodalmi munkáim sorsa. "Habent sua fata libelli...", Balaton Akadémia, Keszthely, 2011.

Rózsás János: Gulag lexikon Püski Kiadó, Budapest, 2000.

Stark Tamás: „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok elhurcolása a Szovjetunióba 1944-1945-ben. In Szederjesi Cecília (szerk.): Megtorlások évszázada: Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon. Nógrád Megyei Levéltár-1956-os Intézet, Salgótarján-Budapest, 2008.

Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban (1941–1956), Russica Pannonicana, Budapest, 2010., az ennek alapjául szolgáló PhD dolgozat pedig itt van.

A nyitóképen: a hadifogság első pillanatai