30 érdekesség a 60 éves Lars von Trierről
2016 április 30., 15:50
Megnéztem mind az 1001 filmet, amit látnom kellett, mielőtt meghalok
- Közel két év alatt megnéztem az összes filmet, ami az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című gyűjtemény 2007-es kiadásában szerepel.
- Ez egy – remélhetőleg nem önfényezésbe hajló – személyes beszámoló arról, milyen volt szó szerint venni a könyvet, és hogy mit tanultam belőle.
- Ráadásként ajánlok 10 jó filmet, ami nincs is benne a könyvben, de anélkül talán sosem láttam volna.
Ahogy sok háztartásban megtalálható, úgy kb. 10 évvel ezelőtt én is megkaptam az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyvet. Beleolvastam, és egy korrekt, a XX. század filmművészetéről átfogó képet adó, de nem kikezdhetetlen listának találtam, majd hamar felraktam a polcra, és évekig hozzá sem nyúltam. Aztán kb. 2 éve, amikor már elegem lett a sorozatokból, kinéztem belőle néhány filmet – azon a talán száznál is kevesebb filmen felül, amit már láttam –, majd egyre többször lapozgattam, és néztem meg véletlenszerűen egy-egy klasszikust vagy alig ismert rétegfilmet. Pár hónapon belül azon kaptam magam, hogy amikor csak van egy kis szabadidőm, egymás után nézem az ajánlott filmeket. 2015 őszén már eltökéltem, hogy a lista végére érek, mielőtt meghalok.
Miért? „Csak”, „mert ott volt”. Illetve a terv mellett szólt az is, hogy önmagáért van: nem hozok vele létre semmit, és látszólag nem jár vele semmilyen haszon, vagyis tökéletesen értelmetlen időtöltésnek tűnt, nekem pedig az ilyesmi a kedvencem. De útközben kiderült, hogy mint majdnem mindennek, ennek is megvolt a maga haszna: egy csomó történelmi, filmtörténeti információval gazdagodtam (na jó, az utóbbi tényleg csak a saját szórakoztatásomra jó), illetve legalább ilyenkor volt lehetőségem használni az angolt. De a legfőbb érv az volt, hogy amióta az eszemet tudom, imádom a filmeket, így az elmúlt másfél évben mindig volt lehetőségem jól eltölteni a szabadidőmet.
Az igazi életet a képernyő előtt éljük
Homályos emlékek alapján az 1990-es évek elején látott Dumbót vagy a Hófehérke és a hét törpét húzhattam le először a listáról, az utolsó pedig a Blair Witch Project lett (mivel a lista végére érve be kellett látnom, hogy csak azt hittem, hogy láttam; ez egyébként az elmúlt másfél évben több filmről is kiderült, de persze mindegyiket pótoltam, és bár tucatnyit lehetetlennek tűnt beszerezni, csodával határos módon, baráti segítséggel mindegyiket sikerült megnézni). Minthogy többször volt olyan, hogy egy héten át napi 5-8 filmet megnéztem, így az egyes művek fölött jó szívvel nem is ítélkeznék. Semmilyen statisztikát sem készítettem, csak a strigulákat húztam, annyi biztos, hogy a legrégebbi, Utazás a Holdba (1902) és a legújabb, Volver (2006) között James Stewart volt az a színész, aki a legtöbb filmben szerepelt, és Alfred Hitchcock rendezései közül került be a legtöbb (18). A legrövidebbek párpercesek (A nagy vonatrablás, Jelentés), a leghosszabbak több mint 5 órásak: Szépséges fiatalság (6), Vámpírok (7), Sátántangó (7,5), Birodalom (9), Soá (9,5), Tízparancsolat (10), de a többség 1,5-2 óra körül van.
Roger Ebert írta vagy idézte valahonnan: „Idő és tér börtönében élünk. A film ablak a világra.” Ma már egy csomó, időközben velem valóban megtörtént eseményt nem tudnék felidézni, azt viszont – több ezer másik, maradandó jelenet mellett – sosem fogom elfelejteni, ahogy Leslie Nielsen lézerpisztollyal lelő egy tigrist (Tiltott bolygó), ahogy Divine kutyaszarba harap (Rózsaszín flamingók), ahogy egy tesitanár teljesen elszabadul a gyerekekkel játszott focimeccsen (Kes), ahogy a diavetítés-szerű filmben az egyik állóképen egyszer csak pislog egy nő (A kilátóterasz), vagy ahogy Francis Ford Coppola beleőrül egy forgatásba (Hearts of Darkness: A Filmmaker's Apocalypse). Ez talán valamennyire érthető, hiszen több időt töltöttem John Forddal, Howard Hawksszal, Robert Altmannal vagy David Leannel, illetve Robert Mitchummal, Grace Kellyvel, Humphrey Bogarttal vagy John Wayne-nel, mint a legtöbb ismerősömmel.
