Zrufkó Réka

1798-ban Napóleon egyiptomi hadjáratában nem kizárólag katonák vettek részt. Egy tudósokból, kutatókból és művészekből álló bizottság is velük tartott, hogy feltérképezzék, összegyűjtsék és katalogizálják Egyiptom elfeledett kincseit. Az expedíció 1801-ben sikeresen zárult. Rengeteg régészeti lelettel gazdagodtak, az eredményeket pár évvel később adták ki a többkötetes Description de l’Égypte című összefoglaló műben.

A hadjárat ideje alatt, 1799. július 15-én a deltabeli Rosette (ma Rashid) kikötőváros közelében, Fort Julien építési munkálatai közben Pierre-François Xavier Bouchard francia hadnagy egy feliratos gránittöredéket fedezett fel. Értesítette Abdallah Jacques de Menou tábornokot, aki 1799 augusztusában elrendelte annak Kairóba szállítását.

Mint kiderült, a töredék valójában egy sztélé nagyobb darabja. V. Ptolemaiosz Epiphanész uralkodása idején, i.e. 196-ban kiadott papi határozatok olvashatóak rajta két nyelven, háromféle írásmóddal: egyiptomi hieroglif, egyiptomi démotikus és görög nyelven.

„Ezt a határozatot véssék be kemény kőből készült táblára, mind szent [hieroglif], mind népi [démotikus], mind hellén írásjegyekkel. Helyezzék el az első, második és harmadik rendbe sorolt szentélyek mindegyikében az örökéletű király képmása mellett.”[1]

Tehát a szöveg szerint Egyiptom több városában is közzétették ezeket a rendeletek, azonban ezek közül egyelőre a Rosette-i az egyetlen, amit megtaláltak. A sztélé eredeti helye viszont kérdéses, talán egy délebbi városban, Szaiszban, Memphiszben vagy Naukratiszban állhatott. A középkorban a töredéket valószínűleg nehezékként helyezték el egy hajón, így kerülhetett északra a Rosette-i kikötőbe, majd Fort Julien erődítményébe.

Mivel szinte biztos volt, hogy a kövön ugyanaz a szöveg olvasható három különböző nyelven, és a görög feliratrész lefordítása már nem ütközött nehézségekbe, rájöttek, hogy a Rosette-i kő jelentheti a megoldást a hieroglifák megfejtéséhez. Ezzel számos kutató kísérletezett a reneszánsz óta. Nem jártak sikerrel, ugyanis már az alapfeltevésük is téves volt, képírásként viszonyultak a hieroglifákhoz, azaz szerintük minden jel egy-egy szót vagy gondolatot jelöl. Valójában azonban a hieroglif írás egy mássalhangzós írás, melyben a jelek egy vagy több hangzót jelölnek.

Napóleon régészeti expedíciója ugyan sikerrel zárult, azonban ez nem mondható el a katonai hadjáratról. Vereséget szenvedett a brit hadseregtől, ezért az 1801-ben kötött alexandriai béke értelmében a fontosabb leleteket – a Rosette-i kővel együttvéve – át kellett adniuk az angoloknak. A sztélétöredék 1802 óta a londoni British Museumban látható, a francia kutatók a róla készült lenyomatok segítségével foglalkozhattak tovább a szöveggel.

Antoine Isaac Silvestre de Sacy báró, francia orientalista az elsők között próbálkozott a hieroglif és démotikus szövegek feloldásával, több-kevesebb sikerrel. Svéd kollégája, Johan David Åkerblad már képes volt pár fontosabb nevet és több szót azonosítani a démotikus szövegben, de a köztük lévő összefüggéseket illetően zsákutcába jutott.

1814-ben az angol Thomas Young ért el jelentős eredményt, ugyanis rámutatott, hogy a lineáris hieroglif és a hieratikus írásmód (a hieroglif jelek „egyszerűsített” írásmódja), valamint a démotikus egyes jelei az egyiptomi hieroglif írásból eredeztethetőek. Emellett arra is rájött, hogy a hieroglif szövegben előforduló kartusokban, azaz ovális keretekben szereplő jelek uralkodók neveit jelölik, így például be tudta azonosítani Ptolemaiosz nevét. Egy másik angol kutató, W. J. Bankes pedig egy obeliszken ismerte fel Kleopátra hieroglifákkal írt nevét. A görög szöveg segítségével, valamint a két név jeleinek összehasonlításával már viszonylag könnyű volt adott jelhez rendelni a hozzá tartozó hangértéket.

A kutatásba bekapcsolódott Jean-François Champollion is. Igazi nyelvzseninek számított, már ifjúkorában tanulmányozta többek között az arab, szír, etióp, szanszkrit, perzsa és kopt nyelveket. Utóbbi ismeretében behatóan foglalkozott a hieroglif, a hieratikus és a démotikus írásjelekkel.

Ő is a királynevek vizsgálatával kezdte, és Young alfabetikus elméletét (mely szerint egyes jelek betűket jelölnek) felhasználva próbálta lefordítani a szöveget. Azonban számos felirat elemzése és a Rosette-i kövön végzett kutatásai során egyértelműen igazolta, hogy teljes egészében hangjelölő írásról van szó. Továbbá sikerült tizenöt démotikus írásjelet azonosítania annak kopt megfelelőjével.

A hieroglifák értelmezésével kapcsolatban végül 1822 szeptemberében publikálta Lettre à M. Dacier… című értekezését (hagyományosan ezt a dátumot tekinthetjük a modern egyiptológia kezdetének), majd 1824-ben tette közzé Précis du système hiéroglyphique… címmel annak tökéletesített változatát. Csak halála után, 1836-41 és 1841-44 között jelentek meg eredményeit legteljesebben összefoglaló művei, a Grammaire égyptienne és a Dictionnaire égyptien en écriture hiéroglyphique.

Young és Champollion eredményei kiállták az idők próbáját. Néhány esetben ugyan tévedtek, de egy olyan szilárd alapokon álló megoldást nyújtottak az utókornak, amire lehetett építeni.

[1] Hahn István fordítása, GTCh 46.

Felhasznált irodalom:

Andrews, Carol A. R.: Decipherment. In: Redford, Donald B (ed.): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt. Vol 1. Oxford University Press, 2001.

David, Rosalie: Élet az ókori Egyiptomban. Gold Book, Debrecen, é.n.

Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris, Budapest, 1998.

Borzsák István (Szerk.): Görög történeti chrestomathia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1960.

Reeves, Nicholas: Az ókori Egyiptom felfedezésének krónikája. Cartaphilus, Budapest, 2002.

A nyitókép forrása