Álltam a Műcsarnok előterében és néztem a cipőket. Az ilyeneket:

Meg az ilyeneket:

Aztán fogtam a sajátomat:

És az egyiket a másik elé téve - egy mankó-cipő-öszvérekből készült installáció alatt elhaladva - bementem a bal kézre eső kisebb kiállítóterembe, ahol 

hiába gomolygott 30-40 ember, igen könnyű volt megállapítani, hogy ki a cipőtervező és ki a civil. A cipősök nagy része ugyanis vicces, színes vagy bolondos ruhát viselt. A pálmát persze a homlokát Enterpise-űrhajó stílusban pirosra rúzsozó, derekán az ősmagyar lovasok és XXI. századi rajongóik által kultivált ős-vesetáska vagy paleo-hasitasi modern verzióját viselő művész vitte el. Később nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy igen jó volt a munkája, így nem csak a gardróbban nagymester.

Szóval egy rakás rosszabb-jobb cipő és paradicsommadárként kiöltözött alkotó között áramlottam be a Műcsarnok kamaratermébe, hogy 5 percen belül világossá váljon: ez egy baromi érdekes és klassz, jól átgondolt, értelmesen összeállított, szórakoztató, nemzetközi szintű kiállítás. Elnézést, hogy túl  hamar lelőttem a poént, de ennek tudatában talán még jobb érzés továbbolvasni.

A nemzetközi szint persze eleve adva volt, hiszen a tárlat a hágai Virtuális Cipőmúzeum projektje: a kurátorok a múzeumot alapító Liza Snook és  Joyce de Gruiter, aki maga is cipőtervező. De persze ki ne látott volna már a nemzetközi szintet messze alulmúló külföldit.

Egy Cipő mind felett

A kiállítás attól igazán jó, hogy nem is túlzottan sok műtárgyon keresztül tudja érzékletesen - és átfogóan - bemutatni, milyen sokfajta megközelítésben, stílusban és műfajban terveznek emberek kísérleti cipőket. 

Vannak, akik az alapanyagokkal és textúrákkal játszanak el, mint Elizabeth Thorsen, aki színes ceruzákból tervezett cipősarkot, festett fűzővel és varrásokkal:

Vannak szerzői művészcipők, amire a legklasszabb példa Zaha Hadid, a nemrég meghalt legendás építész összetévedhetetlenül Zaha Hadid-os cipője, ami olyan, mint egy  Zaha Hadid-épületmakett, de ha ez a szempont érdekes lenne itt, szerintem még hordható cipőt is lehetne csinálni belőle. 

A hordhatóság itt természetesen nem volt válogatási szempont. Kiállítottak azért teljesen hordható, legföljebb dizájnjukban szokatlan példányokat is, de ezek mellett olyan cipő-szobrokat is, amik amúgy esetleg elvileg hordhatók is lennének, illetve eleve "csak" műtárgynak szánt, a cipőmotívumot kiindulási alapnak használó alkotásokat is. App Verheggen ebbe a vonulatba tartozó Óriás kézcipőjét azért teszem ide, mert ez volt a kevés borzalmas darab egyike, így remek kontrasztot fog képezni a többi, jellemzően irtó érdekes és színvonalas munkával:

Az egyik kedvencem Joyce de Gruiter Séta egy virágos rétenje volt, ami olyan sokrétegű, vidám és vicces, mint modjuk egy virágos rét. Arról, hogy a vidámság milyen könnyedén fordulhat át sírásba, de hogy ezen mégsincs semmi értelme keseregni, nehéz lenne plasztikusabban beszélni ennél a pár törékeny pálcikalábacskákon álló dilicipőnél:

Hogy milyen különböző kiindulási pontokból lehet eljutni az experimentális cipőtervezésig, azt a következő két munka is kiválóan illusztrálja. Ezek alkotói nem az emberi lét alapjairól akartak elmondani valami fontosat egy lábfejre húzható divatkiegészítőn keresztül, hanem azt akarták bebizonyítani, hogy milyen szokatlan alapanyagokból is lehet cipőt gyártani. 

Lotte de Boer például azt mutatja meg, hogy egy szemétbe kidobott  banánhéjból is lehet hordható cipőt csinálni. (A felsőrész készült a héjból, a sarka pedig zúzott banánrostból.) Persze azt is megmutatja közben, hogy egy atomháború után lehet ugyan a kukából öltözködni, de akkor úgy is fogunk kinézni.

A szórakoztató bizarralapanyag-fetisizmus szép példája Charlotte van Alem - most kapaszkodjon minden marhabőrhívő - medúzából készült szandálja. 

A festett homlokú Jo Cope nemcsak a privát öltözékével bohóckodik: kevés olyan művet láttam, ami olyan elementárisan tudná visszaadni egy jól sikerült szalonspicc hangulatát, mint az ő  Megcsavarodott tűsarkú című ruhainstallációja.

3D-ben hülye gépalkatrészeket szokás nyomtatni, Jan Jansen viszont cipőtalpat gyártott így, bár a felsőrész még itt is bőrből készült:

Az egyik kedvencem volt Ike van der Plas szürrealista csizmája. Ha valaha is részt vettem volna órákon át tartó vihogással és fákon mászkálással járó begombázott dunai horgászatokon, akkor ez a műalkotás döbbenetes erővel idézte volna fel azokat az emlékeket. De még enélkül is féktelen jókedvem lett tőle.

Az anyagok és formák belső feszültségeire játszott rá Papp Laura lekerekített, ugyanakkor porcelántalpú cipője. Ahogy ránéztem, szinte hallottam az összetörő porcelán csikorgását:

Ona B. piros cipellős installációja - ő csinálta a bejárat felett függő mankócipőket is - a művész magántulajdonában van. Nem véletlenül - gondoltam magamban, mert egyszerűen boródzott a hátam tőle.

Kei Kagami találttárgy-gyanús fémszerelvényekből és bátor formájú bőr felsőrészekből összeálló kentaurjai azonnal megragadtak. Az egyik simán csak nagyon menő cipő:

A másik viszont már igazi, sőt félelmetes szobor:

René van den Berg Alumámiáját azért mutatom meg, hogy világos legyen, a technohangulat és a fémalkatrészek egyáltalán nem automatikusan avatnak műalkotássá egy cipő alakú valamit:

A magyar cipőművészek hála istennek felvették az európai tempót, illusztrációnak álljon itt Tóth-Kern Enikő 2025 című sokrétegű műve:

Ha valami rendszerszinten hiányzik a magyar képzőművészetből - különösen az avantgárd-konceptualista-kísérletezős vonalból - akkor az a nyugatias könnyedség. Ott vannak persze a vicces szentendreiek, de a többség óriási adagokban nyelte és nyeli a komolyságtablettát. Éppen ezért akkora öröm még egy olyan, sima ökörködést is kiszúrni, mint Elisabeth Thorsen Láma lámája. Ha tudná, hogy magyarul még szóvicces is a címe!

Na jó, mégsem mutathatok be minden egyes kiállított mukát, pedig vannak közöttük olyan dögös fétiscipők, amik még azokat a nézőket is megbizsergetik, akiknek nem áll fel attól a fétistől:

További duplacsavaros műalkotások:

Pop-artos humorbombák:

És komoly grafikusok által alkotot mélyértelmű kopott-talp-installációk:

És akkor még nem is beszéltem a csipke + késtalpú csodáról,

a Dívák Álmáról

vagy a dekonstruált mennyországról:

A legjobb, ha mindenki elmegy maga, és megnézi, mert ilyen cipőkiállítást eddig nem nagyon lehetett látni Budapesten.