A rég várt Budapest noir olyan film lett, amiről nagyon sokan fogják mondani:

„én olvastam a könyvet, és az sokkal jobb volt”.

Ezeknek az embereknek igazuk lesz.

A könyvet ugyanis tényleg nagyon sokan olvasták, és tényleg sokkal jobb, mint ez a film. Persze ez annyira nem is nehéz, hiszen a Budapest noir elég pocsék. Ahogyan ezt Gárdos Éva megrendezte, úgy gyakorlatilag bárki meg tudta volna rendezni, akit Andy Vajna behív az utcáról. Pedig Gárdos Éva nem rossz rendező, végül is az Amerikai rapszódiát is tisztességesen megcsinálta, a Budapest noir forgatásán azonban valami nagyon eltörhetett mindenkiben, mert a kizárólag tehetséges filmesekből álló stáb csak rontani tudott a népszerű sztorin.

link Forrás

A Kondor Vilmos álnéven alkotó író első regénye (aminek címe azonos filmével) 2008-ban jelent meg, és néhány éven belül komoly nemzetközi hírnevet szerzett. Akkoriban a magyar kritikusok „vérbeli magyar krimiként” ünnepelték, és méltatták a harmincas évek Budapestjének akkurátus és élő ábrázolásáért is. A regény főhőse, Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró tökéletes volt arra, hogy kalandjai helyszíneként bemutassa a Trianon után támolyogva helyét kereső, de büszke világvárost: Gordon minden utcát, minden teret, minden trafikost, minden kurvát, minden gengsztert és minden politikust jól ismert, gondolkodása férfias, politikailag semleges, de szimpatikus volt, könnyű volt azonosulni vele.

Erre a szerepre aztán megtalálták Kolovratnik Krisztiánt, aki Till Attila 2008-as Pánikjában még egészen mesterien játszott, azóta viszont a 2009-es Szuperbojzt, azaz a magyar mozgókép történetének egyik legkínosabb alkotását leszámítva nem szerepelt filmben, csak szinkronizált. (Csak a korrektség kedvéért: a Szuperbojz nem Kolovratnikon bukott el.) A Budapest noirban Kolovratnik Krisztián végig csak egy ígéret marad arra, hogy talán a következő jelenet már ülni fog. Igaz, Gordon Zsigmond iszonyatosan nehéz szerep, a regény ugyanis kevés fogódzót ad a karakter alakításához. Gordon Zsigmond ritkán foglalkozik saját magával, pont ezért az olvasó is csak annyit tud meg róla, ami az adott bűnügy megoldásához elengedhetetlenül fontos.

Kolovratniknak nem sikerült élettel megtöltenie ezt a karaktert, igaz, ez nem feltétlenül az ő hibája. Nem segítettek a néhol bicebóca párbeszédek, és az ütnivalóan idióta önnarráció sem. Tényleg érthetetlen, hogy 2017-ben, amikor már a dél-amerikai szappanoperák készítői is rájöttek, hogy ez ciki, Magyarországon még gyártanak olyan filmeket, amikben a főszereplő egyedül ül az írógép előtt, és a néző az ő gondolatait hallja. Ez is megbocsáthatóbb lenne, ha ezek a gondolatok bármit hozzátennének a cselekményhez, de nem ez a helyzet: mindegyik kivétel nélkül elhagyható lett volna. Ráadásul ezek a narrációk Kolovratniknak sem állnak jól, a többségük úgy hangzik, mintha valamilyen reklámszlogen lenne.

Gordon Zsigmond a film szerint ilyeneket gondol, hogy

„Bhudapest. Vhan akhinek a halál, és vhan, akhinek a fhények vhárosah”.

Ha a Budapest noir jó film lenne, akkor ezt a főszereplő narrációja nélkül is közölni tudná a nézővel.

A film másik nagy hibája a könyvhöz képest, hogy

gyakorlatilag kihagyták belőle Budapestet.

Ebből a történetből és a mai Budapestből orbitális látványorgiát lehetett volna kihozni. Rengeteg ház és rengeteg középület maradt meg a 30-as évekből, és még több van, ami úgy néz ki, mintha onnan maradt volna. Ehhez képest a filmben egyetlen nagy panorámakép sincs, nincs Hősök Tere, nincs Bazilika, nincs Múzeum, nincs Parlament, nincs Vár, nincs Lánchíd, azaz maximum néha felsejlik ezekből egy homályos kupola, egy szemcsés körvonal, vagy egy pár négyzetméteres falfelület.

Ezért a film egésze szobákban, kapualjakban, lépcsőkön és rohadó bérházak udvarán játszódik. Még az utcai képeken is le van szorítva a kamera, mintha a készítők még egy villanyvezetéket sem lettek volna képesek utólag kitörölni a felvételekről.

Érthetetlen, hogy épp most, amikor a kormány is ennyire világgá kürtöli, hogy milyen fontos a turizmus meg az országimázs, épp erről a filmről mond le a főváros promózásában. A Budapest noirból ugyanis az nem derül ki, hogy Budapest egy kivételesen szép város, pompás építészettel.

Ezért ugyan némileg kárpótolnak a szobabelsők és a jelmezek, amik kifejezetten szépre sikerültek, Ragályi Elemér és Ragályi Márton kamerakezelése pedig még emel is ezen az érzeten. De ha elszalasztjuk a karnyújtásnyira lévő vébécímet, sovány vigasz, hogy jók voltunk a csoportkörben.

A látvány és a fények azonban valószínűleg enélkül sem tudnának visszarepíteni a harmincas évekbe, a filmben egyetlen pillanatra sem tudjuk elfelejteni, hogy mai embereket látunk, mai épületek között mászkálni. Ezen talán már annyi is sokat segített volna, ha a filmet feketefehérben forgatják, de ha nem, akkor is ezerféleképpen lehetett volna játszani a fényekkel és a díszlettel a korabeli érzet kialakításához.

A film hibáiért tehát nem a színészek a felelősek, többségük elég jó (még ha nem is kimagasló) alakítást nyújt. Kolovratnik Krisztián nem törik össze az iszonyatos teher alatt, és bár látjuk a hibáit, szerintem senki nem tudna olyan magyar színészt mondani, aki ebbe a szerepbe nála jobban bele tudott volna nőni. A Gordon szerelmét, Krisztinát alakító Tenki Réka egyik legjobb filmes alakítását nyújtja, Anger Zsolt nem véletlenül Anger Zsolt, és Kulka János sem véletlenül Kulka János.

De a Budapest noir nem jó mozifilm.

Tévéfilmnek tisztességes ugyan, de ebből a történetből és ettől a stábtól sokkal szebbet, sokkal jobbat és sokkal szórakoztatóbbat is kaphattak volna a nézők.