• A magyarországi romák társadalmi beilleszkedését célzó programok nem haladnak.
• Pénz ugyan lenne, főleg EU-s és alapítványi forrás, de kevés a szakember, és sokszor még kevesebb a politikai szándék. 
• A helyi politika egyre inkább ellenérdekelt abban, hogy bármit is tegyen, ami a cigányoknak jó, sok település még ingyen sem kér a romák beilleszkedését segítő kísérleti programokból.
• A roma érdekképviseletet pedig régóta rabul ejtette a hatalom. 
  
• Hiába mondogatják a szakemberek, hogy ebből katasztrófa lesz, és húsz év múlva nem lesz munkára fogható ember az országban, mindenki csak megúszni akar.

2016 ősze és 2017 tavasza között tizenegy településen szervezett művészeti foglalkozást helyi roma fiataloknak az Autonómia Alapítvány. A cél az volt, hogy elősegítsék összetartóbb, egymásra nyitottabb közösségek létrejöttét. A projektről Közelebb a közösségekhez címmel készült egy kisfilm is Bartha Máté rendezésében. Érdemes rászánni harminc percet, mert olyan élethelyzeteket, problémákat és megoldási lehetőségeket mutat be, amelyekkel ritkán találkozunk: 

link Forrás

Ezek a művészeti programok többnyire olyan településeket céloztak, ahol ma már csak nyomokban lehet felfedezni az állam jelenlétét: lakóik elzártan, nagy szegénységségben élnek,  közösségi és kulturális programok nincsenek.

A mindössze harminc perces filmben, illetve a projektet kísérő további kisfilmekben olyan fiatalokat látunk, akiket sikerült bevonni a programba, a közös munkába, és akiknek addig sosem volt hasonló élményük. De hiába a pozitív jelenetek, a film végkicsengése nem túl biztató.

„Ez az egész ügy halott most” 

– mondta ki Béres Tibor, az Autonómia programfelelőse, amikor a hazai integrációs programokról beszélgettünk. 

Az Autonómia Alapítvány 27 éve foglalkozik integrációs programokkal, megszámlálhatatlan projekt van már mögöttük. Pályázatokból tartják fenn magukat, az utóbbi években ez elsősorban uniós és norvég forrásokat jelentett. 

A kisfilmben látható művészeti foglalkozások is egy már futó EU-s finanszírozású, kétéves projektből nőttek ki. Tizenöt településen, a helyi önkormányzatokkal együttműködve indítottak olyan fejlesztési programokat, amelyek a romák integrációját segítik. A program része egy projekttervező képzés is, ami annyit jelent, hogy segítenek a helyi roma és nem roma résztvevőknek felkészülni EU-s vagy más pályázatokra, de valójában ennél jóval többről van szó. A képzésen  egymástól több száz kilométerre élő emberek találkoznak, és a közös munka közben döbbennek rá arra, hogy nincsenek egyedül, mások máshol szintén hasonló problémákkal küzdenek. 

„Ahogy végiggondolják azokat a dilemmákat, kínokat, keserveket, ami foglalkoztatja őket, azokat a dolgokat, amibe úgy érzik, be vannak zárva és magukra vannak hagyva, rájönnek, hogy sokan dolgoznak hasonló problémákon és hogy vannak még náluk is rosszabb helyzetben lévők” 

– meséli a képzésről Nun András, az Autonómia igazgatója. Innen pedig már csak egy lépés, hogy a részvevők elkezdjenek közösen megoldásokról beszélni, illetve az alapítvány munkatársainak segítségével ölteket felvetni, véleményeket ütköztetni, majd pedig ezekből pályáztatható projekteket lekerekíteni. 

Ennek az uniós programban résztvevő tizenöt településnek ajánlották fel a norvég alap által finanszírozott művészeti foglalkozási projektet, de a megkeresett önkormányzatok közül csak tizenegy jelzett vissza, hogy részükről mehet a dolog. 

Sokaknak nem érdeke

Tizenöt önkormányzat közül négy még csak nem is reagált arra a lehetőségre, hogy bármiféle költség vagy feltétel nélkül indítanának náluk egy programot a helyi roma fiatalok integrációját segítendő. Ez egy tágabb problémára mutat rá az alapítvány munkatársai szerint: számos önkormányzat egyáltalán nem érdekelt abban, hogy segítse a helyi romák életét. 

