Szerdán a világ egyik legnagyobb presztízsű múzeuma, a New York-i Metropolitan Museum of Art (MET) kijelentette, hogy nem hajlandó cenzúrázni a saját kiállítását. Annak ellenére sem, hogy egy petíció tízezer aláírója követelte ezt.

A felháborodást egy 1938-as festmény váltotta ki, a Thérèse rêvant (Teréz álmodik), annak a 2001-ben elhunyt Balthusnak a képe, akit Picasso a 20. század legnagyobb figuratív festőjének nevezett. Ez azonban nem hatotta meg a tiltakozókat, akik szerint a MET a kiskamasz lányt ábrázoló kép kiállításával a gyerekek tárgyiasítását népszerűsíti és romantizálja a leskelődést, a voyeurizmust.

A petíciót elindító Mia Merrill először azt javasolta, hogy vegyék le a képet, és helyettesítsék egy női alkotó munkájával. Később már beérte volna azzal, ha a festmény mellé odaírnak egy figyelmeztetést, hogy „Egyes nézők a képet bántónak vagy zavarba ejtőnek találhatják, tekintetve Balthus művészi rajongását a fiatal lányok iránt.” A MET szóvivője viszont közölte az AP-val, hogy semmilyen változtatásra nem hajlandóak, ellenben üdvözölnek minden megalapozott vitát, amelyet a kép kiválthat, hiszen a képzőművészet a civilizált társadalmi diskurzus egyik legfontosabb eszköze.

Az elmúlt évek azonban megmutatták, hogy a különböző ideológiák és a netes kampányok találkozása a múzeumi művészettel nem csak civilizált vitákhoz vezethet: a hatósági tiltás ugyanúgy felmerült, mint a nyers fizikai erőszak. És ezek sokszor meghátrálásra késztették a nyugati kultúra nagy intézményeit is.

Két évvel ezelőtt az egyik legfontosabb német múzeum, az esseni Museum Folkwang már a megnyitó előtt lemondta azt a kiállítást, amely Balthus 2000 polaroid fotóját mutatta volna be. Az Artportál összefoglalója szerint az akkor már 80 évesnél is idősebb művész valamennyi felvétele ugyanazt az éppen csak pubertáskorba lépett lányt – a művész háziorvosának lányát – örökíti meg, nemegyszer ruhátlanul vagy félmeztelenül és még gyakrabban szétvetett lábakkal. 

A fotókat Balthus valószínűleg nem a nyilvánosságnak szánta, hanem előtanulmánynak a festményeihez. Vagyis eleve vitatható, hogy maguk a fotók műalkotásoknak tekinthetők-e, és éppen ezért könnyebb amellett érvelni, hogy azok nem valók múzeumba. Vagy ahogy a liberális Die Zeit cikke fogalmazott: „A Balthus-fotókat be lehet mutatni, de kérdéses, hogy feltétlenül be kell-e őket mutatni.” A helyi gyermekvédelmi hatóságok is jelezték, hogy számos feljelentésre lehet számítani, és elképzelhető, hogy a tárlatot bezáratnák. Mindezt figyelembe véve és tekintettel egy közintézménynek az átlagosnál nagyobb felelősségére is, a múzeum végül a kiállítás lemondása mellett döntött - írta az Artportál.

De nem csak Balthus és a kamasz lányok váltanak ki hatalmas indulatokat. Egy másik világhírű New York-i múzeum, a Guggenheim például szeptemberben jelentette be, hogy kénytelen eltávolítani több alkotást egy kínai művészeti tárlatról, mert a sorozatos fenyegetések közepette nem tudja garantálni a múzeum munkatársai és az alkotók biztonságát.

link Forrás

A botrány egyik oka az évekkel korábban készült, fenti videó, amelyen kikötözött kutyák rohannak egy futószalagon. A másik kiátkozott tárgy egy installáció, amelynek részeként rovarokat és csúszómászókat zártak össze, amelyek - a múzeumban ugyanúgy, mint a természetben - megették egymást.

A Guggenheim a videóról azt mondta, hogy az szándékosan provokatív, és pont hogy kritizálja a hatalom és az ellenőrzés gyakorlatait, legyenek azok elszenvedői emberek vagy állatok. Azt már én teszem hozzá, hogy ahhoz sem kell sok kreativitás, hogy felismerjük a kínai művészek videójában a futószalag mellett kizsigerelt kínai munkásokat, például.

De hiába érvelt a múzeum, a vitának véget vetettek az embereket fenyegető állatvédők és a biztonsági megfontolások. A világ egyik legmenőbb képzőművésze és a cenzúráról bőséges élményanyaggal rendelkező kínai ellenzéki, Ai Weiwei szerint „a modern társadalom tragédiája, amikor egy intézmény nem gyakorolhatja a szólásszabadság jogát”. 

