Szép, mint a halott néni a kozmetikusnál

2017 október 29., vasárnap 14:15

A néniben valamiért az tűnik fel először, hogy drapp bokazoknit visel. 

A jókora raktárhelyiségbe belépve egyből az arcára téved ugyan a tekintetem, de amint észlelem, hogy nyitva van a szája, elkapom onnan a szemem, egészen a lábáig. Nem azért kapom el, mintha csúnya lenne, gusztustalan vagy ijesztő.  Egyszerűen illetlenségnek érzem belebámulni az arcába, mintha véletlenül megleptem volna, ahogy tátott szájjal horkol az ágyában. Sőt egy fél perc múlva, amikor papírforma szerint el kéne borzadnom, mert a hullakozmetikus - vagyis a tanatoesztétikai szakember - levágja róla a ruhát, rájövök, hogy Z. néni milyen szép.

Életemben most látok először meztelen nénit, halottat pedig harmadszor.

Az első halott 

Életem első halottját tízéves korom körül láttam, amikor Ferenc atya, a Horváth Mihály téri templom plébánosa ministránspályafutásom csúcsán - a húsvéti körmeneten abban az évben én vihettem a menet elején a keresztet, zajos sikert aratva a Tavaszmező utcai alkoholisták körében - szóval Feri atya a hittanóra után azzal fordult hozzám, hogy lehetne menni temetésre ministrálni, ha volna kedvem hozzá. Fiatal korom ellenére tapasztalt, ambíciózus ministránsként, aki egyformán jó az oltárnál és a szentlecke felolvasásakor, de akkor sem jön zavarba, ha be kell gyújtani a tömjénes füstölőt, nem mondhattam nemet egy ilyen szakmai kihívásra. 

Az a temetőben derült ki, hogy az ismeretlen papot nyitott koporsóban ravatalozták fel. Ettől irtó izgatott lettem, hiszen még soha nem láttam igazi halottat. Ferenc atya megmutatta, hová kell állnom, én pedig azonnal belestem a koporsóba. Eléggé meglepődtem, mert az atya marcipánból volt, ezért egyből elkaptam onnan a tekintetem, hogy nyugodtan végig tudjam gondolni a dolgot. Amikor újra odanéztem, rájöttem, hogy mégsem marcipánból van, hanem olyan egyöntetű rózsaszínre sminkelték szegényt, mint vágyaim akkori legfontosabb tárgyát, a templom melletti cukrászdában kapható, igen drága marcipánmalacot. 

Minek ment oda

Ezeket azért tudom végiggondolni, miközben azt figyelem, ahogy István levágja Z. néni ruháját, a testét befújja valami fertőtlenítő szprével, majd egy vattacsomóval elkezdi tisztogatni  a szájüregét - a terembe lépve azonnal megkérdeztem a nevét, mert egyszer sem akartam úgy gondolni rá, mint valami tárgyra -, mert pár napja levelet kaptam a Télizöld nevű temetkezési cég tulajdonosától. Aki egyből a közepébe vágott azzal, hogy 

Jöjjenek el hozzánk egy elhunyt temetésre történő előkészítési beavatkozásra (szaknevén tanatoesztétikai vagy tanatopraxiai beavatkozás) és ezen a szolgáltatáson keresztül írjon a kegyeleti szokásokról. 

A levélből az is kiderült, hogy a specialitásuk az előbb említett tanatopraxia, ami, ha jól értettem, lényegében a balzsamozás korszerű neve, és amivel a cég azért foglalkozik, mert

A hozzátartozók számára a búcsú, a gyász feldolgozásánal nagyon nagy szerepe van annak, hogy milyen állapotban van az elhunyt, akit a temetés vagy a hamvasztás előtt a hozátartozó megnéz, megérint, megcsókol…

