Soros Györgyön és szervezetein kívül talán senki sem gyűlöltebb a világ autokratikus rendszereiben, mint a szerb Szrgya Popovics és csapata. Popovics biológushallgatóként szállt be a Szlobodan Milosevics rendszerével szembeni ellenállásba, alapítója és meghatározó alakja volt a Milosevics megdöntésében főszereplő Otpor! (Ellenállás) nevű szervezetnek. 

Az utóbbi években pedig CANVAS (Centre for Applied Nonviolent Action and Strategies) nevű szervezetével tart képzéseket a világ legkülönfélébb részein dolgozó ellenzéki aktivistáknak Ukrajnától Indiáig, Tunéziától Zimbabwéig. Popovics az erőszakmentes rendszerellenes szervezkedések popsztárja lett, Foreign Policy-cikkekben, TED-előadásokban és könyvekben mesél saját tapasztalatairól, és ad egészen konkrét tanácsokat is.

link Forrás

Nem látják szívesen Iránban és Venezuelában, az orosz állami média komoly erőforrásokat fordít a lejáratására, az Egyesült Arab Emírségben pedig egyenesen terrorszervezeteknek nevezik a CANVAS-t. Popovics 2015-ös könyve, az Útmutató a forradalomhoz most magyar nyelven is megjelent.

A könyv (aminek alcíme Hogyan lehet tejberizs, Lego figurák és más erőszakmentes eszközök segítségével közösségeket mozgósítani, diktátorokat megbuktatni vagy egyszerűen megváltoztatni a világot) az erőszakmentes ellenállás példáit és konkrét módszereit veszi sorra az elmúlt évekből, az elmélettől pedig a gyakorlati tanácsokig is eljut.

Az erőszakmentes ellánállásról a legtöbben két dolgot szoktak gondolni:

• Egyrészt, hogy ez valami langyos hippi bohóckodás.
  
• Másrészt, hogy naivitás azt hinni, hogy erős és brutális rendszerekkel szemben sikeres lehet.
  

Popovics a kifejezetten populáris nyelven megfogalmazott könyvében mindkettővel szemben erős ellenérveket hoz. A diktatúrák megdöntéséhez alapvetően arra van szükség, hogy megtörjék a rendszer legyőzhetetlenségének érzését és az uralkodó félelmet. Ehhez egy mozgalomnak a lehető legtöbb embert maga mellé kell állítania, el kell érniük, hogy az ellenállás vonzó legyen. Ha az átlagemberek azt látják, hogy az ellenzékiek szervezetlenek és erőszakosak, az nem lesz vonzó. Ha viszont azt látják, hogy békésen, szervezetten tiltakozó fiatalokat visznek el a hatóságok, akkor még a nagymamák is idegesen fogják hívogatni a rendőrséget, hogy miért csinálják ezt (ahogy rendszeresen történt Szerbiában is, az Otpornak kifejezetten nagy sikere volt az idősebbek körében).

Az erőszakmentes ellenállás ugyanolyan komoly felkészülést, tervezést és stratégiát igényel, mint egy hadművelet. 2011-ben az egyiptomi Tahrír téren tartott tiltakozásról például a világ már csak akkor értesült, amikor a tömegtüntetések elkezdődtek, de egyiptomi aktivisták addigra már két éve szisztematikusan építkeztek, erősítették a mozgalmukat, a tüntetés csak a jéghegy csúcsa volt, stratégiailag kiválasztott helyszínnel. A felkészülés közben pedig többek között Popovicséktól tanultak, 2009-ben Belgrádban találkoztak. Akkor még el sem tudták képzelni, hogy a szerbnél is sokkal brutálisabb egyiptomi hatóságokkal szemben bármit el lehet érni. 2011 februárjában aztán mégis megbukott Hoszni Mubarak.

A durvulás kevésbé sikeres

Az erkölcsi problémákon túl Popovics szerint azért sem érdemes erőszakhoz nyúlni, mert abban az autokratikus rendszerek verhetetlenek. 

„Ha David Beckham ellen kell győznöd, akkor nem érdemes fociznod vele. Inkább hívd ki sakkozni” 

– magyarázza egy példával, hogy az ellenfél gyenge pontjait kell megtalálni.

Az erőszak ráadásul jellemzően éppen azt váltja ki sok emberből, hogy összezárnak az erős vezető mögött. És vannak konkrét adatok is: 1900 és 2006 között 323 civil ellenállásból 26 százalék volt sikeres azokban az esetekben, amikor fegyvert fogtak, és 53 százalék azok közül, ahol az ellenállás erőszakmentes maradt. Még egy adat: azokban az országokban, ahol a demokratikus átmenetért küzdöttek, az erőszakmentes eszközök használata esetén 40 százalék volt az esély, hogy öt éven belül demokrácia legyen. Erőszakos átmenet esetén mindössze 5 százalék.

Popovics tanácsainak egyik legfontosabb forrása (egyben az Otpor-akciók egyik fő ihletforrása) az amerikai Gene Sharp munkássága. Sharp könyve (From Dictatorship to Democracy: A Conceptual Framework for Liberation) az erőszakmentes ellenállás 198 féle módszerét sorolja fel.