Vannak persze kivételek, települések, ahol a polgármester lelkesen fogadja az ilyen programokat, de ahogy Béres Tibor fogalmazott, az már egy jobb forgatókönyvnek számít, amikor az önkormányzat egyszerűen rájuk hagyja, „hadd játsszanak a pesti hülyegyerekek”. 

Nem ritka viszont, hogy erős és nyílt ellenállásba ütköznek a helyi hatalmi szereplők részéről, akik nem akarják, hogy a faluban bármi történjen a cigányokkal. Az alapítvány lassan három évtizedes története során számos visszautasítást megéltek már. A gyakoribb, hogy valami külső körülményre hivatkoztak, például hogy sajnos nem tudják felajánlani a programokra a művelődési házat, vagy bérleti díjat kérnek az amúgy egész évben üresen, programok nélkül álló épület használatért. És ezek az összegek a projekten belül tetemes kiadást jelentenének, de aligha változtatnának a település anyagi helyzetén. De olyan esetek is bőven előfordultak, amikor szemtől szembe megmondta a polgármester, hogy oda ugyan be nem teszik a lábukat. 

Pedig kívülről mi sem tűnik magától értetődőbbek, mint hogy a településen élő romák integrációja mindenki érdekét szolgálná. De a helyi társadalmi-politikai viszonyok sokszor bonyolultabbak: a helyi politikai szereplők sokszor úgy gondolják, hogyha bármi történik a romákkal, akárcsak valami közösségformálásra alkalmas kulturális programokat szerveznek nekik, az számukra veszélyes lehet, felkavarhatja a település viszonyait. 

„Azt gondolják, hogy ha megerősödik egy roma közösség, vagy egyáltalán, bármilyen közösség, megjelennek autonóm szereplők a településen, az számukra politikai veszélyt hordoz”

– mondja erről Béres. És vannak olyanok is, akik a cigányok helyzetének javítását egészen abszurd logika szerint tartják veszélyesnek. Kelemen Ágnes, az Autonómia munkatársa azt mondta, több helyről hallották azt településvezetőktől, hogy azért nem szabad támogatni a romákat, mert akkor máshonnan is oda akarnak majd költözni. 

A helyi hatalmi szereplők esetleges ellenállása persze csak az egyik gátló tényező. Gondot jelent az is, hogy az integrációs programok, illetve az azokat megalapozó uniós pályázatok sokszor nem találkoznak a magyar valósággal:

„Probléma az is, hogy azokat a középosztálybeli-európai értékeket, amiket a liberális-értelmiségi közeg a magáénak vall, próbálják rávetíteni ezekre a szituációkra. Sokan azt gondolják, hogy itt nincs másra szükség, csak valami iránymutatásra, hogy mit is kéne csinálni, és mindenki ugrásra készen várja, hogy csinálhassa az integrációt, és sajátjához hasonló életkörülményeket teremtsen azoknak a szerencsétleneknek, akiknek ez nem adatott meg” – mondja Nun. A felülről jövő döntések, köztük a fejlesztési lehetőségek valami olyan integrációs szemléletet képviselnek, aminek helyben, a vidéki Magyarországon nagyon kicsi a támogatottsága, nem találkozik a helyi értékrendszerrel.

Minden oldalról változás kell

Az igazán sikeres integráció nagyon hosszú folyamat, sokáig kell dolgozni rajta. A hazai rendszerből viszont hiányoznak azok a szereplők és intézmények, amelyek képesek lennének ilyen kormányokon átívelő, több évtizedes projekteket mozgatni. A Közelebb a közösségekhez film végén is elhangzik, hogy érdemi integrációs programokkal 20-25 éves időtávban lehetne valódi eredményekről beszélni, de alig fordult elő olyan szociális program Magyarországon az elmúlt évtizedekben, ami ekkora időtávot célzott volna. A jelenleg leginkább elérhető források, az uniós támogatások is rövidebb távú projekteknek kedveznek.