Az első modern tévésorozat, amit láttam, a Sírhant Művek volt, kamaszkorom egyik kedvenc könyve pedig Evelyn Waugh-tól a Megboldogult, ami egy amerikai kisállattemetkezési cégnél elhelyezkedő angol költő és egy amerikai hullakozmetikus lány szerelméről szól. De igazából nem ezért mondtam azonnal igent a meghívásra. Hanem azért, mert amikor eddig halottat láttam, mind a kétszer brutálisan csapott le rám az érzés, hogy az emberben talán mégis van valami halhatatlan rész, mert ami eljut belőlünk a hullaházig, az biztosan nem mi vagyunk. Az viszont miért hullana szét, ami ezt a fura, sokkolóan romlékony testet mozgatta, ha egyszer eddig is láthatatlan volt, sőt annak idején képes volt valahonnan beleköltözni ebbe a kikapcsolás után azonnal foltosodni kezdő burokba? Szóval a lélek után nyomozva jöttem el megnézni, a korszerű vegyipar és balzsamozástechnika mit tud művelni azzal, ami egészen biztosan elpusztul belőlünk, vagyis a testtel.

Élet és halál az irodában

A telephely, ahol a cég irodái, raktára, és hullaháza találhatók, a külső-ferencvárosi Kén utcában van, ami azért jó, mert motorozás közben tökéletesen rá tudok hangolódni az elkövetkezőkre, hiszen a halált olyannak képzelem, mint amilyenek Budapest régi ipari külvárosai a szélfútta óriás grundok közepén meredező téglakéményekkel és az egykor itt nyüzsgő élet más, romjaiban is lenyűgöző, a jelenidőn kívül létező nyomaival. Nem arról van szó, hogy ne szeretném a porladó külvárosi ipartelepeket, hiszen ha az élet olyan jó, amilyen, semmi ok nincs azt képzelni, hogy a utána a halál szar lenne. 

Adekvát plakát az iroda előterében

Miközben az előtérben várok a cégtulajdonos Novák Gergelyre, csupa szem és fül vagyok. Egy igazán köznapi iroda életébe hallgatózom bele egy-két percre, de a halál közelében minden apróság jelentőségteljessé válik: a kirakott nejlonzacskó, benne egy irodista meleg ebédjével, a Pull and Bear-es szatyor - talán egy kioperált szív van benne - , a kopott előtér falán függő, nyolcvanas évekbeli moziplakát - Nem lát, nem hall, nem beszél, olasz bűnügyi film - és minden, amit az irodisták mondanak, különös, mély jelentést kap. "Szia, Zsolti, igen, urnadoboz lesz, ezt a kft-re kéne írni". "Ezt a Gyászhuszárból küldik, a számlát a család nevére."

A balzsamozóipar meghatározó cégei mind amerikaiak. Ez azért van, mert mint megtudom, a modernkori balzsamozás az amerikai polgárháború idején alakult ki, amikor rengeteg ember kellett több napos szállítás után eltemetni. Emiatt a szakirodalom is leginkább amerikai.

Bejön Novák tulajdonos, akiben nincsen semmi kísérteties vagy gótikus értelemben vett temetkezésivállalkozó-szerű, hogy bevezetésnek még itt az iroda tárgyalójában elbeszélgessünk a balzsamozásról, ami nálunk - mivel a halál és a temetés között eltelő, sok esetben több hetes időszak miatt nem divat a nyitott koporsós ravatal - nem igazán elterjedt. A technológia fénykora nálunk a XIX. században volt, amikor az előkelő társadalmi osztályok tagjai jellemzően kriptákba temetkeztek, ahol fontos szempont volt, hogy a lehető legjobban visszafogják a közös légtérben fekvő halottak bomlását. Ma már nemhogy a kriptás temetés, de a koporsós is ritkaság: a nagyvárosokban az emberek 80-90 százaléka választja a hamvasztást, de a temetések többsége már vidéken is urnás. 

Tanatopraxiát és sminkelést manapság azért nemcsak ilyen extrém esetekben szoktak megrendelni: van, aki fél attól, hogy a szerette csúnyán fog kinézni a búcsú pillanataiban, ezért előtte elküldi kozmetikushoz, akkor is, ha a testét utána nem helyezik közszemlére.

