Minden modern háborúban születnek olyan újságcikkek, fotók, amelyek alapvetően megváltoztatják a közvéleményt annak megítélésével kapcsolatban. A héten a német Spiegel hetilapban jelent meg az iraki Ali Arkady „Nem hősök, hanem szörnyek” című fotóriportja, ami az Iszlám Állam elleni küzdelem olyan részleteit mutatja meg, amiket a világ eddig nem látott, és nem is akart látni. Azokról a borzalmas kegyetlenkedésekről van szó, amelyeket a nyugati csapatok helyi szövetségesei, az elméletileg a nyugati világ biztonságáért küzdő iraki fegyveresek követnek el nemcsak az Iszlám Állammal kollaborálással meggyanúsítottak, hanem teljesen ártatlan civilek ellen is.

(A cikk németül, csak a Spiegel előfizetőinek, itt olvasható el, de már terjednek az interneten az angol fordítások, például itt. A képek és a szöveg egyaránt gyomorforgatóak.)

Az Iszlám Állam jelenleg vesztésre áll. Az utóbbi éveket meghatározó, minden korábbinál brutálisabb iszlám terrorszerevezet 2014 júniusában jutott a csúcsra, amikor vezetúje, Abu Bakr al-Baghdadi kikiáltotta a kalifátust, azóta viszont szinte folyamatosan visszaszorulóban vannak. Az ISIS-nek nem sikerült terrorszervezetből működő állammá alakítania magát, Kelet-Szíriában és Nyugat-Irakban tudott csak néhány várost stabilan rémuralma alá vonni.

Az Iszlám Állam ellen gyakorlatilag valamennyi regionális és globális katonai hatalom küzd, bár persze nem mindannyian ugyanolyan intenzitással, és számtalan közel-keleti kisebb fegyveres csoport is küzd ellenük. Ezen erők koalíciója 2016 októberében kezdte meg az Iszlám Állam elleni végső összecsapást, amikor az iraki hadsereg vezetésével, a nyugati katonai hatalmak támogatásával megindult a terrorszervezet által uralt legnagyobb város, az iraki Moszul ostroma.

Az azóta eltelt fél évben a várost ugyan még nem sikerült teljesen elfoglalni, de az Iszlám Állam által ellenőrzött terület fokozatosan szűkült. Ma már csak a Tigris folyó nyugati partján fekvő óvárosban és még néhány kerületben tartanak ki a dzsihadisták, de napjaik ott is meg vannak számlálva. Városi gerillaharcot, akármekkora is a túlerő, nagyon nehéz megnyerni, pláne egy öngyilkos merényletekre is kész terrorszervezet ellen, amely egy több ezer éves város labirintusszerű központjába fészkelte be magát, 

de a Moszult ostromlók előbb-utóbb győzni fognak.

Közben Szíriában a kurd fegyveresek már csak néhány kilométerre vannak az Iszlám Állam fővárosától, Rakkától, és minden bizonnyal hamarosan megkezdődik annak a városnak az ostroma is. Győzedelmes hadjáratnak tűnik ez, még akkor is, ha mindenki tudja, hiába szűnik meg az Iszlám Állam államként, a terrorszervezet, az iszlám radikalizmus továbbra is veszélyeztetni fogja mind a Közel-Kelet, mind az egész világ békéjét. Szomorú bizonyíték erre a hétfői manchesteri terrortámadás is, amelyet ugyan talán nem az Iszlám Állam közvetlenül szervezett, de egészen biztos, hogy az ő brutalitásuk is inspirálta.

Az Iszlám Állam ellen Moszulnál és máshol harcoló csapatokat könnyű hősként kezelni, akik a szabad világ jövőjéért teszik kockára az életüket. De sajnos a világon általában sem, a Közel-Keleten meg különösen nem ilyen fekete-fehér a helyzet. Minden háborúban mindkét fél követ el csúnya dolgokat, és a „felszabadítás” különösen kényes téma, ami ugye mindig nézőpont kérdése - erről Magyarországon, a Szabadság téri szovjet elmlékmű hazájában is sokat tudunk.

link Forrás

A Spiegelben publikáló Ali Arkady egy északkelet-iraki kisvárosból, Khanaqinból származik, ahol elmondása szerint hagyományosan békében éltek az országban máshol háborúzú vallási és etnikai csoportok, az arabok, a kurdok, a síiták és a szunniták. Ezért külön örült, amikor az iraki hadsereg egy olyan osztagától kapott engedélyt a moszuli hadjárat filmezésére, amelyet egy szunnita és egy síita tiszt vezettek. Azt gondolta, hogy ez szép szimbóluma lesz annak, ahogy Irak népe összefog az - egyébként az iszlám szunnita szárnyához tartozó - Iszlám Állam ellen, és felszabadítják a 2014 júniusa óta a terrorszervezet által irányított, milliós nagyvárost.

Arkady Moszul ostromának kezdetekor, 2016 októberében kezdett el az iraki hadsereg egyik osztaga mellett dolgozni. Azt szerette volna dokumentálni, hogy nemcsak a számtalan cikkben és riportban dicsőített elit alakulatok, hanem a kevésbé híres iraki katonák is milyen hősies tetteket hajtanak végre. Azt gondolta, hogy ez a többek közt amerikai katonai kiképzést is kapott alakulat jó példa lehet.