Akadályt jelent az is, hogy a roma politikából is hiányoznak a megbízható, hiteles szereplők: 

„Ezek a programok roma oldalról is felkészültséget igényelnek. Ha nincsenek helyben együttműködő partnereid vagy pedig azok nem hitelesek, ahogy erre is látni azért bőven példát, akkor nem ér semmit a legnagyobb jószándék sem”

– mondja Béres. A roma érdekképviselet hiánya többször előjött a beszélgetés során. Azt látni, hogy van egy százezres tömeg, ami szervezetlenül, valódi képviselet nélkül áll.

„A roma érdekképviseletet rabul ejtette a hatalom, és nem is engednek más hatalmi pólusokat kinőni”

– mondja Nun, Béres pedig arról beszél, hogy az Autonómia eddigi 27 éve alatt fiatal roma értelmiségiek és aktivisták egész generációit látták feltűnni, akiknek aztán esélyük sem volt érvényesülni vagy megkapaszkodni a roma politikában. Pedig egy erős roma szereplő megjelenése a többségi társadalom érdekeit is szolgálná. 

Állam nélkül nem lehet

Az összes felmerülő szempont egy irányba mutat: az állam aktív részvétele nélkül nem lehet sikeres integrációs programokat végigvinni. Egy olyan civil szervezetnek, mint az Autonómia, két feladata kéne legyen: egyrészt tesztelni és fejleszteni integrációs programokat kicsiben, pár településen, melyek tapasztalatit átvéve, hasznosítva nagy állami programok tudnának érdemi eredményt produkálni, másrészt az állami forrásokból megvalósuló programokat egészítenék ki további szolgáltatásokkal. Magyarországról azonban nagyon kevés olyan példát ismerni, amikor egy civil szektorban kitalált megoldást adaptált volna az állami rendszer. 

Az elmúlt években tapasztalt társadalmi és politikai változások pedig végképp kedvezőtlenül érintik az integráció ügyét. Az előző kormányok sem voltak őrülten integrációpártiak, de a politikai kontextus olyan irányba változott az elmúlt 15 évben, hogy ma már állami és helyi szinten is erős a kirekesztő diskurzus, sőt az ilyen szellemű intézkedések is megjelentek. 8-10 éve csak finoman, utalásszinten vetették fel polgármesterek, hogy a településen kívül akarják látni a cigányokat, ma már ezt sokan nyíltan hangoztatják. 

„Egy ilyen helyzetben odamenni, és azt mondani, hogy mi csinálnánk valamit a cigányokkal, hogy jobb legyen nekik, és hogy legyen párbeszéd a cigányok és nem cigányok között, ez teljes elcsúszás a síkok között. Konkrétan odamész, és hülyének érzed magad azzal, amit hoznál”

– mondja a helyzetről Kelemen. Azt viszont még mindig nem látni, hogy ha nem integráció felé mozdulnak el az érintett településeken, akkor hogyan lehet elkerülni a tartós leszakadást, a társadalmi feszültségek fokozódását. Az alapítvány munkatársai szerint a magyar társadalom egyfajta halogató önámításban van: az emberek sokszor hallották már, hogy ebből így lesz baj, meg úgy lesz baj, de azt látják, hogy romlik ugyan a helyzet, mégsem történt semmi katasztrofális. 

„Nincs éhséglázadás, nincsenek menetek, az emberek még mindig otthon ülnek. Amitől a politikusok félnek, hogy majd pont az ő 4-5 évük alatt lesz valami nagy zaj, az eddig sem jött, ezért úgy látják, lehet még egyet szorítani a rendszeren. És a rövid távú politikában ez nagyon bejön. Mert mi az az erő, ami más irányba nyomná a politikai gondolkodást?” 

„És azzal hiába jön bárki, hogy húsz év múlva nem lesz majd hadra fogható munkaerő az országban. A mostani döntéshozók közül nem lesz már itt senki sem” 

- mondja Kelemen, míg Béres szerint a földrajzi elkülönülés annyira jelentős, hogy a döntéshozók egyszerűen nem tudják, hogy mi a helyzet ezeken a településeken. Van egy-két politikus, aki ezeknek a térségeknek a képviselője, és közvetítői szerepet tudna betölteni, de ők nem merik felhozni a problémákat. 