Novák Gergely többször is visszatér arra, hogy a szolgáltatásuk lényege, hogy a búcsúzkodók utolsó emléke szép legyen a meghalt szerettükről. Személy szerint nem tudom eldönteni, hogy az ember mennyire jár jól egy szépen kisminkelt halottal: amikor nekem kellett egy szerettemet megnéznem a koporsóban, hogy biztosan őt temetik-e el, ott nem volt semmiféle optikai tuning, ami elsőre borzasztóan felzaklató volt, a kép pedig azóta is gyakran visszatér, de ez hosszabb távon inkább segített elhinnem, hogy tényleg meghalt.

Novák elmondása szerint azután kezdett cégszinten balzsamozással foglalkozni, hogy egyszer végignézte, hogyan siratnak meg a szerettei egy nálunk meghalt külföldit. A család, egy rokonságba tartozó szerzetes vezetésével különleges szertartással búcsúzott el tőle, aminek fontos része volt a halott többszöri lemosása és simogatása. A temetkezési vállalkozó végignézte, hogy a rokonok hogyan könnyebbülnek meg fokozatosan a szertartás közben, hogyan szabadulnak a halál terhétől és búcsúznak el a szerettüktől. Ez az élmény láthatólag nagy hatással volt rá.

Novák cégtulajdonos egyébként nem tanatoesztétikai szakember, kiugrott boncmester, vagy egy Sírhant Művek-típusú szakmabeli család sarja, hanem teljesen civil közgazdász, aki szinte véletlenül került bele az iparágba, miután egy ideig a Fővárosi Temetkezési Intézetnél menedzserkedett. 

Amikor már szinte mindent tudok a magyar halálpiacról, beülünk Novák autójába, és átgurulunk a halottakhoz.

Mind telis tele van halottakkal.

A terembe lépve először megnézem a hatalmas halotthűtőket, amik mindegyikében 4-5 test fér el egymás alatt, fekete zsákokba bújtatva, aztán megismerkedem a krómacél asztalon fekvő Z. nénivel és Istvánnal, a csendes, komoly fiatalemberrel, aki éppen akkor kezdi a kezelését. A szakember különböző, vegyi anyagokkal teli flakonokat és tégelyeket, sebvarró tűt, cérnát és csipeszeket készített elő.

Az rögtön feltűnik, hogy az idős asszony arca nincs görcsösen eltorzulva, mint sok halotté. Ki is derül, hogy talán azért, mert otthon halt meg, nem pedig ijesztő, idegen, rideg kórházi környezetben. 

Átöltöztetés után, már harisnyában.

Többedjére is rendkívül felkavaró dolog halottat látni. De egyáltalán nem azért, mert ijesztő vagy gusztustalan lenne. Hanem mert olyan kettősség sugárzik a halottakból, amit baromi nehéz feldolgozni: egyszerre taglózza le az embert a test esendősége és romlékonysága, illetve az a felismerés, hogy az ember valami egészen más, mint a teste. Egyszerre látjuk az élet emlékeit magán hordozó testet és érezzük, hogy aki élt, az nem ez a test. Az élmény ezért összességében sokkal inkább felemelő és biztató, mint szomorú vagy nyomasztó. Z. nénit figyelve néha szinte a bizonyosság erejével érzem, hogy annak, amit itt látok, semmi köze az igazi Z. nénihez, és ilyenkor majdnem ilyen biztosan érzem azt is, hogy az, ami Z. nénit önmagává tette, nem rohadhat el csak úgy, hanem léteznie kell, talán az örökkévalóságig.

Ha újra divatba jönne, hogy az emberek a borzalmas kórházak helyett a régebbi időkhöz hasonlóan újra otthon, a családjuk körében haljanak meg, sokkal kevésbé rettegnénk a haláltól. Úgy értem mi meghalók és mi továbbélők egyaránt.