Még a rossz filmek is jobbá teszik az embert
Abból, ahogy a szűkös lehetőségeimhez képest változatosan (moziban, tévén, gépen, laptopon, mobilon, dvd-n, streamelve, letöltve, ülve, állva, fekve, hason, oldalt, hanyatt, vécén, kádból, eredeti nyelven, magyarul vagy harmadik nyelven, a csajommal vagy egyedül) végignéztem a filmeket – amik közül alapszabályként egyetlenegybe sem tekertem bele –, a pontosan 1001, a lehető legkülönfélébb műfajú filmből talán ötvenet sem találtam teljesen nézhetetlennek, pedig a legtöbb felett azért jócskán eljárt az idő. Volt vagy 200 mestermű, de a legtöbb film eleve teljesen oké volt, pláne a maga korában; mondjuk lehet, hogy ezt csak utólag látom így, hiszen mostanra úgy érzem, hogy aki rengeteg szerzői filmet kénytelen végignézni, időközben nemhogy ingerültebbé, de sokkal toleránsabbá válik, és megpróbálja mindegyikben a jót keresni. Mindezért a több mint 2000 óra kalandért a minimális sportolást is beáldozva nagy árat fizettem, de ez egy másik cikk témája lehetne. (A félreértések elkerülésére: ez az egész projekt még szerintem sem Igazi Teljesítmény, hiszen csak azt csináltam, amit szeretek – mások horgászni vagy utazni járnak.)
Természetesen így is voltak olyan köztiszteletben álló filmek, amiket gyűlöltem (kapásból: A zaragozai kézirat, A vörös sivatag vagy A cseresznye íze), de örök igazság, hogy szinte sosem számít, milyen passzban ül le valaki egy film elé, ami igazán jó, az majdnem mindig kiszakítja az embert a valóságból, és lenyűgözi. A legrégebbi, ma is frissnek ható, vagy legalábbis a kortársainkat idézően gondolkodó rendezők hangosfilmjei szerintem például az 1932-es I Am a Fugitive from a Chain Gang, az 1934-es The Thin Man vagy az 1937-es A nagy ábránd. (A némafilmek többsége egész más műfajnak tűnik, de például Buster Keaton jelenetei örökké hibátlanok lesznek.) Akinek ezek sem tetszenek, nyugodtan hagyja a könyvet a fenébe, mert vannak sokkal embert próbálóbb darabok (például: La roue, Wavelength, Celine és Julie csónakázni megy, Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23.).
A könyvről annyit érdemes tudni, hogy több tucat viszonylag ismert kritikus írását Steven Jay Schneider szerkesztette kötetbe. A negyed- vagy féloldalnyi ismertetőkből legtöbbször kiderülnek kulisszatitkok vagy adott esetben, zavaros művészfilmeknél olyan magyarázatokat adnak, amik maguktól nem jutnának az ember eszébe. Viszont olykor írtak óriási hülyeségeket is, amik alapján feltételezhető, hogy soha, vagy maximum csak egy évtizeddel korábban látta a filmet az illető, aki írt róla. Végül a legfőbb titokra is fény derül: nem kell félni, nem halsz meg, ha végeztél a listával.
A maradék 10001 film
Óvodás korom óta rengeteget tévéztem és moziztam, még olvasni is leginkább a Cinemából és a Voxból tanultam meg. Hétvégente rendszeresen előfordult, hogy egy filmet reggeltől estig újra és újra megnéztem videón. Mai fejjel persze bánhatnám, hogy az a Space Jam volt, és nem mondjuk a Gonosz érintése, de sajnos az is igaz, hogy nincs az a Lars Von Trier-film, ami annyira magával ragadó lenne, mint 7 éves koromban bármelyik mozidélután a Duna Plazában. Gyerekkorom visszatérő tragédiája volt, hogy miután szabályosan kifárasztottam magam azzal, hogy egész nap az esti tévéfilmet vártam, mire eljött az én időm, elaludtam a film felénél. Ez a lelkesedés később is meghatározó maradt: a mai, önpusztító ifjúsággal szemben, ami sajnos a kiterjesztett valóságra építő mobilos játékokkal játszik kint, a szabad, friss levegőn, az én gyerekkoromban az egészséges fiatalok még boldogan tévéztek, dvd-ztek át egy-egy napsütéses tavaszi hétvégét a sötét, dohos szobában.
