Kevés filmre emlékszem, ami akkorát robbant volna a gimisek és a magyar filmet amúgy elvből nem néző idősebb tömegek körében, mint a Kontroll 2003-ban. Az a film némi túlzással egy generációt döbbentett rá arra, hogy jé, a magyar film nem is abstart szar, sőt néha még nézhető és szórakoztató is tud lenni. Rendezője, a Los Angeles-ben született és 18 éves koráig ott nevelkedő Antal Nimród akkor olyannak tűnt a magyar filmszíntéren, mintha a magyar filmhez hasonlóan döglődő magyar fociban feltűnt volna a Rio De Janeiróban született, jobbal-ballal ezret dekázó szupertehetség, Paulinho Kovács. Antalt annak ellenére lengte körül az amerikás hangulat, és az az érzés, hogy végre itt egy másmilyen magyar rendező, aki a kifejezés szórakoztató-hollywoodi értelmében is tud filmet rendezni, hogy hősünk 18 évesen jött el onnan, és a filmezést nem a Sunset Boulevard grundjain, mezítláb, rongylabdával, hanem a budapesti Filmművészetin tanulta. 

Antal a Kontroll 2003-as megasikere után visszament Amerikába, ahol kiderült, hogy hiába Magyarországon tanulta a szakmát, a zuhanyhíradónak titokzatos módon mégis igaza lett, és tényleg hollywoodképes rendezővel van dolgunk, aki a kétezres években ennek megfelelően meg is rendezett 3 igazi hollywoodi filmet - köztük egy predátorosat - , olyan világsztárokkal, mint Adrien Brody, Luke Wilson vagy Kate Beckinsale. 

Megtalálta a Nagy Sztorit

Ezek után most hazatért az NB1-be, hogy filmre vigye a kilencvenes évek egyik legzavarbaejtőbb és legizgalmasabb magyar sztoriját, a Viszkis néven bulvárhőssé vált Ambrus Attila bankrablóét, akit ma már teljesen érthetetlen módon - nem is akkora túlzással - egy ország imádott, istenített és tartott népi hősnek, pusztán azért, mert kirabolt egy rakás bankot és egy egész évtizeden át nem tudták elkapni. A Viszkis sztorijában sosem a dolog bankrablós része volt az igazán érdekes: a fickó egyszerűen bement a bankba, elővette a pisztolyát, elpakolta a pénzt és elhúzott. Nem volt sem Ocean's Eleven-stílusú trükkös betörés, sem alagútásás, beépülés, Kádár János-gumiálarc vagy bármi hasonló. Még lövöldözés is módjával, sérültekről vagy halottakról nem is beszélve.

Minden más viszont szokatlan, izgalmas vagy megmagyarázhatatlan volt körülötte: Ambrus múltja a székelyföldi gyerekkorral a Ceausescu-terror alatt, a Magyarországra szökéssel, a hokikapuskodással, de legfőképpen ezzel az országos méretű, tényleg szinte hisztérikus rokonszenvhullámmal, ami egy fegyveres - és emiatt definció szerint erőszakos - bűnözőt tett egy időre a legnépszerűbb magyar emberré.

Az eleve ügyes, Hollywoodban végképp pengévé vált, egyszerre akció- zsáner-és művészfilmkompatibilis kozmopolita magyar rendező csinál filmet a rendszerváltás utáni magyar történelem egyik legjobb sztorijából? Nem is kifejezés, hogy kiváncsian indultam el a bemutatóra.

Profi, látványos, de kissé albumszerű

A nagy találkozás eredménye jól, néhol mesterien megcsinált, abszolúte nézhető film, de összességében mégsem lett az a nagy durranás, amit optimistán várni lehetett. Pedig kifejezetten marha jól néz ki, remek díszletekkel, szuper helyszínekkel, a legtöbbször jó a ritmusa, az akciójelenetek pedig olyan profik, amihez hasonlót sem láttam soha magyar rendezőtől. 

A Viszkis vizuális atmoszférája igen erős, mind a Ceausescu alatt senyvedő Romániában, mind a kilencvenes évek Magyarországán játszódó jelenetekben. Nem nagyon emlékszem olyan filmre, ami ilyen hitelesen, sűrűn és gyomorba markolóan tudta volna felidézni a rendszerváltás utáni évek innen visszanézve nyomasztóan ízléstelen és szegényes világát. A Viszkis a szó legjobb értelmében olyan, mint egy időutazás. Ráadásul nem valami statikus időutazásról van szó egy múzeumba vagy panoptikumba: a film sosem ül le és amikor kell, pörög, mint vállalkozóvá lett párttikár faszán a stanicli. 

A baj az vele, hogy a rendező mintha nem tudta volna eldönteni, mi érdekli igazán a Viszkis sztorijából.

