Csak egy dolog gyötrelmesebb, mint Pokémon Góval játszani: rájönni arra, hogy miért csinálja az ember. 

Pont egy évvel ezelőtt, amikor megjelent, a Pokémon Go volt a legmenőbb időtöltés a világon az olyan nagy klasszikusokon kívül, mint a dugás vagy az evés: egy mobiltelefonok és rajzfilmek uralta korban egy klasszikus rajzfilmsorozat világát kapcsolta össze azzal az első látásra forradalminak tűnő ötlettel, hogy az igazi utcákon játszhatunk a telefonunkkal, a játék és a való világ hibrid valóságában. Az eredmény minden elképzelhető letöltési és bevételi rekord megdöntése volt. 

Ehhez képest most, mindössze egy évvel az Ősrobbanás után a 750 millió ember közül, aki letöltötte, 745 millió már egyáltalán nem játszik vele. Miközben a hasonlóan robbanásszerű mobilos karriert befutó Angry Birds, repülőrajt ide vagy oda, az indulás után több éven át volt képes növelni az aktív felhasználók számát.

Az értéktelen, de 12 cukorka árán továbbfejleszthető verebek tízereinek elkapásába belemerevedett, nyomorék mutatóujjamat az égnek emelve kérdezem:

Hogy az istenbe jutottunk idáig? 

Mármint odáig, hogy akad még egyáltalán aggyal, szívvel és idegrendszerrel bíró ember, aki ezt a fost még hajlandó játszani.

Vannak dolgok a világon, amik igen népszerűek, bár ennek az oka első látásra totál érthetetlen. Ott van mondjuk a cigarettázás. A cigaretta kifejezetten rossz ízű dolog, a gyakorlatlan felhasználót jól meg is köhögteti és ha végre sikerül elszívni, akkor sem nyújt semmiféle örömet, cserébe rákot kapunk tőle. De aki cigizik, azt legalább felnőttnek nézik. Aki pokémon gózik, azt viszont infantilis debilnek. 

Így sodródtam bele

Nem vagyok egy nagy számítógépes-konzolos-telefonos játékos. Ha valamire, akkor a létező legprimitívebb pasziánsz-Bejeweled Blitz-toronyépítő tipusú minimáljátékokra tudtam néha kicsit rákattanni, de aztán azokat is mindig meguntam elég hamar. A Pokémon Gót is kizárólag  azért töltöttem le 2016. július 16-án, hogy ha kell, írhassak róla cikket, hiszen minden a PG-ről szólt akkoriban. 

A gyerekeimet – Miriam, akkor 12 és Borisz, 14 – nálam sokkal jobban fellelkesítette, és mivel nem volt a Pokémon Go lejátszására alkalmas telefonjuk, kezdetben az enyémmel játszottunk hárman. Ez volt a megtévesztően idilli aranykor: a gyerekek a család történetében először nemhogy hajlandók lettek kutyát sétáltatni, de néha már ők abajgattak, hogy induljunk, és a magányos esti tacskós vonulásaim helyett a vidám családi túra lett a rendes lefekvés előtti program. 

Ha bármilyen pokémon jött szembe, úgy kiáltoztunk, mint az egyszeri fideszes, aki először lát versenytárgyalást, és néha szabályos közelharc folyt azért, hogy ki dobhassa rá a labdát.

Annyira elvesztettem az eszemet, hogy ekkoriban majdnem írtam egy okoskodó cikket arról, hogy ez a digitális elemekkel kiegészített valóság, a való világban lévő mozgással kombinálva forradalmasíthatja a telefonos játékokat. Eleve elég sokat szoktam gyalogoni, de ekkoriban kétszer-háromszor annyit mászkáltam, ráadásul lelkesen.

Aztán kezdtek furcsán alakulni a dolgok.

A gyerekek kezdtek elmaradozni a közös sétákról. Aztán kaptak pokémonképes telefont, de arra már csak a Borisz töltötte le a játékot. A Mirike egy ideig néha még elkérte a telefonomat egy séta erejéig, végül már azt sem. Már a kezdetben velem versenyző Borisz sem kérdezte meg, hogy hányas szinten állok.

Hirtelen rádöbbentem, hogy egyre kevesebb, hozzám hasonlóan állandóan a telefonjába sandítgatva sétáló pokérokkantat látok az utcán.

Aztán arra ébredtem, hogy kábé én maradtam az utolsó magyar Pokémon Go-játékos.

