link Forrás

Hogy repül az idő, alig pár hete hagytuk abba a rendszeres heti NFL-összefoglalók közlését, erre máris itt a rájátszás! Meksz Dezső és barátai a First Down Blogtól most újra jelentkeznek, részletesen elemezték nekünk a Wild Card-kör meccseit.

Los Angeles Rams – Atlanta Falcons 13-26

Kevesen látták előre, hogy az Atlanta képes lesz 13 ponton tartani az alapszakasz legeredményesebb támadósorát, pedig a Marquand Manuel által koordinált védőegység mind engedett pontokban, mind engedett yardokban az NFL 10 legjobb egysége között volt. Sok kritika illette Steve Sarkisian támadókoordinátort az alapszakaszban (való igaz, zongorázni lehetett a különbséget a 2017-es és a 2016-os Shanahan-féle támadóprodukció között), de a második félidő talán a legjobb teljesítmény volt tőle a szezonban. Mindezt úgy, hogy az ellenfélnél játszik a jelenlegi legjobb belső védőfalember, Aaron Donald és a legendás Wade Phillips irányítja a kaliforniaiak védelmét.

Komoly szerepe volt a Rams vereségében a papíron ligaelit speciális egységüknek, Pharoh Cooper visszahordó kétszer is elejtette a labdát, amivel kedvező mezőnypozícióból indulhattak Matt Ryanék. A vendégeknél viszont hozta magát a speciális egység, Matt Bryant magabiztosan értékesítette a mezőnygólokat, Matt Bosher pedig hatalmas hangtime-mal, azaz nagyon magasra és az ellenfél 20 yardosán belülre puntolt rendre.

A szokásoktól eltérően Julio Jonesnak még egy hatpontos is összejött (lehet, hogy csak annyi kell a sikerhez, hogy a passz pillanatában csússzon ki Ryan alól a talaj), teljesen érthetetlen, hogy miért keresik a liga (egyik) legjobb elkapóját ennyire ritkán a vörös zónában. A túloldalt Robert Woods zárt nagy meccset (9 elkapás, 142 yard), nem egyszer igen látványosan húzta be a disznóbőrt.

Komoly energiák szabadulhatnak fel a Falcons öltözőjében, elvégre a szívszorító Super Bowl vereség utáni idényben is képesek voltak rájátszás meccset nyerni, ráadásul most a Philadelphia Eagles következik, akik Carson Wentz hiányában lesznek kénytelenek fogadni a Sólymokat. A Rams jövőképe kifejezetten fényes, Sean McVay fiatal és kiváló edző, a Jared Goff-Todd Gurley duónál szimpatikusabb backfield kevés van a ligában, a védelemben pedig van még bőven tartalék, feltéve, hogy sikerül Phillips elképzeléseinek megfelelően alakítani a keretet. (Papp Gábor)

Jacksonville Jaguars – Buffalo Bills 10-3

Mind a Jaguars, mind a Bills szurkolótábora évtizedek óta vár egy komolyabb sikerre. Kettejük csatájából a vendégek és az amerikai futballt szerető nézők kerültek ki vesztesen. Lehet és kell is dícsérni a védelmek teljesítményét, a megfelelő taktika mellett kiváló egyéni teljesítményeket láthattunk, de komoly esély van arra, hogy ezen a rájátszásmeccsen kezdő két irányító szeptemberre már a kispadon találja magát. Erre talán még soha nem volt példa, reméljük nem is lesz.

link Forrás

Ahogy a beharangozóban is említettem már, a Jaguars futójátéka messze nem olyan jó, mint amilyennek első ránézésre tűnik, a Bills védelem meg is fogta őket rendesen. Blake Bortles irányító nem jelentett nekik gondot, így aztán nyugodt szívvel lehúzódott mindhárom linebacker és egy safety is, általában Jordan Poyer. Hat futásblokkoló nyolc védő ellen: egyszerű a matek.