„Slobodan Milosevic uralmának végét több tényező segítette, de a legfontosabb talán Gene Sharp tanítása volt. Az erőszakmentes küzdelem legfontosabb eleme, hogy az uralkodót megfosszák tekintélyétől. Az Otpor! matricáinak és az egyesült ellenzék következetes stratégiájának köszönhetően Szerbiában olyan hangulat alakulhatott ki, hogy mindenki elhitte: Milosevic nemcsak megbukhat, de meg is fog bukni. És tényleg. Vége lett” – írta az Origo két évvel ezelőtti visszaemlékező cikkében.

Kis célokkal, mindennapi ügyekkel kell kezdeni

Az embereket ugyan dühítik a jogsértések, de Popovics szerint nem az ilyen ügyekkel lehet nagyobb tömegeket megfogni. És nem is lehet elvárni az emberektől, hogy a saját hétköznapi dolgaikon kívül állandóan társadalmi ügyekkel foglalkozzanak. Popovics szerint a legrosszabb aktivisták azok, akik önzéssel és erkölcstelenséggel vádolják azokat, akik csak a saját dolgaikkal foglalkoznak. Ehelyett fel kell kelteni az érdeklődésüket. Ha egyből egy egész rendszer megdöntését vázolják fel nekik, az lehetetlen célnak tűnik. Érdemes kis lépésekben, mindenkit érintő ügyekkel kezdeni. 

Ennek klasszikus példája Gandhi sómenete. Gandhi India függetlenségét akarta kiharcolni, de tudta, hogy a brit fegyveres túlerővel szemben nem lenne esélyük. Ehelyett olyan témát választott, ami minden háztartást érint – a sót. Amikor a britek meg akarták adóztatni a sóhasználatot, Gandhi egy hónapos menetet indított tengerhez, hogy sót nyerjen ki a vízből, és megtagadja az adófizetést. Ezzel a céllal mindenki azonosulni tudott, a britek viszont rosszul jöttek volna ki abból, ha fegyverrel próbálják elnyomni. Gandhi pedig olyannyira megerősödött, hogy már nagyobb célokért is harcba tudott szállni. Egy másik híres példa az amerikai Harvey Milk, a melegjogok harcosa. Milk San Franciscóban kezdett küzdeni a melegek jogaiért, de még ott sem volt elég ember ahhoz, akinek ez elsődlegesen fontos téma lett volna. Milk ezért másik utat választott - tudta, hogy a San Francisco-iakat zavarja a város elárasztó kutyaszar, ezért köztisztasági kérdésekben indított harcot. Amikor pedig ezzel sikereket ért el, az emberek látták, hogy el tud intézni dolgokat, és elkezdhetett harcolni saját céljaiért is.

Maga Popovics is azt mondta korai önmagukról: „Egyetemi campusokat foglaltunk el, szuperliberálisak, szuperműveltek, szupercoolak voltunk és teljesen el voltunk szakadva a valóságtól. Közben Milosevics tankokat küldött Horvátországba. Ki kellett mozdulunk, és meg kellett hallgatnunk az embereket. Megismerni az embereket vidéken, elérni, hogy a kevésbé képzettek is csatlakozzanak hozzánk. Mozgalmat építeni. Öt évünkbe tellett, de megcsináltuk.” Ugyanezt tanácsolták például a Maldív-szigeteken a diktatúra ellen szerveződő ellenzékieknek, akik egyrészt nagy, közös tejberizsfőzéseket kezdtek tartani a főváros utcáin, másrészt körbejárták a halászfalvakat, hogy meghallgassák, mik a helyiek problémái, és jövőképet vázoltak fel nekik. A CANVAS az ottani ellenzékkel is kapcsolatban állt, 2008-ban pedig harminc év után meg is bukott Maumoon Abdul Gayoom elnök.

Legyenek vicces az akciók, menővé kell tenni az ellenállást

Az Otpor egyik első akciója az volt, hogy kiraktak egy hordót az utcára Belgrádban, rátették Milosevics képét, és kiírták, húzz be neki egyet. Aztán otthagyták a hordót. A járókelők leálltak, egyikük-másikuk beleütött a hordóba, mások utánozni kezdték, vagy nevettek, közben a szervezők a távolból figyeltek. Mit tehetnek ilyenkor a hatóságok? Egy hordót ütni még akkor sem volt tilos, ha pedig járókelőket kezdenek összefogdosni, az óriási ellenreakciót vált ki. A rendőrök így a hordót hurcolták el. Az abszurd jelenetről szóló kép pillanatok alatt bejárta a sajtót, az emberek pedig csak nevettek a rettegett, máskor tüntetőket összeverő rendőrségen, amiért egy hordót kényszerülnek elhurcolni.

