Ugyanolyan szép, ugyanolyan melankolikus, és ugyanolyan remek alkotás a Szárnyas fejvadász folytatása, mint az első rész. Jót tett neki, hogy egyszerűen csak mesélték tovább a sztorit.

Ha egy cyberpunk kultfilm folytatására 35 évet kell várni, nem meglepő, hogy magasak az elvárások. A Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049) azóta téma, hogy kiderült, valóban leforgatják, 35 évvel az eredeti cyberpunk kultfilm után. Ráadásul az eredeti főszereplővel, Harrison Forddal, aki mellett Ryan Gosling lett a sztár. Az már tényleg csak a mindenek teteje volt, hogy a filmet Magyarországon forgatták. Magas volt a léc, a rajongók ujjai hónapok óta voltak csuriban. Spoilerezni nem fogok, de azért szólok, hogy meg lehet nyugodni, a produkciót, amit olyan könnyű lett volna elrontani, sikerült kihozni hibátlanra, illetve készüljön fel mindenki arra, hogy most egy ideig az internet bármelyik zugában szembejöhet egy szívszaggató Ryan Gosling gif. 

Ha esetleg valaki nem tudná, az 1982-ben bemutatott Szárnyas fejvadász Ridley Scott cyberpunk kultfilmje, a sztori alapját minden idők egyik legjobb scifi-írója, Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? című regénye adta. Azt most tegyük félre, hogy sosem lesz vége a vitának, vajon méltóképpen dolgozzák-e fel a filmesek a szerző örökségét, maradjunk annyiban, hogy a Blade Runner szuper alkotás, mai szemmel visszanézve is hibátlan. Aki még nem látta, nézze meg még a 2049 előtt, nem azért, mert anélkül nem fogja érteni, hanem mert így értékeli majd igazán a folytatásban látható rejtett vagy nem rejtett, finom, vagy arcbakiabálós utalásokat. 

A folytatásban a replikánsok 2019-es lázadása után 30 évvel veszik fel a sztori fonalát, és a nem túl messzi jövőben játszódó történet tökéletesen hozni tudja azt a szuperszomorú hangulatot, amiért az első részt imádják. A középpontban továbbra is a mesterségesen előállított, az emberek vágyait kiszolgáló, rabszolgaként tartott kiborgok, vagyis replikánsok állnak, de ahogy az első részben, ebben is valójában arról van szó, milyen magányos, szeretetre, és főleg szabad akaratra vágyó lény az ember. Még akkor is, ha nem természetes módon jön létre, és a teste csak az emberi test tökéletesített másolata. Nem szívesen írom le, de a 2049-ben még jobban kijön, úgyhogy mégis megteszem: 

modern kori Pinokkió ez, csak ebben nyilván nem lehet hepiend. 

Ryan Gosling alakítása magasan veri Fordét, el is veszi a néző figyelmét nagyjából mindenki más elől, de nem is baj. A film igazán fontos főszereplői még Gosling mellett: a látvány, a hologramok – amiket úristen, de jó, hogy megtartottak – és a zene, ami ezúttal Hans Zimmernek és Benjamin Wallfisch-nek köszönhető (az első részben Vangelis zenéje hallható, de nem kell aggódni, nagyon jó). Na meg persze a csodaszépen fényképezett melankólia. 

Ki kéne még emelni a főgonosz, Jared Leto játékát is, de én sajnos erre képtelen vagyok, mert valami hiba folytán nem tudom komolyan venni az olyan embereket, akiknek ennyire közel ülnek a szemeik egymáshoz, a Barátok közt második Tildjánák a fejébe se tudtam mást belelátni, mint egy cintányérozó majmot, de ez tényleg csak az én bajom, rajtam kívül mindenki szerint kiválóan hozza a gátlástalan lángelmét.

A politikai, társadalmi és etikai kérdések, amelyeket a mesterséges intelligencia fejlesztése felvet, sokkal aktuálisabbak ma, mint az első rész idején, de úgy tűnik, a rendező, Dennis Villeneuve, és a mögötte valószínűleg nagyon szorosan álló, ezúttal producerként tevékenykedő Ridley Scott sem akarta túlmagyarázni azt, ami már az első részben is világossá vált, csak vitték tovább a sztorit. Nagyon jól tették.