Mivel mindig legalább annyira érdekeltek a filmek, mint a valóság, ezért jól fejlett a filmes memóriám, de ez az 1001 film próbára tette, van olyan film noir, aminek nagy vonalakban sem tudnám felidézni a sztoriját. Nyilván azért, mert ha az ember zsinórban öt napon át darálja a filmeket, egy hétre rá nem könnyű mind a harmincat különválasztani. Jogos felvetés, hogy nem is így kellene nekimenni, hanem mondjuk 50 év alatt lehetne lenyomni a listát. De kinek van annyi ideje és türelme? A könyv címe amúgy sem mondja meg, hogyan, csak hogy meg kell tenni. Úgyhogy most, hogy 28 éves koromra megnéztem mindent, amit kellett, a maradék időmben megnézek mindent, amit szeretnék. Addig éljek.
10 jó film, amit nem láttam volna a könyv nélkül, pedig nincs is benne
Eleinte, ha épp nem volt kéznél a könyv, a neten elérhető listából is szemezgettem (amíg rá nem jöttem, hogy nem teljesen fedi a könyvet), illetve a legjobb rendezők egyéb filmjeit is megnéztem, ha megtetszettek. Ezek közül kedvcsinálónak itt van tíz többé-kevésbé ismert, nem feltétlenül tökéletes, de egy esélyt mindenképp érdemlő film, ami akár bele is férhetett volna a könyvbe:
- Gyilkosság telefonhívásra (1954)
Alfred Hitchcock ezt a – közvetlenül az egyik, ha nem a legjobb filmje (Hátsó ablak) előtt forgatott – kamaradrámáját maga sem tartotta túl sokra, amiről azt mondta, egy biztonsági játék volt, és nem lehet róla sok mindent mondani. Ez a Guardian filmblogja szerint is érthetetlen, hiszen hibátlan film a rendező egyik legjobb antihősével az élen. - Patton (1970)
Azt hittem, hogy Franklin J. Schaffner 7 Oscar-díjas filmje – ami állítólag Nixon egyik kedvence volt – benne van a könyvben, de nincs (legalábbis ebben a kiadásban). Pedig, bár messze nem a legjobb második világháborús film, olyan politikai és stratégiai mélységeit mutatja be a hadviselésnek, amit addig nem nagyon lehetett látni. - A szökés (1972)
Az elviselhetetlen, alkoholista Sam Peckinpah filmje a megjelenésekor negatív kritikákat kapott, és tényleg nem fér be az öt legjobbja közé. Ennek ellenére pénzügyileg ez lett a legsikeresebb filmje, és megvan a maga hangulata. Már csak a végső, a rendező legjobb pillanatait idéző lövöldözés miatt is megéri megnézni. - The Holy Mountain (1973)
Hasonlít a Vakondhoz, de a nagyobb költségvetésből túl is szárnyalja azt. A bármire képes CGI előtti korszak egyik leglátványosabb filmje. Az Alejandro Jodorowsky megvalósulatlan, valószínűleg megvalósíthatatlan Dűnéjéről szóló dokumentumfilmet is mindenkinek ajánlom. - Francia kapcsolat II. (1975)
William Friedkin tökéletes első részéhez természetesen még úgy sem érhet fel, hogy John Frankenheimer rendezte, és bár hullámzó az íve, a filmvégi hosszú, a GoPro-korszakot előrevetítő gyalogos üldözés mindenért kárpótol. - A lakó (1976)
Roman Polanski az Iszonyattal és a Rosemary gyermekével egy trilógiát alkotó filmjéről (ami a három közül talán a kedvencem) a Geekz írt két éve. - Az ártatlanság kora (1993)
Nem vagyok a kosztümös drámák nagy rajongója, de Martin Scorsese – egyébként messze nem a legjobb – filmje a Napok romjaihoz hasonlóan az a fajta dráma, ami úgy tud izgalmas lenni, hogy gyakorlatilag nem történik benne semmi. És az már valami. - Kvíz Show (1994)
Robert Redford rendezése egyszerűen csak egy jó film a televíziózás hőskoráról. - My Best Fiend (1999)
Werner Herzog több nagyon jó játékfilmje is felkerült a listára, és akad ennél sok jobb dokumentumfilmje is. Akit viszont érdekel az ilyesmi, annak nagyon fog tetszeni a rendező és a visszatérő színésze, az ekkor már nem élő, komplett elmebeteg Klaus Kinski viszonyáról szóló film. - The Straight Story (1999)
Aki szereti David Lynchet, az már úgyis látta, aki pedig nem szereti, az is nyugodtan nézze meg, mert egyrészt alig hasonlít Lynch többi filmjére, másrészt egy teljesen jó, megható, igaz történetet dolgoz fel egy bácsiról, aki a kis traktorjával nekivágott a vidéknek.
Érdekesség, hogy kb. fél éve találtam egy bátor magyar blogot, amiben valaki sorrendben nézi végig a könyv egyik újabb kiadását, és mindegyik filmről ír. Remélem, kitart a lendület a végéig, ami a következő évtizedben jöhet el.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.