Hasonló eset volt, amikor Szíriában pingponglabdákat szórtak szét Aszad-ellenes feliratokkal, és a félelmetes titkosrendőrség azok után volt kénytelen rohangálni, vagy amikor egy török metrómegállóban tömegesen kezdtek el csókolózni az emberek, amivel szemben szintén nehéz erélyesen fellépniük a hatóságoknak. A félelem ellen nincs jobb eszköz, mint a nevetés, mondják erről.

A nevetés mellett Popovics szerint a másik fontos szempont, hogy az emberek érezzék menőnek az ellenállást. Nem akartak olyanok lenni, mint a nyolcvanas évek komolykodó értelmiségi ellenzékijei. Fontos volt, hogy az ellenállás buli legyen, ezért figyeltek a zenére, a matricákra, egy idő után pedig a szerb fiatalok körében egyszerűen menőnek számított, akit letartóztattak.

Kell egy jól beazonosítható szimbólum

Az ököl mint szimbólum bevált az Otpornak, ugyanezt használták Egyiptomban is. De ennél sokkal keményebb, a nyílt ellenállás legkisebb jelére durván lesújtó rendszerekben is van esély közös jelre: Pinochet Chiléjében például a rendszer ellen tiltakozók elkezdték felére csökkenteni a sebességüket autóval és gyalog is. Lassan vezetni vagy sétálni pedig nem volt tilos, az emberek viszont láthatták egymásról, milyen sokan vannak a rendszer ellen, nincsenek egyedül.

Popovics szerint egy diktatúrában rendszeres, hogy sokan elégedetlenek a rendszerrel, de azon kívül nem látnak olyan, jól beazonosítható márkajelzést és hozzá tartozó erőt, amit támogatni lehetne. Ezért kell kitalálni olyan erős szimbólumokat, ami mellé fel tudnak sorakozni az emberek.

Nem működik a ctrl-c

A CANVAS-t rendszeresen vádolják azzal, hogy „forradalmat exportálnak”. A szervezet ezt visszautasítja, ők azt mondják, elveket és módszereket meg tudnak tanítani ugyan, de azok alkalmazása már a helyi ellenzéktől függ, és abba nem is szólnak bele. Az egyiptomiakkal való 2009-es belgrádi találkozás után nem is tartották a kapcsolatot, a felkelés kitöréséről is az újságból értesültek. Popovics szerint pedig általánosan is igaz, hogy a helyi kontextus mindenhol elsődlegesen fontos, nem lehet ctrl-c, ctrl-v módszerrel átemelni a módszereket. Amikor például Mubarak megbuktatása után Szíriában elkezdődtek a tüntetések, Popovics szerint a helyi ellenzék nem vette figyelembe, hogy Egyiptomban hosszú szisztematikus építkezés előzte meg a tüntetéseket, enélkül pedig gyorsan káoszba fulladt a tiltakozás. (A CANVAS szír aktivistákkal is találkozott Cipruson.)

Elég kritikus az Occupy-tüntetésekkel szemben is: ők ugyan szerinte jó célokért küzdöttek, de önmagában egy park elfoglalása nem mondott semmit a nagyobb tömegeknek, és a tüntetők maguk sem törekedtek arra, hogy a nagyvárosi közönségen kívül máshoz is eljussanak. Popovics szerint jobban tették volna, ha a mozgalom egyik jelmondatát, a „99 százalékot” választották volna névnek, mert azzal sokkal könnyebb azonosulni, mint közterek elfoglalásával.

A könyvben nem esik szó arról, hogy az Otpor sikerében elég komoly szerepe volt az amerikai támogatásnak. Milosevics megbuktatása, így a szerb ellenzék támogatása nagyhatalmi érdek is volt, a szervezkedés egyik legfontosabb helyszíne Budapest volt, az Otpor pedig többek között azért tudta telematricázni az egész országot, mert kaptak erre pénzt. Igaz, hogy ez a könyv nem az Otpor története, de ez fontos része a teljes képnek. 

„Az amerikaiak segítsége nélkül is megtörténhetett volna a forradalom. De valószínűleg erőszakosabb lett volna. A külföldi tanácsadók abban segítettek, hogy az ellenzéknek és az Otpor! tagjainak stratégiája is legyen a győzelemhez" – mondta az egyik aktivista az Origo idézett cikkében. Popovics pedig később a Stratfor nevű nemzetközi magántitkosszolgálathoz fűződő kapcsolata miatt is kapott kritikákat.

Ennél lényegesebb kritika, hogy az említett esetek mérlege erősen vegyes. Szíria polgárháborúba fulladt, Egyiptom rövid átmenet után ismét brutális diktatúra lett, a Maldív-szigeteken nem sokkal később a bukott elnök testvére került hatalomra. Az egyiptomi esetre Popovics maga is kitér a könyvben: szerinte a rendszerellenes erők nem jól lőtték be a célt. Az igazi cél ugyanis nem önmagában a diktátor megdöntése lett volna, hanem a demokrácia megteremtése, és előbbi megteremtésével utóbbi nem történik meg feltétlenül. Ha viszont már a diktátor bukásakor, túl korán befejezik a harcot, akkor kudarc lehet a vége.