Ami a legfurcsább, hogy a film igazi filmes eszközökkel - vagyis dramatizált jelenetekkel - meg sem próbál foglalkozni az egész Viszkis-jelenség szerintem egyértelműen legérdekesebb elemével, vagyis a fickót körülvevő pozitív tömeghisztériával. Oké, a parodisztikusan izzadó nyomozó egy csomószor elismétli, jó szájbarágósan, hogy az őt ajnározó, hősként ünneplő média miatt utálja annyira Ambrust, egy jelenetben láthatjuk, ahogy Ambrus a nőjével együtt szórakozik egy Viszkis-témájú kabaréelőadáson, és korabeli Kriminális-bejátszásokon többször is megjelenik Juszt László, de ezek mind illusztratív eszközök. Egyetlen rendesebb filmjelenet érinti a témát: amikor a címszereplő a többedik bankrablása előtt bemegy a kocsmába, kirendeli a vodkát vagy pálinkát, hogy aztán, ahogy a tévéből meghallja, hogy Juszt Viszkisnek nevezi, módosítson, és inkább egy viszkit kérjen. 

Pedig Ambrus nem abban különbözött az őt megelőző és őt követő magyar bankrablóktól, hogy bátrabb, kegyetlenebb, stílusosabb vagy cselesebb lett volna az elődeinél, hanem csak és kizárólag abban, hogy ő, ellentétben bárki mással, valamiért népszerű lett. Azért is rejtélyes, hogy Antal a Viszkisben miért nem igazán foglalkozik ennek a miértjével, mert ő maga is nyilvánvalóan kizárólag azért csinálhatott filmet a húsz évvel korábbi bankrablóról, mert az még mindig van annyira népszerű figura, hogy a nevére talán még a moziba is bemennek az emberek. Na de miért van ez? Miért érdekel egy tanulatlan, bukott, kilecvenes évekbeli bűnöző 2017-ben bárkit is? Hát a Viszkisből biztosan nem fogjuk megtudni.

Na de ki az az Ambrus Attila?

Érdekes vonása a filmnek, hogy paradox módon magáról a Viszkisről mint emberről sem tudunk meg belőle túl sokat. Bár Ambrus Attilát gyakorlatilag a film minden egyes snittjében látjuk, ehhez képest elég ritkán jelenik meg hús-vér emberként, a legtöbbször csak illusztrálja a saját sorsfordulatait. Vagy, ami még gyakoribb, annyi a szerepe, hogy áll vagy ül a nyomozó szobájában és jelentőségteljesen néz. A film után az volt az érzésem, hogy ki lehetett volna vágni belőle tizenöt-húsz percnyi olyan filmkockát, amiken az Ambrust játszó Szalay Bence nem csinál mást, csak néz. 

Pedig tényleg érdekes kérdés, hogy Ambrus Attila milyen fickó volt: egyszerű primitív gyökér, akinek annyi volt a szuperképessége, hogy nem remegett meg a hangja, amikor azt kellett kiabálni, hogy "ez egy bankrablás"? Vagy ellenkezőleg: érzékeny, értelmes, többre hivatott ember volt, akit elsodortak a saját gyengeségei? Vicces brahista vagy, vívódó-önemésztő alak? Szeretethiányos kölyökkutya vagy tenyérbemászó pöcs? 

Nem igazán derül ki, pedig engem aztán személyesen is érdekelt volna, mert újságíróként cseteltem már a büntetése letöltése után saját készítésű kerámiáival vásározó Ambrus Attilával, és messengeren keresztül abszolúte értelmes fickónak tűnt, akiben meglepő adag önreflexió is van. 

A film néha mintha egyszerűen nem merne belemenni abba, hogy hús-vér emberként ábrázolja Ambrust. Nem tudom, de elképzelhetőnek tartom, hogy paradox módon azért is történhetett így, mert Antal Nimród a való életben kapcsolatba lépett az igazi Ambrus Attilával, aki egy jól elhelyezett cameo erejéig meg is jelenik a filmben. Márpedig egy figurát sokkal könnyebb elképzelni úgy, ha a való életben nincsen jelen. Ha az ember tényleg ismeri, talán kevésbé mer arról fantáziálni, hogy miket mondhatott az ágyban, az öltözőben meg rablás előtt.

Elképzelhető, hogy a való életbeli címszereplő személyes közelsége miatt nem lett igazán világos, hogy a rendező morális értelemben mit gondol a főhőséről. A film nem mondja azt sem, hogy micsoda dolog hősként ünnepelni egy alávaló köztörvényes bűnözőt, de azt sem vállalja, hogy hősként nézzen rá. Ugyanakkor azt sem mondja, hogy ne ítélkezzünk mások fölött, inkább eltörökgáborozza a dolgot, de úgy, hogy teljesen azért nem tudja leplezni a rokonszenvét Ambrus felé. Nincs ezzel semmi baj önmagában, de jobb lett volna, ha ebből a szempontból tisztább a kép. Képzeljük el, csak vicces gondolatkísérletként, hogy mi lett volna, ha Antal nyíltan beleáll, és igazi hősként mutatja be a Viszkist! Lett volna nagy sivalkodás, moralizálás, amagyarságmorálisállapotjázás, de lehet, hogy a végén többet tudtunk volna meg belőle magunkról.