Doug Marrone vezetőedző helyzete annyiban volt könnyebb, hogy a keze alatt sokkal jobb védők játszanak, mégis úgy érezhették, hogy Tyrod Taylor kissé kompetensebb irányító Bortlesnél, mert nagyon sok off coverage, valamint Cover 3 játékot hívtak. Megállítani a legjobbat: az egyhetes körömrágás után játékra jelentkező LeSean ’Shady’ McCoyt és nem feladni egy a pályát felbillentő nagy játékot, mert a Bills úgyis képtelen végigvinni hosszú és metodikus támadásokat. A második negyedben aztán vezettek egy pontos, majdnem 8 percig tartó drive-ot, egészen a Jaguars 2 yardos vonaláig; itt viszont - szokás szerint - elfogyott a tudomány. Kijöttek Taylor hiányosságai, Todd Wash a hazaiak védőkoordinátor néha még egy safetyt sem hagyott a pálya közepén. Telvin Smith büntetése után a buffalói vezetőedző, Sean McDermott McCoy helyette az elkapó Kelvin Benjamint választotta, mégiscsak mezőnygóllal lett a támadás vége. Hatalmas taktikai hiba volt, mostmár tudjuk, hogy elment rajta a meccs, posztján a liga egyik legjobbja egyszerűen a snap előtt bemozdult. A büntetés nem maradt el, egy perccel a félidő vége előtt Bortles egy 20 yardos futással mezőnygól pozícióba hozta a csapatát és máris egyenlő állással kocoghattak az öltözőbe.

A második játékrészben sem nagyon változtattak a csapatok, nem is volt miért. Joggal érezhették, hogy ha irányítójuk kicsit elkapja a fonalat, akkor könnyen behúzhatják a győzelmet. Marrone láthatta a hatalmas üres területeket a Bills linebacker vonala mögött, McDermott pedig arra gondolhatott, hogy ha támadói 20 (!) percig birtokolták a labdát az első félidőben, ugyanezzel a harcmodorral kivéreztethetik ezt a nagyon jó védelmet és talán a célterületre is bejutnak. 

Egyik elképzelése sem volt rossz, aztán mindenki meglepetésére Bortles kapta el azt a bizonyos fonalat, a harmadik negyedben bevitte csapatát a célterületre, egyyardos passzát Ben Koyack, az erre a meccsre előhúzott tigh end kapta el. Bortles ekkorra már többször jól futott második szándékból és ezzel nem tudtak mit kezdeni a Bills védői. A meccset végül 88 futott yarddal zárta, ami több volt, mint amennyit passzolnia sikerült. 

Több pontot nem szereztek a hazai támadók, de végre több idő töltöttek a pályán, majdnem 18 percet és nem kényszerítették védelmüket rossz mezőnypozícióba. A Bills többször is visszakapta a labdát, de képtelenek voltak pontokat tenni a táblára. Taylor továbbra sem kapott segítséget, se a célpontjaitól, se bíróktól, de ne mentsük fel, nem könnyítette meg a saját helyzetét, vagy túldobta az elkapóit vagy észre se vette őket. A mérkőzést nem fejezhette be, Dante Fowler szabálytalanul a földbe döngölte és agyrázkódással levitték a pályáról. Valószínű, hogy ez volt a buffalói karrierjének utolsó megmozdulása. A helyére beálló Nathan Peterman még futott egy első kísérletet, utána viszont eladta a labdát. A bírók visszanézték, hogy földet ért-e a labda, és rajtuk kívűl senki nem tudja, hogy miért, de a hívásuk megállta a helyét, ahogy megszokhattuk. McDermott joggal tombolt, Bortles letérdelt, a bírók lefújták, mindenki biztonságban hazaért.

Szorosabb lehetett volna a vége, de a támadófal, az elejtett labdák, és a büntetések miatt nyugodtan mondhatjuk, hogy a Jaguars megérdemelten nyert. Vasárnap este őket látjuk fellépni a Pittsburgh Steelers otthonában, ahol az alapszakaszban megalázó vereséget mértek Big Benékre. (Tamás Mihály)

New Orleans Saints – Carolina Panthers 31-26

Magas színvonalú adok-kapokban lehetett része a nagyérdeműnek, aki rászánta magát, hogy a vasárnap késő esti csoportrangadót megtekintse. Kezdetben vala az árnyékboksz, mindkét támadóegység lepattant az ellenfél védelméről, majd a vendégek a mérkőzés során először – de nem utoljára – eljutottak a Saints vörös zónájába. Cam Newton TD-t érő átadása azonban kicsúszott az újonc Kaelin Clay kezei közül, így következhetett a mezőnygól kísérlet. A biztos pontszerzéseiről ismert Graham Gano pedig nagy lelkesedéssel mellé bikázta a labdát.

Folytatódjon a futás, a brusztolás, gondolhatta ekkor a carolinai védelem és újra megtöltötték a boxot, tárt karokkal várva Alvin Kamara és/vagy Mark Ingram nekilendülését, azonban a szezonbeli megszokott taktikát sutba vágva Drew Brees egy 80 yardos hatpontos passzal találta meg az üres területen – egyben Luke Kuechly mögött - futkározó Ted Ginn Jr.-t. Jó az öreg a háznál, ezt már többször megszenvedték a vendégek; és ha a kényszer az úr, akkor úgy nyerünk, ahogy azt régen szoktuk.

