A Facebookról tudjuk meg, hány ismerősünket zaklatták
2017 október 17., 08:10
Mi lenne, ha elgázolnának minket, és még nekünk kellene szégyellnünk magunkat?
- A Not targets egy fiatal szervezet, amely a szexuális bűncselekmények szigorúbb megítéléséért, az áldozathibáztatás ellen küzd.
- Azt kérdezik: mi lenne, ha minden bűncselekményről úgy beszélnénk, mint a szexuális erőszakról?
- Szekér Viktória projektvezető szerint a Not targets egyik fő üzenete, hogy a szexuális erőszak nem a vonzalomról, hanem a hatalomról szól.
- Az interjút Szőke Dániel készítette.
Hogyan indult a Not targets csoport?
Szekér Viktória: A Not targets ötlete 2016 szeptemberében egy egyetemi órán született meg. Nyilvánvalónak tűnt, hogy analógiákkal kommunikálni a leghatékonyabb, így a szervezet neve abból a gondolatból jött, hogy egy fegyveres bűncselekmény esetében sem azt kérdezzük egy áldozattól, miért nem hordott golyóálló mellényt. Ebből jött a szlogen, „People. Not targets”, vagyis, hogy emberekről, nem célpontokról van szó, minden bűncselekmény esetében.
Mi a csoport legfontosabb célja?
Megteremteni egy olyan légkört, amelyben a szexuális bűncselekmények áldozatainak nem kell hallgatniuk.
Ahol megszülethet egy olyan előfeltételezés az áldozatokban, hogy ha az őket ért traumáról beszélnek, akkor odafordulást tudnak kapni, és nem elutasítást, felelősségre vonást. Ha az emberek nem amentén gondolkodnának erről a problémáról, hogy ilyen esetek mindig éjfélkor, sötét és elhagyatott utcákon, rövid szoknyában járó nőkkel történnek meg, és az elkövető mindenképpen idegen. Hanem tisztában lennének azzal, hogy ilyen nappal, ismerősök közt, ruházkodástól függetlenül, nőkkel, férfiakkal, gyerekekkel – és gyerekek között – is megeshet, otthon, munkahelyen, iskolában. Elérnénk a célunkat, ha meg lehetne ismerni ezeket a történeteket. Ha alapvető emberi jogi kérdésként lenne kezelve az erről való beszéd.
Analógiákkal próbáltok rámutatni arra, hogy a társadalom nem kezeli helyén a szexuális bűncselekményeket. Működik ez a stratégia?
Mindig lesznek olyan emberek, akiket nem lehet meggyőzni. De javarészt azt tapasztaljuk, hogy működik. Már a kezdeti fázisban is hallottam olyan történeteket, amikor ismerőseim arról számoltak be, hogy felhasználták az analógiát, amit elmeséltem nekik. És amennyire lehet, hatásos is volt. Amikor a kampány kommunikációs stratégiáján dolgoztam, megalkottam magamban egy áldozathibáztató ént, aki mindig megkérdőjelezte, kritizálta az éppen aktuálisan jónak tűnő megközelítést. Ezalatt ébredtem rá, hogy a legnagyobb fegyver nem is maga az analógiák használata, hanem a kérdésfeltevés.
Mi lenne, ha minden bűncselekményről úgy beszélnénk, mint a szexuális erőszakról? Mi lenne, ha szégyellnünk kéne, hogy elütöttek minket?
A kampány nem jelent ki semmit, hanem megkérdőjelezi azt az áldozathibáztató magatartást, ami annyira elterjedt és elfogadott manapság.
Valóban más közegből vett példák, és nagyon direkt, nagyon erős analógiák kellenek ahhoz, hogy a szexuális erőszakról való beszéd átlépje az emberek ingerküszöbét? Ennyire eltűrt jelenségről van szó?
Sajnos azt kell mondanom, hogy igen. Talán a legnagyobb probléma az, hogy sokan még mindig azt hiszik, ezek a bűncselekmények a vonzalomról szólnak. Pedig valójában hatalmi kérdés. Ahhoz, hogy ezt az erőkülönbségbeli dinamikát jól meg lehessen mutatni, nagyon ideális a közlekedés szituációja. Beülök egy kocsiba, és sofőrként tudatában vagyok én, és mindenki más is, hogy például egy gyalogossal szemben erőfölényben vagyok, és pontosan ezért felelősséggel is tartozom, hogy ne okozzak balesetet. Mindemellett van egy szabályrendszer, a KRESZ, és létezik egy bizalmi elv, egy konszenzus, hogy azonos elvek mentén veszünk részt a szituációban. Ezzel szemben a szexuális együttlét kontextusában szürke zónák vannak, és ki nem mondott „tartozások”. Ha nekem fizet valaki egy italt, akkor az ezt és ezt jelenti.