Emiatt mondta tehát Béres a cikk elején idézett mondatot, hogy szerinte jelenleg az integráció ügye halott Magyarországon. Ha van is valaki a döntéshozók között, akinek van valami víziója, segíteni is akarna, jó eséllyel ő is azt fogja mondani, hogy soha az életben nem lesz rá elég pénz, elég idő, és akkor válasszuk azt, ami egyszerűbb: a szegregációt. És ezek még a jobb szándékú szereplők, akik nem genetikai alapon akarnak szegregálni, hanem csak azt mondják, hogy mindenkinek így a legegyszerűbb. 

És Béres szerint épp ezért óriási a felelőssége a mindenkori államnak, pénz ugyanis bőven volt integrációs programokra, az intézményrendszert is fel lehetett volna állítani. 

Civilként ezt nem lehet végigvinni 

Jelenleg is fut több olyan civil kezdeményezés Magyarországon, ami sokat tesz azért, hogy egy-egy település roma és nem roma közössége közösen dolgozzon különböző projekteken. Ezeknek a programoknak a mozgatói jellemzően olyan jószándékú, értelmiségi-középosztálybeli emberek, akik úgy döntöttek, hogy nekik felelősségük van ebben a helyzetben, nem várnak többet az államra. 

Ilyen például a BaGázs, az Igazgyöngy Alapítvány vagy az InDaHouse: ezek egy-egy településen tudták megmutatni, hogy a társadalmi szolidaritással változást lehet elérni, tudtak új ajtókat kinyit a két világ között. De Nun elmondása szerint ez nem lehet megoldás, az ilyen projektek nem válhatnak modellé: nincs ennyi önkéntes, nincs ennyi szabad kapacitás az országban, nagyok a földrajzi távolságok és azt is látni, hogy a média gyorsan telítődik ezekkel a sztorikkal. 

Hasonló a probléma az Autonómia projektjeivel is: az alapítvány évente maximum pár tucat települést tud elérni, ennyi együttműködő önkormányzatot simán tudnak találni. De ők is tudják, hogy ennyivel nem lehet érdemben változtatni a magyar társadalom állapotán. 

 „Rendben, hogy vannak szép helyi történeteink, de ha 1600 cigánytelep van az országban, akkor azzal az 5-10 szép sztorival, mint amilyenek ezekben a filmekben is látszanak, nem váltjuk meg a világot. Az lenne igazi előrelépés, ha ezek a módszerek, modellek be tudnának épülni egy állam által működtetett integrációs keretbe”

– mondja Béres.

Projektdömping, majd nihil

A szakemberhiány is hátráltatja a hazai integrációs próbálkozásokat. Egy példa erre, hogy május végén volt a jelentkezés határideje az EU-s forrásból meghirdetett Szegregált élethelyzetek felszámolása programnak, amiben több mint száz települést terveznek támogatni. A program kiírása olyan mennyiségben írja elő szociális munkások vagy megfelelő végzettséggel rendelkező szakemberek alkalmazását, hogy képtelenség ennyit előteremteni, és persze épp ott a legnagyobb gond, ahol a legnagyobb szükség lenne ezekre a programokra. 

Az uniós források értelmes felhasználásához rengeteg szakemberre lenne szükség, sokkal többre, mint amennyi ma elérhető Magyarországon. Ráadásul az EU-s források jelenleg zajló gyors kipörgetése miatt most szinte egyszerre írták ki az összes pályázatot a szociális területen. Itt ugyanaz a képtelen helyzet állt elő, mint néhány infrastrukturális fejlesztésnél, ahol azért drágulnak a beruházások, mert a rengeteg pályázat miatt már nincs elég építő. 

Egyszerre indulnak most el majd a legnagyobb szabású projektek, száz településen kezdődik a telepfelszámolás, elindultak a járási gyerekesély programok és számtalan egyéb EFOP-projekt, aminek hasonló a témája. Mindegyikben meg van szabva, hogy hány szakembert, szociális munkást kell alkalmazni hozzájuk, és nem világos, hogy őket honnan lehetne előszedni. 

