Műalkotásaink horizontja a savanyú puszta és az emelkedő tengerszint
A nehezebben elinduló délelőttökre kitalált sorozatunk idén is folytatódik, és rögtön egy különleges válogatással segítjük az évkezdést: Suhaid rakott össze a paraszti/táncházközeli dalokból egy mixet.
2017 egyik legizgalmasabb zenei eseménye volt a Parasztok Atmoszférában zenekar megalakulása és egyetlen koncertje a Törekvés Művelődési Központban. Az OFF-Biennále keretében létrejött zenekarban a népzene, a rock és a jazz felől érkező fiatal zenészek álltak össze, és közösen nyúltak a táncházmozgalom hagyományához, azt feszegetve, hogy mennyire lehetséges átjárás a különböző szubkultúrák között és hogy mit tud kezdeni a kortárs művészet a hagyományőrzéssel.
A novemberi koncert után Suhaid djzett még egy darabig, és ekkor merült fel az ötlet, hogy a régóta halmozódó népi/paraszti tematikájú lemezgyűjteményéből összerakhatna egy mixet az év elejére, ezt lehet most meghallgatni (többek között hála Tövisházi Ambrus masterelésének is).
Suhaid válogatását elmondása szerint ugyanaz a forrás inspirálta, mint a Parasztok Atmoszférában koncepcióját: a hetvenes években kezdődött táncház mozgalom anyagai, az azt megalapozó gyűjtések egészen Kodálytól és Bartóktól indulva, illetve a táncházasdival nagyjából egy időben alakuló és részben átfedő értelmiségi kör által tolt avantgarde / kísérleti zenészek dolgai.
A Parasztok Atmoszférában dalait Bandcampen lehet meghallgatni, további infók a Facebookon érhetőek el, a koncerthez pedig készült egy kiadvány, azt itt lehet lapozgatni. A zenekar tagjai Bertók Márton, Éri Katalin, Kiss-Balbinat Ádám, Maruzsenszki Andor, Neményi Lilla, Porteleki Áron és Szurcsik Erika, a projektet Trapp Dominika álmodta és valósította meg.
Vele készült is egy hosszabb interjú a zenekarról, illetve a kapcsolódó kutatásról, ami elsősorban a paraszti kultúrához való progresszív hozzáállás hagyományait igyekezett bemutatni a jelenleg jóval elterjedtebb “megőrizve megtartó” gyakorlatokkal szemben:
„A múlt század elejének magyar avantgárdjához, a Kassák köré tömörülő aktivistákhoz, illetve más, hozzájuk kötődő művészekhez nyúltam vissza, többek között azért is, mert az ő tevékenységükben láttam olyan mozgalmi, társadalomformáló aktivitást, amelyet a jelenünkben rendkívül aktuálisnak érzek. Kiindulópontot jelentett számomra Kassák Lajos és Bartók Béla kapcsolata és sorsközössége egy, a haladó gondolkodást és az avantgárd szellemiséget mereven elutasító Magyarországon. A történeti avantgárd mellett a táncházmozgalom ellenkulturális minőségében volt kapcsolódási pont számunkra. A rendszerváltás előtt, a mozgalom kialakulása körüli időszakban a zene és a tánc eredeti előadóktól való elsajátítása, a hagyomány átmentése progresszív gyakorlatnak volt tekinthető. Egy elnyomó, identitásromboló hatalommal szállt szembe az, aki akár az illegalitást is vállalva indult útnak gyűjteni a határon túli, izolált magyarlakta falvakba.”
Az interjú egy másik pontján Trapp arról mesél, hogy a XX. századi társadalmi és művészeti mozgalmait általában valamiféle krízisre adott reakció vezette a népi kultúra felé, és ez a vonás most is felfedezhető: „A paraszt egykor, mint a természetnek leginkább kiszolgáltatott ember létezett, a természet részekén fogalmazta meg önmagát. Az életvitele és rituáléi a viszonylag kiszámítható természethez alkalmazkodtak. A folyamatos munka alól való felszabadulás idejében születtek azok az alkotások, amelyeket ma népművészetként tartunk számon, és a motívumkincsük a parasztság természetbevetettségének viszonyrendszerében értelmezhető.
Ezzel szemben áll a városi ember életformája, aki a természettől elvágva, annak csak közvetett módon kiszolgáltatva éli mindennapjait. Jelenünk legégetőbb krízisét, a globális léptékű klímaváltozást az emberiség és a természet kríziseként is értelmezhetjük: a természetet leigázó, attól eltávolodó ember az életmódja következtében kialakuló kiszámíthatatlan környezeti változások hatására újra a természetnek kiszolgáltatva találja magát. Nemes Z. Márió terminusával élve mindannyian technoparasztokká leszünk az antropocénnek nevezett, nem egészen hivatalos földtörténeti korban. Az én kiegészítésemben:
“műalkotásaink horizontja a savanyú puszta és az emelkedő tengerszint”.
Ennek az újfajta, korábban nem tapasztalt léptékű és minőségű természetbevetettségnek a perspektívájából kezdtük el koherenssé formálni a zeneművet, és bekalibrálni a hangulatait. Egyértelműen az elmúlás érzete kezdett dominánssá válni nem csupán a témaválasztásainkban és a mű dramaturgiáját illetően: a népzenei gyűjtéseket tartalmazó viaszhengerek elzajosodását megidéző moduláris szintetizátor hangok is a megsemmisülést idézték, és ezzel együtt az egykor részleges vagy teljes izolációban virágzó kultúra képviselőinek a múltba tűnését.”