Pontosan mit is jelent? Vagy amennyiben valakinek igent mondunk a szexre, az igen meddig terjed? Milyen tevékenységek nem férnek már bele abba az igenbe?
Nincs egy szabályrendszer, amely olyan alapvető értékeken nyugszik, mint például a beleegyezés vagy mások testi/lelki épségének védelme.
A közlekedés szituációját felhasználni azért is különösen hasznos, mert mindannyian napi szinten részt veszünk benne. Nem lehet elkerülni, veszélyes, és mégis javarészt biztonságban tudjuk érezni magunkat benne. Ezért szerintem a gondolat, hogy mi lenne, ha ez a jól ismert helyzet nem így működne, mi lenne, ha minden egyes alkalommal, amikor átkelünk az úttesten, rettegnünk kéne, hogy egyrészt elütnek, másrészt ezzel senkihez sem fordulhatunk, eléggé könnyen átélhető. Ezzel a magányos rettegéssel kell szembenézniük az áldozatoknak egy olyan társadalomban, ami őket hibáztatja a bűncselekményért.
A plakátjaitok nagyon szemléletesek. Nem érti, vagy csak nem érzi át a társadalom a szexuális bűncselekmények súlyát?
Ami a szexuális bűncselekmények súlyát illeti, arról egy nemrégen történt eset jut eszembe, amikor egy tizenegyéves lányt erőszakolt meg két osztálytársa. Még ebben az esetben is, amikor gyerekekről van szó, olyan kommenteket lehetett találni a cikk alatt, amiben például valaki megkereste az általános iskola címét, és az erdőt, ahol a bűncselekményt elkövették. Az áldozathibáztatásra végül az volt az indok, hogy az erdő másfél kilométerre volt található az iskolától. És a lány hibája az lett, hogy ezt a távolságot önként megtette. Tehát egy dolog a nem értés, másik dolog az az energia, amit valaki külön abba fektet, hogy rákeressen a helyszínre, és ebből olyan következtetéseket vonjon le, amik az ő világképét támasztják alá.
Közben nem ismerjük ezeket a történeteket, és ebből a távolságból nehéz lehet sokaknak megérteni, hogyan is jön létre egy ilyen szituáció, milyen is valójában. Ahhoz, hogy igazán átérezzük ezeket a nehéz helyzeteket, azzal is szembe kéne nézni, hogy nem egy igazságos világban élünk. Akik az áldozatot hibáztatják, védekeznek. Ha azt gondoljuk, hogy a bántalmazás csak azokat éri, akik tehetnek róla, akkor ennek alapján, ha mi „rendesen” viselkedünk, biztonságban tudhatjuk magunkat. Az említett történet vonatkozásában ez annyit jelent, hogy a helyszínre való rákeresést és a másfél kilométeres távolság kihangsúlyozását én csak egy elkeseredett magyarázatkeresésnek látom. Naiv dolog azt hinni, hogy ezek a történetek másfél kilométereken múlnak. Ha valaki vissza akar élni az erőfölényével, hatalmával, akkor sajnos meg fogja találni a módját.
Hogyan mérhető a hozzátok hasonló, akár nagyobb szervezetek sikere? Hozhat az elvégzett munka valódi, statisztikailag kimutatható eredményt, törvénymódosítást, változást a közbeszédben?
Amikor erről a témáról van szó, akkor nagyon nehéz olyat mondani, hogy valós eredmény. Rettentően kevés statisztika készül erről, és óriási a látencia. Törvénymódosításokat nehezen, de el lehet érni. Az ezzel kapcsolatos munkásságát főleg a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetségnek követtem. De szerintem a siker inkább mérhető kisebb változásokban.
Amikor a kampányon dolgozom, sokszor gondolok az áldozatokra. Sikernek azt lehetne mondani, ha ők komfortosabban tudnának élni ebben a világban.
Ha az őket ért trauma ellenére azt láthatnák, hogy a többség az ő oldalukon áll. Ha nem kéne folyamatosan azzal harcolniuk, hogy kívülről – és sokszor belülről is – annak a gondolatnak a nyomása nehezedik rájuk, hogy ők a hibásak a történtekért. Ha beszélhetnének, mert nem a hallgatás lenne az ésszerű döntés egy ilyen társadalmi légkörben.