„Emellé képzeljük el ezeknek a településeknek a lakosságát: most egyszerre odazúdul csomó különböző program, három-négy éven át mindenkit szénné fognak fejleszteni nagyon hasonló módon, majd jön 2020, ami után nem tudni, mi lesz, lesz-e egyáltalán bármi. Megint olyan dolgokat fognak elkezdeni, amiket persze jó, ha csinálnak pár éven át, de igazi kifutása 10-15 év után lehetne. Most megint felrobbantjuk a világot, majd jön megint a tökéletes nihil”

– mondja Kelemen, Béres pedig azt teszi hozzá, hogy hiába van ennyi pénz fejlesztési programokra, a támogatások kiosztása még mindig borzasztóan egyenlőtlen:

„A mai napig nem sikerült belátni, hogy minél nagyobb a baj ott, ahol fejleszteni kéne, annál alacsonyabb helyben a pályázati kapacitás. Ezért nem jó ilyen pályázati rendszerben osztani a pénzt, mert meg lehet jósolni, hogy oda fog a legkevésbé jutni, ahova a leginkább kéne.”

Súlyosbítja a helyzetet néhány tisztességtelenül működő pályázatíró cég jelenléte is a rendszerben. Béres szerint, minél hátrányosabb helyzetű egy település, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valami pályázatíró cég fogja elsinkófálni a pénzt, miközben a politikai korrupció is masszívan megjelent ezeknek a projekteknek a környékén.

A jelenlegi rendszer egyáltalán nem kedvez az újfajta, innovatív projektek megszületésének, miközben pedig jól látni, hogy a hagyományos szociálpolitikai eszközök nem voltak képesek megállítani a cigány társadalom kirekesztődésének lejtmenetét. 

„Ki lesz az, aki odaviszi ezeket az új típusú megoldásokat ezekre a telepekre, ki lesz az, aki finanszírozza, és ki lesz, aki képes meggyőzni a polgármestereket arról, hogy van remény, csak egy új perspektíva kell?”

– kérdezi Béres. Szerinte egyáltalán nem igaz, hogy ne lehetne új és hatásos válaszokat adni ezekre a kérdésekre: 

„Ez egy nagyon összetett probléma, amit egy nagyon sok szereplős nyitott együttműködés felől lehetne kezelni. De a sok szereplő nem a pályázatíró cégeket és a rendszer mindenféle haszonlesőit kéne jelentse. De úgy tűnik, hogy a rendszer mindig ezekkel találja meg legkönnyebben a közös hangot.”

Az Autonómia munkatársai sem állítják azt, hogy biztos válaszaik lennének ezekre a problémákra. Saját bevallásuk szerint is rengeteg dilemmájuk, belső vitájuk van, de épp ezért gondolják azt is, hogy eddigi tapasztalataikból, sikereikből és kudarcaikból sokat profitálhatnának az állami szereplők is. 

Nun András szerint amúgy viszonylag könnyen össze lehet rakni egy szempontrendszert, amin le lehet mérni, hogy egy integrációs projektnek van-e értelme. Első körben elég lenne annyit vizsgálni egy projekt értékelésekor, hogy erősítette-e a helyiek önbizalmát, segítette-e az együttműködés kultúrájának terjedését, erősített-e a roma önszerveződést, mint alapot, amire később lehet építeni, és hogy segítette-e azt, hogy a többségi társadalom belássa, felelőssége van ebben a kérdésben és lépnie kell. 

Az Autonómia Alapítvány folyamatosan dokumentálta a Közelebb a közösségekhez egyes állomásain zajló munkát. Itt lehet például olvasni a Kővágószőlősön tartott filmes foglalkozás részleteiről, itt a Bolháson és Kálmáncsán tartott közösségi táncfoglalkozásról, itt a bátai közös dokumentumfilm forgatásáról, itt pedig a Mizsefán zajló videós projektről. Ez utóbbiről készült bemutató videó is:

link Forrás

Ahogy a bátai dokumentumfilm készültéről is:

link Forrás

Ez pedig a Bolháson zajló táncfoglalkozás eredménye lett:

link Forrás