Többnyire minden focibuzi életében definiálható az a pillanat, amikor végleg bekattant nála valami, és onnantól kezdve a labda körül forog a világ. Lehet, hogy ez Maradona szlalomozása volt a tehetetlen angol védők között, esetleg Vincze Ottó tekerése a Grasshoppers ellen, netalántán Solskjaer reflexmozdulata a '99-es BL-döntőben. Mindezek mellett azonban biztosan akad mindenki életében olyan pillanat is, amikor egy kicsit csalódik az imádott sportágban. Nevetséges bírói ítéletek, bundabotrányok, vagy épp a kedvenc játékosod távozása a kedvenc csapatodtól. Ez utóbbi speciel én vagyok.

Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor Thierry Henry aláírt a Barcelonához.

Természetesen a trauma nem lett volna ennyire súlyos, ha Henry nem játszik főszerepet abban, hogy beleszeressek a játékba. Bár az első valódi emlékem Arsenal-meccsről egy Wigan elleni Ligakupa-elődöntő, ahol Jason Roberts 120. percben szerzett gólja a kiesést jelentette az Ágyúsok számára, az első igazán nagy élményt a 2006-os BL menetelés jelentette. Naná, hogy Henry Bérnabéuban szerzett gólja a csúcs, ami örökre bevésődött az agyamba - pedig még csak nem is láttam élőben.

link Forrás

Mivel akkoriban még az általános iskola padjait koptattam, a hétköznapi esti meccsek igencsak belenyúltak a javasolt alvásidőbe. Ennek köszönhető, hogy általában csak a meccsek első félidejét láttam, majd számomra jött a rendkívül hosszúra nyújtott félidei szünet, hogy aztán reggel VHS-kazettáról (nem röhög!) nézzem vissza az esti meccset. Így viszont legalább volt alkalmam újra és újra visszatekerni Henry szólóját, ahogy a félpályától indulva maga mögött hagyja a Madrid teljes védősorát, hogy aztán a tehetetlen Casillas mellett ellője a labdát a hosszú sarokba.

Mint az köztudott, az Arsenal abban a szezonban nem szerepelt túl fényesen a bajnokságban, pláne a korábbi szezonok sikerességéhez mérten - tavaszra viszont már kezdte összeszedni magát a csapat. A Middlesbrough elleni 7-0, vagy az Aston Villának gurított ötös pont elég meggyőző volt azzal kapcsolatban, hogy melyik csapat meccseit érdemes nézni, és persze ott volt a teljesen váratlan Bajnokok Ligája-menetelés is.

A döntőnél persze már nem engedtem, mindenképp élőben akartam végigizgulni a Barcelona elleni meccs minden percét. Egy korai kiállítás ellenére az Arsenal emberhátrányban is megszerezte vezetést, hogy aztán a Barcelona a hajrában fordítani tudjon. Azonban minden másképp alakulhatott volna,

ha Henry - még egygólos Arsenal vezetésnél - nem éppen Valdésbe lövi adódó ziccerét.

Akkorra persze már gyaníthatóan hullafáradt volt, hiszen lényegében egyedül - Ljungberg segíthetett neki néha - neki kellett megoldania az Arsenal támadójátékát. A kihagyott helyzet jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint, hogy nem pusztán a szurkolókban, de Arséne Wengerben is mély nyomokat hagyott: - Amikor 1-0-ra vezetsz a Barcelona ellen 10 emberrel és még 20 perc van hátra, tudod, hogy nehéz lesz. Azt sajnálom a legjobb azzal az estével kapcsolatban, hogy nem sikerült megszereznünk a második gólt. Thierry Henry varázslatos volt a klub számára, és akkor neki megvolt a lehetősége erre. A meccs után beszéltem az akkor Barcelonában játszó egykori játékosunkkal, Gio Van Bronckhorsttal aki azt mondta, ha megszerezzük a második találatot, feladták volna. Ezt bánom leginkább az életemben. 13 percnyi távolságra voltunk attól, hogy megszerezzük a legnagyobb trófeát. Talán ezzel a tudattal kell majd meghalnom, és még azután is fájni fog – mesélt az esetről később a francia mester.

Talán a kihagyott helyzet miatti lelkiismeretfurdalása miatt is, de Henry már a Párizsból hazafelé tartó gépen közölte a csapattal, meghosszabbítja a szerződését, és nem hagyja el a csapatot a Barcelona kedvéért. A hivatalos sajtótájékoztatón pedig ígéretet tett arra, hogy pályafutása utolsó jelentős szerződését írja alá.

Ehhez képest egy év múlva, június 24-én Thierry Henry hivatalosan is a Barcelona játékosa lett.