Azt nem nehéz megmondani, hogy mi a baj a Pokémon Góval. Az, hogy majdnem minden elemében szar játék. Ezt bárki átlátja, aki maximum egy hetet rászán a megismerésére. Pedig elvileg kifejezetten változatos, háromszintű cuccról lenne szó, amiben az utcán mászkálva pokémonfogó labdáink segítségével pokémonokat foghatunk, akiket egyre erősebbé fejleszthetünk, hogy végül bázisokat foglalhassunk el velük. De a dolog gyűjtögetős része végtelenül monoton: mászkálás közben 98 százalékban ugyanolyan, közepesen értéktelen pokémonokkal találkozik az ember. A fejlesztős része nehézkes, mert rengeteg unalmas pokémont kell unalmas mozdulatokkal elfognunk ahhoz, hogy legyen elég csillagporunk a fejlesztésekhez. A harcolós része pedig a legnevetségesebb: se ugrás, se fegyverek, se spéci mozdulatok, a harcoláshoz tetszés szerinti ponton baszogtatnunk kell az érintőképernyőt, oszt kész, mégcsak meg sem kell céloznunk az ujjunkkal az ellenfelünket. Aki a bonyolultabb, védekezést is alkalmazó stratégiát követi, az a folyamatos harkályozás közben néha balra vagy jobbra húzza az ujját, aztán ennyi.

Ez ráadásul mégcsak nem is olyan, mint a telefonos játékok 99,9 százaléka, amiket, bárhol kapcsoljuk is be őket, azonnal elkezdhetünk játszani. Mert itt, ha olyan földrajzi ponton járunk, ahol épp nem tartózkodik pokémon, egyszerűen nem történik semmi.

Miért, miért, miért???

Azt sokkal nehezebb megmondani, hogy a játék nyilvánvaló bénaságai ellenére miért van még mindig napi 5 millió aktív játékosa, beleértve engem is. Mi az, ami egy ilyen, első látásra semmiféle igényt kielégíteni nem képes cuccot mégis többmillió ember szemében tesz nap mint nap kívánatossá?

Annyit játszottam vele egy év alatt, hogy végül rájöttem. 

A keménydrogozásról szokták azt mondani, hogy csak nagyon rövid ideig okoz kéjes élvezetet, a napi adag utána már csak azért kell, hogy az ember ne érezze nagyon szarul magát. Na, a Pokémon Go majdnem ilyesmi, csak éppen úgy, hogy még baromi rosszul is esik minden egyes napi adag.

Na de akkor miért vannak mégis függői?

Azért, mert a Pokémon Go olyan, mint az a Felnőtt Élet, amit én még sosem éltem, pedig már tök nagy gyerekeim vannak, de amiről annyian meséltek nekem kiskorom óta. Ez az igazi életszimulátor játék, és nem a SIMS.

Márpedig a Felnőtt Életre, más nevén az Élethosszig Tartó Sorkatonaságra az is kiváncsi, aki elutasítja azt. 

Ez az a nyomasztó felnőtt élet, amiről a kiégett alkeszek, a közértben sorban álló nénik meg a mindentől kiboruló szomszédok szoktak taxisbölcsességeket puffogtatni. Ez az a felnőtt élet, amit alkalmi vendégként azért még én is megtapasztalhattam, amikor egy évig sorkatona voltam a kommunista néphadseregben. Ez az a felnőtt élet, amit minden normális ember csipőből elutasít.

A Pokémon Go ráadásul nem csak egy-két felszínes vonásában olyan, mint a katonaság/a való élet a taxisok szerint, hanem minden egyes apró részletében. Gigantikus allegóriáról van szó, amit olyan részletekig lemenően kidolgoztak a programozók, mint senki semmilyen hasonlatot, amióta az első ember kimondta, hogy „virágszálam”.

„Az élet nem móka és kacagás, hanem unalmas, terhes kötelességek sora”

– mondja a kiábrándult néni a lányunokájának, a kiképző őrmester az újoncának és a Pokémon Go a felhasználójának. A játék legborzalmasabb vonása, hogy egyszerűen semmire sem mehetsz, hogy ha nem csinálsz végig egy rakás teljesen mechanikus, rengeteg valós időt elrabló, de közben semmiféle élvezetet nem nyújtó lépést. 

Ahhoz például, hogy szintet léphess, minél több tapasztalati pont szükséges. Tapasztalati pontot többféleképpen is lehet szerezni, de a messze leghatékonyabb módszer az, ha olyan pokémonokat gyűjtesz be, amiket nem a szokásos 50 vagy 25, hanem már 12 cukorka fejében tovább lehet fejleszteni.  Egyetlen ilyen fejlesztés ugyanis 500 pontot hoz a konyhára. Ezek amúgy értéktelen, de igen gyakori pokémonok. Az elfogásukért ráadásul pont annyi csillagport kapsz – ez az értékes anyag a pokémonok továbbfejlesztéséhez szükséges – mintha egy ritka, erős pokémont kaptál volna el. Mindezek következtében a pokémonozás 85 százalékban abból áll, hogy az ember szándékosan a legunalmasabb, legyengébb pokémonokat fogja el tömegével, majd – lehetőleg egy duplázó tojás elpattintása után – továbbfejleszti majd azonnal eladja őket. Ez így leírva már első olvasásra is milyen unalmas, hát még hosszú hónapon át minden áldott nap végigcsinálva!

Olyan ez, mintha egy Civilizáció-típusú játékban a parasztjaid nem automatizálva termelnék ki a fát meg a követ, és szántanák fel a földet, hanem neked kéne egyenként, mechanikusan végigcsinálnod minden egyes fejsze- meg csákánycsapást, majd a kurzor mozgatásával egyenként kellene felvagdosnod a törzseket deszkákra. 