Álljunk meg azonban egy pillanatra az irányítónál, lévén nem akárkiről van szó, aki mellett ebben az évben ott tüsténkedik két mindent vivő futó és az NFL – számomra – legjobb elkapója Michael Thomas. Thomas tegnap is ragadós kesztyűt vett fel, kisegítette irányítóját az éles szituációkban és kiválóan hagyta faképnél a betliző Panthers secondaryt. A passzjáték – az alapszakasszal ellentétben – most Newtonnál is működött, azzal a kivétellel, hogy az ő potenciális célpontjai (a sérült Devin Funchess és Greg Olsen) nem tudták tisztára játszani magukat, illetőleg a Marshon Lattimore vezette hátsó alakzat levegőt sem engedett nekik venni.

Amíg a Panthers a vörös zónában csak mezőnygólra volt képes, addig Sean Payton gárdája három touchdownnal gyorsan elszaladt mellettük, nem maradt más hátra, mint loholni az eredmény után. A támadófalaknál egyértelműen a hazai ötösfogat dominált, sajnálatos, hogy Andrus Peat szárkapocscsont-töréssel volt kénytelen befejezni a szezont. A Cameron Jordan vezette védőfal nem hagyta élni Newtont, az egyik földbe döngölésnél alig tudott lemenni a pályáról. Ezt követően azonban tökéletesen lemásolta a Russell Wilson által kifejlesztett agyrázkódás protokollt és a szabályokkal mit sem törődve pillanatok alatt újra a pályán volt. A Panthersnél Kawann Short tette, amit tehetett, a vereség nem rajta múlott. Potyogtak tovább a pontok, minden támadás eredményes volt, aztán ahogy a vége felé jártunk, egyszercsak megvillant Christian McCaffrey, aki úgy otthagyta a nézelődő Saints védelmet, hogy 50 yardig és újabb touchdownig meg se állt. Ekkorra azonban már kevés idő maradt és a „Who Dat”-fanok örömkönnyeikkel küszködtek kedvenceik győzelme felett.

És, hogy megérdemelt-e a Saints győzelme? Véleményem szerint igen, bár tiszteletet érdemel Ron Rivera gárdája, akik – az alapszakasz teljesítményt felülmúlva – odatették magukat, csakhogy képtelenek voltak mit kezdeni az ellenfél célterülete előtt.

Indul a repülő Minneapolisba, ahol nagyobb falat vár a New Orleansra, különösen a védelemre, mivel Stefon Diggs és Adam Thielen ugyanolyan kiváló célpontja Case Keenumnak, mint Michael Thomas Breesnek, nomeg a védelmük is okozhat kellemetlen perceket a vendég támadóegységének. (Meksz Dezső)

Kansas City Chiefs – Tennessee Titans 21:22

Egyszerűen nem múlik az átok. Lehet bármennyire kompetens irányító Alex Smith, a Chiefsnek egyszerűen nem megy otthon, 1994 óta képtelenek hazai pályán nyerni a rájátszásban. Pedig most aztán minden adott volt a győzelemhez, az első félidőben remekül muzsikáltak, 21:3-as, magabiztos fölénnyel vonulhattak az öltözőbe. Hogy aztán a második félidőben a Titans lenullázza a Chiefst. Persze marha nehéz úgy nyerni, ha mindig az ellenfélnél van a labda, márpedig a Chiefs a második félidőben 11 percnél rövidebb ideig birtokolta csak, és nem volt drive, amiben akár csak harminc jardot haladtak volna.

A másik oldalon viszont egykori alabamai kedvencem, az év közben egyre nagyobb szerepet kapó Derrick Henry 25 labdaérintésből szerzett 191 jardot – ebből 156-ot a franchise playofftörténetében másodikként a földön. És mert ez még kevés lett volna, a Titans másik, közelmúltbeli Heisman-győztese, Marcus Mariota a félidő elején saját magának passzolt tédét! A nyomás elől kiforduló irányító passzába belenyúltak, de egy védőről visszapattant hozzá, és mert shotgunból indult az akció, az irányító a backfieldben volt, így elkapónak is számított. Így Mariotának csak annyi dolga volt, hogy elsétáljon a célterület határát jelző oszlopig a visszapattanó labdával.

A Titans nagy fordításába végül még az is belefért, hogy kétszer is hiába próbálkoztak kétpontos kísérlettel a tédéjük után, a végén simán megőrizték egypontos győzelmüket. (akiraly)