Miért???

A tömeghisztéria mellett nyilván az egyik legérdekesebb kérdés az, hogy miért is lett bankrabló az Erdélyből egy vonat tengelyén Magyarországra szökött székely hokikapusból. 

A film szépen felsorolja az érdeklődőbb újságolvasók és tévénézők által is tudható tényeket, a szülők nélkül, majd intézetben töltött sanyarú gyerekkorról, a romániai intézetről, az átszökésről, a jó fej dózsás edzőről, aki lehetőséget és ingyen lakást adott neki, amihez motivációnak hozzáteszi, hogy az állampolgárság megszerzéséhez kenőpénzt kellett fizetnie, illetve hogy nem akart leégni a tehetős családból származó nője előtt, akit az elején egy popcornra sem volt képes meghívni. De ezeket valahogy furcsán illusztratív módon adja elő. És amúgy is: rengeteg ember szegény, nem kevesen kisebbségiek, sokaknak vannak seggfej szülei, a viláon majdnem mindenki szeretne villogni a szexpartnere előtt, mégis alig van valaki, aki mindezekre pont bankrablóvá válással reagál. 

Érdekes, hogy Ambrus lehetséges motivációi közül milyen felszínesen esik szó arról, hogy egy magyargyűlölő diktatúrában nőtt fel a magyar kisebbség tagjaként. Egy - amúgy igen erős - jelenetben lerománozza a csaja magyar apja, illetve van még az a jelenet, amikor a román katonatiszt a határon lelőtt magyarok holtteste fölött értetlenkedik, hogy miért akarnak ennyien elszökni innen a magyarok, és ennyi.

A film szerintem túl hosszú, de ez igazából nem annyira zavaró, mert Antal olyan ügyes rendező, hogy szinte mindig magával tudja rántani a nézőt. Ha lett volna lelkiereje ahhoz, hogy ne egyedül ő írja a forgatókönyvet, hanem behúzott volna egy partnert maga mellé, szerintem sokkal jobban járt volna, egy külső szem ugyanis sokkal könnyebben észrevette volna az aránytalanságokat. 

Antal filmjét nézve az volt az érzésem, hogy tényleg bármit meg tudna rendezni, legyen az űropera, kiégett nyomozós krimi, thriller, dráma vagy akciófilm. Ezt is jól megrendezte. A kis Viszkis a fülénél fogva hurcoló papos nyitójelenet hibátlan és közben is jó pár tökéletes ritmusú blokkot és átkötést nézhetünk. 

Aki az életben nem hallott a Viszkisről vagy épp csak a nevét ismeri, annak tök érthetően előadja az alapsztorit, hiteles és izgalmas akciókkal, de ebben a filmben benne volt, hogy még ennél is jobb legyen egy kategóriával. 

Néztünk, mint lila zakós kisvállakozó az aktatáskányi mobiltelefonra

Azt említettem, hogy a látványszekció brillírozott Hujber Balázs díszlettervezőtől Szatmári Péter operatőrig. A színészek összességében szintén jól teljesítettek, bár a kép itt vegyesebb. Pont a címszereplőt játszó Szalay Bencéről derül ki a legkevésbé, hogy igazából milyen tudna lenni, annyit kell jelentőségteljesen néznie. De mindenképp irtó jóképű, amit a film nem is titkol el. 

Párospartnere, a nyomozót játszó Schneider Zoltán nekem az Enyedi Ildikó-féle Testről és lélekről óta óriási kedvencem. Most is sugárzik belőle, hogy milyen erős színész, amit még az a rendezői ötlet se tud teljesen beárnyékolni, hogy végig olyan parodisztikusan kell izzadnia, mint a beugró pilótának az Airplane legendás izzadós jelenetében. A hokiedzőt játszó Gazsó György egyenesen zseniális, amikor elsírja magát, az az egész film egyik érzelmi csúcsa. A Viszkis későbbi bűntársát játszó Klem Viktor szintén nagyot játszik. Hozzájuk képest a Viszkis csaját alakító Móga Piroska halványabb, cserébe hátborzongatóan és autentikusan kilencvenesévekbelinek néz ki végig.

Nincs normális XXI. századi ország jó múzeumok, szórakozóhelyek, kórházak, iskolák, stadionok és világszínvonalú autós üldözési jelenetek nélkül. Utóbbi most már megvan nekünk, lehet továbbugrani. Én személy szerint annak örülnék a legjobban, ha Antal Nimród ezek után megcsinálná a Magyar Űrfilmet vagy a Magyar Trónok Harcát.