De az áldozathibáztatás más helyzeteknél is megfigyelhető. Sokszor mesélnek ismerőseim hétköznapi, utcai konfliktusokról, amelyekben még ha jogosan is szólalnak fel egy számunkra nem elfogadható magatartás miatt, akkor is gyakori az a reakció, hogy „téged egyszer meg fognak verni”. Ugyanaz a logika, ugyanaz a védekezés jelenik meg ebben a mondatban is. Ha csöndben maradunk, ha rendesen viselkedünk, akkor biztonságban vagyunk. Újfent nehéz lenne belegondolni, hogy ok nélkül is érhet bárkit fizikai bántalmazás. Illetve az okot az elkövető személyiségében kell keresni. Tehát alapvetően van egy kondicionálás erre a felelősségvállalásra, – amit az áldozatoktól vár el a társadalom – még a nem szexuális jellegű bűncselekmények esetében is.
Közben a szexuális bántalmazást véleményem szerint azért is különösen nehéz feldolgozni, mert a trauma pontosan egy olyan tevékenységhez kapcsolódik, aminek a konszenzuális, tehát beleegyezéssel történő verziójára tud vágyni az ember. Így nem lehet, és nem is lenne egészséges minden helyzetben elkerülő magatartást mutatni. Ez óriási ellentmondás, és végtelenül sérülékennyé teszi az áldozatokat. Hamar eljutunk innen oda, hogy az ember érintettként ezt a kérdést kezdi el feszegetni, hogy mennyiben járult ő hozzá az adott szituációhoz. Itt kell az éles határvonalat meghúznunk. Önmagában egy másik emberhez való közeledés, a lakására való felmenetel, az ital elfogadása nem egyenlő a beleegyezéssel. Ahogy a beleegyezés megfélemlítéssel és egyéb hatalmi eszközökkel való kicsikarása sem igazi beleegyezés. Innentől erőszakról kell beszélnünk.
Azután, hogy valakinek a személyes határai, a méltósága ilyen mértékben nincs figyelembe véve, jogosan érezheti az illető, hogy eszköztelen és néma. A hozzánk hasonló szervezeteknek tehát az a legfőbb feladata, hogy eszközt adjanak. Amivel érvelni lehet, és felvenni a harcot egy ilyen abszurd társadalmi berendezkedés ellen. Siker, ha az érintettek visszakapják a hangjukat, ha mernek beszélni.
Milyen hatása annak, hogy a Weinstein-ügy miatt most ismét téma lett, hogy a szexuális erőszak milyen alapvető része a világunknak? Lehet ez a kezdete egy folyamatnak, ami helyre teszi a szexuális bűncselekményeket?
Valami biztosan elindult, de sokat gondolkozom és beszélgetek arról, hogy milyen lehetséges kimenetelei lehetnek ennek a változásnak. Én jelenleg úgy látom, hogy egy ilyen ügy és annak a hatásai még önmagában nem elegek ahhoz, hogy tartós és radikális változás jöjjön. Követjük a csapattal a cikkeket, és figyeljük a kommentárokat. A média elkezdett jobban foglalkozni ezzel a témával, ez egy pozitív elmozdulás, de az emberek mentalitása önmagában ettől még nem fog változni.
A me too hashtag a nyilvánosság mellett üzenet lehet a bántalmazástól szenvedőknek, hogy nincsnenek egyedül. A Not targets mennyire van kapcsolatban áldozatokkal? Terveztek olyan kampányokat, amik a bántalmazottakhoz szólnak, velük kommunikálnak?
Az áldozatokhoz is szólunk, és szeretnénk felvenni velük a kapcsolatot. Kíváncsiak vagyunk a történeteikre, és amennyiben úgy döntenek, hogy rajtunk keresztül szeretnék ezeket a nagyobb nyilvánossággal megosztani, akkor ehhez egy ideális platformot akarunk biztosítani. Ez viszont bizalmi kérdés, és nem lehet erőltetni. A baráti körünkből indulunk ki, onnan kérdezünk meg olyanokat, akik érintettek lehetnek, hogy szeretnének-e erről beszélni. Megdöbbentő látni az ismerősök Facebook-falain a me too hashtag-et, de kérdés számomra, hogy az efajta tömör közlése annak, hogy valaki érintett, megosztás-e. Közben félek, hogy egy alapvetően áldozathibáztató társadalomban már a puszta tény kiírása kiszolgáltatottá teheti az érintetteket. A történeteket pedig sokszor így sem ismerjük meg, és egyelőre az igazi empátia is elmarad.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.