Ugyancsak az erőszak előtt hajtott fejet a londoni Barbican Centre, amikor 2014-ben lemondott egy színházi előadásból készült kiállítást, amelyen megbilincselt, ketrecbe zárt fekete színészek szerepeltek. A tüntetők lezárták az épület bejáratát, sőt az egész utcát előtte, így a Barbicannak nem maradt más választása, mint hogy lefújja az egészet. 

Az eset azért őrjítő, mert a feketék elnyomása ellen tüntető, magát a kiállítást nem ismerő tömeg annak ellenére akadályozta meg a rendezvényt, hogy az deklaráltan és egyértelműen a feketék szenvedését, tárgyiasítását kritizálta. Éppen ezért, a rabszolgaság máig sem kellőképpen feldolgozott történetének élményszerű felmutatásáért magasztalták az eredeti előadást a nagy világlapok kritikusai vagy éppen a modern színház atyaúristene, a gyarmatosításról és az elnyomottak kultúrájáról előadások sorát rendező Peter Brook.

A Guardian véleménycikke szerint az ilyen esetek azt mutatják, hogy a legnagyobb intézmények is megfutamodnak az erőszak, a fenyegetések vagy akár csak az online kampányok elől. A szerző szerint az azonnali pánikreakció, a bezárás ellehetetleníti az értelmes párbeszédet, és arra bátorítja a tiltakozókat, hogy legyenek minél erőszakosabbak, mert annak van eredménye. Rupert Myers odáig megy, hogy már a felvilágosodás vívmányait látja elveszni, mert szerinte a nyugati jóléti társadalmak egyre gyakrabban választják a cenzúrát az oktatás helyett és a kényelmet a szabadság helyett.

Magyarországon persze minden máshogy van.

Itthon nem az emberi vagy állati jogok hívei szoktak tiltakozni, és jellemzően nem alulról szerveződő megmozdulások, petíciók a művészettel való hadakozás eszközei. A hazai múzeumi botrányok elsősorban a vélelmezett vallásgyalázás miatt robbantak ki, és jobbára politikusok gerjesztették őket. Az Index 2004-es cikke a rendszerváltás óta veszi sorra az ilyen sztorikat, benne „halálosan megfenyegetett múzeumigazgatókkal, megvert pápakritikusokkal, bombariadóval, összetört műtárgyakkal”.

Az utóbbi évek, a NER-korszak egyik emlékezetes epizódja volt, amikor a finoman szólva sem kormányellenes Gulyás Gábornak részben azért kellett távoznia a Műcsarnok éléről, mert Fekete Györgynek nem tetszett az egyik kiállított műalkotás. Ahogy az MMA akkori elnöke a HVG-nek elmondta: „a mocskot nem bírom. Magyar vagyok, keresztény vagyok, nem tűröm, hogy a Parlamentet húgylébe helyezzék az ország első számú kiállítóhelyén.” Meg is kapta az MMA az egész Műcsarnokot, azóta semmi pisi.

Ennél eldugottabb, de még cifrább vallásgyalázási botrány kerekedett 2012-ben a szegedi Reök-palota csoportos kiállítása körül. A fiatal képzőművész, Győrffy László installációja 12 darab, egy-egy fehér tányéron elhelyezett műürülékből, egy levágott kezet formázó öntvényből és egy koponyákat ábrázoló fényképből állt. Bár a művész hangsúlyozta, hogy nem az utolsó vacsora parafrázisát akarta elkészíteni, de a sajtó lecsapott a „szarevő apostolok” témájára. Őket pedig követték a kormánypártok, a Jobbik és a nyíltan náci csoportok.

A Narancsban összeszedett reakciók között volt elmebetegezés és keresztényüldözés vizionálása a HírTV legendás műsorában, a Páholyban; a Jobbik „a legsötétebb SZDSZ-es kultúrpolitikai idők” visszatértét ostorozta; a KDNP pedig kijelentette, hogy az installáció „nemcsak a hívő, vallásos emberek, de valamennyi jóérzésű polgár érzékenységét sérti”. Ezen jóérzésű polgárok egy csoportja szórólapokkal terítette be a várost, a következő érzékeny kérdéssel:

„Kultúra tálalva: Magyar! Miért hagyod, hogy pár pofátlan zsidó kigúnyolja őseid vallását?”

Győrffy végül visszavonta a képeit, nem sokkal később pedig a szegedi közgyűlés a kormánypárti képviselők javaslatára leváltotta a kiállítóhelyet felügyelő Szegedi Szabadtéri Játékok Nonprofit Kft. igazgatóját. Az indoklás szerint azért, mert „elfogyott vele szemben a bizalom”.