Plexi és zselévatta

Mint említettem, Z. néni szép. Ahhoz azonban, hogy azt mindenki így lássa, Istvánnak kezdenie kell valamit azzal a két testrészével, amit leginkább megváltoztat a meghalás: a szájával és a szemével. Mint kiderül, a halottak beesett szemét manapság egy kis domború, a szemhéj alá csúsztatott plexidarabbal teszik újra domborúvá.

Furcsa érzés, hogy bár az előttem fekvő testet csak félig-meddig azonosítom Z. nénivel, azokban a pillanatokban, amikor az egyébként egy élőnek kijáró gondossággal dolgozó szakember valami olyasmit csinál, aminek az élő Z. néni biztosan nem örülne - mondjuk amikor belenyúl a szájába - nagyon rosszul esik odanézni. Jóllehet az egész jelentsor a maga szomorúságában is inkább felemelő.

Lelkizés helyett empátia

Miközben egy kis darab vattaszerű anyagot egy fél pohár vízbe dobva átlátszó zselét állít elő - ez akadályozza meg, hogy a korszerűen kezelt halott orra vérezni kezdjen a ravatalon - megkérdezem Istvánt, hogy a foglalkozása spirituálisabbá tette-e vagy éppen ellenkezőleg. Azt feleli, hogy spirituálisabbá nem, de empatikusabbá igen. 

Már jó rég óta figyelem az eseményeket, amikor rájövök, hogy ez mégsem balzsamozás lesz, amire eredetileg elhívtak, hanem felszíni kezelés mert annál az eljárásnál különleges anyagot fecskendeznek az erekbe, majd masszírozással mindehová eljuttatják a testben. De ez kicsit sem számít már. 

István - és az összes kollégája - igazi multitehetség, hiszen a sminkeléstől a fodrászkodáson át a sebek és más testi hibák kijavításán át az alapvető bonctani fogásokig egy rakás dologhoz kell értenie. Elmeséli közben, hogy a halottat végigköveti az egész folyamaton, így a ravatalnál is ott szokott lenni. 

Z. néni már egy bő hete meghalt, de pár perc múlva már egészen természetes érzés a társaságában lenni. Meg is kérdezem Istvánt, hogy embernek vagy esetleg szándékosan tárgyaknak próbálja tekinteni a rábízott halottakat, hogy pszichésen jól bírja a munkát. Habozás nélkül vágja rá, hogy persze hogy embernek. Önmagát leginkább olyan segítőnek látja, aki abban segít az élőknek, hogy méltóságteljesen tudjanak elbúcsúzni a halottjuktól.

A cégtulajdonos előadásában meghallgatok pár anekdotát arról, hogy milyen hosszan kell masszírozni a haláltusán átesettek arcizmait, hogy kisimuljanak, meg hogy a legrosszabb, ha fiatalok halnak meg, mint az a fiú, aki vonatbaleset áldozatául esett külföldön, a szülei pedig ragaszkodtak hozzá, hogy temetés előtt látni akarják, ezért a szakemberek előző éjjel azért jöttek be túlórázni, hogy ne legyen annyira durva a vizuális élmény. 

Az egész kezelés legmegrázóbb része, amikor megtudom, hogy a halottak száját össze kell varrni vagy egy szögbelövő nevű eszközzel megdolgozni, hogy ne nyíljon ki a ravatalon. Z. néniét István varrja, egy nagy görbe tűvel, én meg csak arra gondolok közben, hogy na, ennek igazán nem örült volna. 

Ezzel vége is a kezelésnek, a halott asszonyt szépen felöltöztették, a haját megmosták és megfésülték, sminkelni nem is kellett. A szlogenekkel ellentétben nem úgy néz ki ugyan, mint aki alszik, hanem mint aki egy szép halott, de ez sem kevés, így távozom is.

Hazafelé motorozva azért sokkal óvatosabb voltam, mint általában.