Az okokat ma már nagyjából ismerjük: Henry válása, David Dein távozása az Arsenal igazgatótanácsából és Wenger bizonytalan jövője mellett a teljesen újjáépülő csapat is közrejátszott abban, hogy a francia megszegje az előző nyáron tett ígéretét. Akkoriban azonban - mondanom sem kell - ez egy fikarcnyit sem érdekelt. Egészen addig számomra Henry egyenlő volt az Arsenallal, az Arsenal pedig egyenlő volt Henry-val. Miatta szerettem bele a labdarúgásba, és hogy ezentúl nem a kedvenc csapatomban fog játszani, nem hatott rám túl szívet melengetően.

Az élet viszont ment tovább, és ahogy egy kellemes szakítás után lenni szokott, egy ideig inkább rá sem néztem arra, aki összetörte nem csak az én, de több millió szurkoló szívét is. Ez persze csak addig tartott, amíg fel nem bukkant Pep Guardiola: ezt követően többé nem lehetett nem odafigyelni a Barcelonára.

Persze mind tudtuk, végig hogy Henry örökre kötődni fog az Arsenalhoz, de ennek a legékesebb bizonyítékát akkor adta, amikor a két csapat először találkozott egymással a BL-döntő óta. Henry emlékezetes interjúban jelentette ki, hogy ha lehetne, egyáltalán nem lépne pályára az Arsenal ellen, és amikor mégis arra került a sor, hogy ellenfélként először és utoljára térjen vissza szeretett csapata stadionjába, látszott rajta, hogy legszívesebben a másik öltözőbe ment volna be, és a másik csapatba állt volna be baj esetén. A lefújás után pedig olyan tapsot kapott a hazai szurkolóktól, ami tényleg csak a legnagyobbaknak jár.

Pontosan érezni lehetett, hogy Henry és az Arsenal továbbra is összetartozik, a sors pedig pár évvel később összehozta a leggiccsesebb hollywoodi forgatókönyvet. Csak épp ez tényleg megtörtént.

Bár én már nem láthattam teljes valójában, csupán rongyosra nézett korabeli felvételeken az Érinthetetleneket - vagyis minden idők legjobb, veretlenül bajnoki címet nyerő Arsenalját - és így a csúcson lévő Henry-ból is csak nagyon keveset kaphattam, azért átélhettem tőle olyan pillanatokat amik örökre beleégtek a fejembe. Az utolsó perces fejesgól a Manchester United ellen 2007-ben, nem sokkal a távozása előtt, a már említett szóló a Real Madrid ellen, vagy amikor csereként beállva egyenlített a Tottenham ellen a Highbury-ben rendezett utolsó meccsen. Mégis, soha semmi nem fogja felülmúlni azt a pillanatot, amikor 2012 januárjában Henry bevette a Leeds United kapuját.

link Forrás

Thierry Henry ugyan csak néhány hétre kölcsönbe érkezett a New York Red Bullstól, mégis úgy tűnt, hogy ezzel ért véget minden idők leghosszabb kölcsönjátéka. A király visszatért oda, ahova tartozik, és micsoda stílusban tette mindezt.

A futball azért is csodálatos, mert a jelentéktelennek tűnő meccseken is láthatunk csodát. Ha azon a napon a Leeds ellen Henry nem lépett volna pályára, akkor mára már senki sem emlékezne arra, hogy rendeztek ilyen meccset is a 2011/12-es szezonban, így viszont talán az utóbbi évek egyik legfelemelőbb pillanatát élhette át, aki mégis úgy döntött, megnézi a meccset.

Amikor Alex Song passza után Henry átvette a labdát, mindenkinek a fején átszaladt a rengeteg emlék, mindenki tudta, hogy mi következik. Az a jellegzetes testtartás, ahogy a jobb láb belső felét elhagyja a labda, a másodpercnyi csönd, majd az extázis. A szurkolás az érzelmekről szól, és amikor Henry gólt szerzett azon a bizonyos meccsen a visszatérése alkalmával, rajtam – és valószínűleg nem vagyok egyedül – minden létező érzelem átsuhant. A király hazatért, a tündérmese boldog véget ért. Mit számított ekkor már, hogy mi történt 2007-ben?

Thierry Henry vitán felül minden idők egyik legjobb csatára, a modern center megtestesítője, a poszt forradalmasítója. Oldalakon keresztül lehetne méltatni a játéktudását, de azzal már úgyis mindenki tisztában van. Henry jelentősége azonban számomra túlmutat azon, hogy mekkora játékos is volt ő valójában. Ő nyitott nekem kaput arra a sportra amit azóta is szenvedéllyel szeretek, ő mutatta meg milyen csodálatos és milyen elkeserítő is tud lenni ez a játék. És neki köszönhetően minden idők legnagyobb pillanatát is.