Én egész életemben csak olyan helyeken dolgoztam, ahol szerettem volna, és ezeken azt csináltam, ami a legjobban érdekelt. Még a legvaskalaposabb papírújság leghagyományőrzőbb gazdasági rovatában is alig kellett gályamunkát végeznem, úgyhogy nekem igazi felüdülés elmerülni a Pokémon Go Laktanya nyomasztó világában. 

„Ne is álmodozzál, úgyse történik soha semmi jó, örülj, hogy lyuk van a seggeden”

A Pokémon Góban olyan elképesztően ritka esemény, hogy valami izgalmas történjen – praktikusan hogy értékesebb pokémonnal találkozzunk –, hogy amikor megtörténik, az ember már örülni sem képes neki. Nagyon nagy lecke ez a hozzám hasonló, fűért-fáért lelkesedni képes percembereknek.

„Semmit sem adnak ingyen, hamar meg végképp nem”

A lenti laktanyában nem az erőszak vagy a mocsok, hanem a hihetetlen lassúság, az idő mozdulatlansága volt a legsokkolóbb. Csakúgy, mint a Pokémon Góban. Itt minden elképesztően sokáig tart. Ahhoz, hogy egy pokémont minimálisan, egyetlen lépéssel továbbfejlesszünk, 35-50 másikat kell elfognunk és kisajtolnunk belőlük a csillagport. Ahhoz, hogy pokémont érzékelhető mértékben felpimpeljünk, sokszáz kis vágómarhát, vagyis vágóverebet és vágóhernyót kell a vágóhídra küldenünk. 

„Az élet igazából unalmas”

A Pókémon Góban, mint az előbb elmeséltem, baromira ijesztő, többhónapos távlatok vannak. Vagyis megvalósul a real time életunalom: a játék azért is olyan, mint a nyomasztó élet, mert tényleg olyan hosszú. 

„Ne okoskodjál, hanem fogd be a pofád és teljesítsd a parancsot!”

A Pokémon Góban olyan elképesztően ritka esemény, hogy valami izgalmas történjen, hogy tényleg nem érdemes mást tenni, mint követni a csordát és a létező legprolibb módszerekkel termelni a pontokat.  Ez azért meglepő, mert a játék a valóságbeli és a játék univerzumán belüli mozgás összemosásával potenciálisan irtó érdekes lehetőségeket nyit meg. De a vége csak az, hogy a geotagginget meg a kiegészített valóságot az ember arra használja, hogy szaros verebeket fogdosson, ugyanolyan mozdulatokkal, tízezerszámra.

„Minden hétköznap irtózatos szopatás, az életben csak az évi pár sátoros ünneptől lehet valamit remélni”

A lenti laktanyában az idő és a tér egészen furcsán torzult el. A hétköznapi szenvedések beláthatatlanul hosszú, sőt végtelen sorát csak 2-3 havonta szakította meg egy-egy ünnep. Ekkor támadt legalább valami halvány esélyünk arra, hogy sok-sok heti rabszolgaság után kiszabaduljunk a börtönünkből. 

A Pokémon Góban ennek a megfelelője az, hogy évente néhány nagyobb ünnepen spéci akciókat rendeznek: bizonyos fajta pokémonokból a normálisnál sokkal több jelenik meg, az elfogásukért meg a fejlesztésükért több pont jár, az egész megpezsdül, és már majdnem olyan a játék, mintha élvezhető lenne, amikor egyszer csak BUMM, vége és máris visszakerültünk a taposómalomba, hogy az egész sokkal elviselhetelenebb legyen, mint előtte.

„Egyedül vagy, főnököm, mint a faszom, itt mindenki más leszarja az egyéni szoc. problémáidat”

A játék egyéves születésnapjára a kitartó júzerek pár héttel ezelőtt az eddigi legkomolyabb ráncfelvarrást kapták ajándékba, amibe néhány teljesen új játékmód is beletartozik. Ezek közül a legígéretesebb a raid nevű: a gymekben néha megjelenik egy nagy erejű, ritka pokémon, amit az ott egyidőben megjelenő játékosok együttes erővel legyőzhetnek, más módon talán soha be nem szerezhető pokémonokra szert téve közben. Mármint legyőzhetnék, ha lennének még játékosok, de amióta létezik a raid, én olyan 15-ben vettem részt, 14-szer olyan egyedül, mint az ujjam.

„Úgyis az ügyeskedők járnak jól”

Igazi életre nevelő élmény látni, hogy embertelen mennyiségű legális kulimunka, fejlesztgetés, pontgyűjtés és egyéb szopás után minden csaló segédprogramot használó 12 évesnek erősebb pokémonjai vannak, akik akkor szívatnak meg, amikor csak akarnak.

A Pokémon Go tehát az élet játéka. A lehető legközhelyesebb, végtelenül kiábrándító, laktanyai típusú hangyaéleté. Unalmas, örömtelen, monoton, nem díjazza az észt vagy az ügyességet, maximum az öszvérszerű kitartást. 

Aki játékból szeretne így élni, annak a lehető legforróbban ajánlom!