Amikor a szunnita Omar Nazar százados és a siíta Haider Ali őrmester azt mondták Arkadynak, hogy ők bizony embereket fognak gyilkolni, az újságíró még azt hitte, hogy viccelődnek.

Arkadynak olyan jól sikerült beágyazódni a katonák közé, hogy egy idő után nemcsak azt hagyták, hogy mindig, mindenhol jelen legyen, hanem kamerájával bármit meg is örökíthetett, még a legbrutálisabb jeleneteket is. És ezekből a brutális jelenetekből az idő múlásával egyre több volt.

Az osztag nem a közvetlen moszuli frontvonalban harcolt - ez a nyugati légicsapásokkal támogatott iraki elit alakulatok kiváltsága maradt -, hanem a nagyváros már felszabadított hátországának biztonságát kellett szavatolniuk. Ez a kétségtelenül nehéz feladat azonban gyorsan kegyetlenkedésekbe, kínzásokba, gyilkosságokba, nemi erőszakokba torkollott, a kontrollt vesztett iraki katonák feletteseikkel együtt nemcsak az Iszlám Állam feltételezett harcosait és kollaboránsait, hanem a teljesen ártatlan civil lakosságot is büntetni kezdték.

Arkady több konkrét embertelenséget is dokumentált fotókkal és szövegesen. 

Ilyen volt például annak a Rashid nevű férfinak az esete, akiről ugyan az iraki hadsereg már egyszer kimondta, hogy ártatlan, de mivel a testvére és a felesége csatlakozott az Iszlám Államhoz, a katonák mégis úgy megkínozták, hogy három nappal később belehalt a bántalmazásba.

Aztán ott volt az apa és a fia, akik balszerencséjükre a harcok vége után visszatértek abba a Moszul melletti kisvárosba, ahonnét az iraki hadseregnek sikerült kivernie az Iszlám Államot. Az osztag katonái az apát előbb felakasztották a plafonra hátratekert karjainál fogva, majd a fia füle hallatára elkezdték verni. Majd a másik szobából áthozták a fiút, és őt meg apja szemel láttára verték meg.

December 16-án egy Bazwaia nevű településen az osztag egy besúgótól több olyan helyi lakos nevét kapta meg, akik szerinte együttműködtek az Iszlám Állammal. A katonák mindegyiket letartóztatták anélkül, hogy bármilyen egyéb bizonyítékuk lett volna az állítólagos kollaboránsokkal szemben.

Egy Fathi Ahmed Saleh nevű férfit is kirángattak a házának abból a szobájából, ahol a feleségével és a gyerekével aludt. Haider Ali ezek után visszament a szobába, és közölte a nővel, hogy meg fogja erőszakolni. Öt perccel később az őrmester kijött a síró nő szobájából, és amikor Nazar százados megkérdezte, hogy mit csinált, a válasz csak annyi volt, hogy semmit, mert a nő éppen menstruál.

Lehet, hogy ennek a nőnek nem esett semmi baja, de Arkady szerint a különböző iraki fegyveres eről közt még egyfajta beteg verseny is volt. Amikor például a rendőrök azt mondták, hogy valahol találtak egy különösen csinos nőt és megerőszakolták, a katonák megkeresték, és ismét megerőszakolták.

Arkady szerint az osztag katonái fokozatosan teljesen elvesztették az önuralmukat, az Iszlám Állam elleni harc egyre kevésbé érdekelte őket, 

és ő egyre gyakrabban tette fel magának a kérdést, hogy miért is filmezi ezeket a borzalmakat, hogy tudja majd így elmondani az Iszlám Állam alól felszabadított Moszul történetét. Közben viszont azt is érezte, hogy kötelessége mindent rögzíteni, mert meg kell majd mutatnia a világnak ezeket a háborús bűntetteket. Dolgoztak ugyan a környéken nyugati újságírók is, de csak nap közben, és délután rendre visszamentek a közeli Erbilbe, a kurdokhoz tartozó biztonságos nagyvárosba.

Arkadynak akkor lett végleg elege a dologból, amikor Omar százados és katonái felszólították, hogy ő is szálljon be a buliba. Állítása szerint egy külföldi fotógynökségnek dolgozó kurdként nem mondhatott nemet a felfegyverzett araboknak. Így hát ő is megpofozta az egyik rabot, „nem túl erősen, nem túl gyengén”. De ezek után azt hazudta a katonáknak, hogy beteg a lánya, muszáj hazamennie meglátogatni, és többé nem is tért vissza az osztaghoz.

Arkady és családja ma már külföldön élnek, de saját biztonságuk érdekében nem árulja el, hogy hol. A Spiegelben azt írta, nem könnyű új életet kezdeni, és nagyon szeretett Khanaqinban élni. De ez az ár, amit a munkájáért kell megfizetnie, azért, hogy publikálta, mit látott a háborúban, amit a Nyugat szövetségesei vívnak az Iszlám Állam ellen.

(A címlapkép nem a Spiegel riportjából van, de az iraki hadserereg ugyanazon osztagénak katonái szerepelnek rajta. AFP PHOTO / CHRISTOPHE SIMON)