Hogyan ragasztja össze egy igen nyálkás és jószerével nem is létező hal az elszakított magyar nemzetrészeket?

Álomvíz!Fotó: Petrány Máté

A titkozatos életet élő, a nagyközönség által alig ismert, csakis télen fogható menyhal a hidegálló magyar horgászok egyik legfontosabb fétise és vágyainak tárgya, talán nem függetlenül attól, hogy alig lett igazán népszerű, máris eltűnt a hazai vizekből. Éppen ezért lelkesedtem be annyira, amikor azzal cseteltem rá a dél-baranyai Palkonyán lakó Balázsra, hogy mi lenne, ha egy mohácsi vagy drávai menyhalazással búcsúztatnánk az óévet, mire ő azzal tromfolt, hogy az se lenne hülyeség, de épp most látta a Facebookon, hogy a határ horvát oldalán, nem is olyan messze Mohácstól helyi magyarok menyhalazó versenyt rendeznek december 30-án, mi lenne, ha odamennénk.

Álomvíz, álomhalak! - suttogtam magam elé, hiszen azt mindeki tudja, hogy bár nálunk - vagyis Magyarország központi részein - már jószerével kihalt a menyhal, minél délebbre megyünk, annál több van belőle. A Mohács környékiek azért még fogogatnak, a Dráváról is szólnak legendák, vagyis ha átlépünk a határon, ott mi más várhatna ránk, mint az elveszett Paradicsom. A déli határ közvetlen közelébe eső horvátországi és szerbiai magyarlakta területek amúgy is egyre legendásabbnak számítanak halkedvelő körökben, az igazi bajaihalászlé-sznobok ugyanis már jó pár éve itteni halászcsárdák nevével dobálóznak - azon belül is Bezdán az Új Jeruzsálem -, sőt a pirospaprikát is innen szerzik be. 

Úgyhogy nem is volt kérdés, hogy az óévet hol és mivel fogjuk búcsúztatni Zsolttal a dunai csónaktársammal és Mátéval, aki amerikai zsoldban álló autós újságíró, ezért a legperverzebb bevetésekre is kapható. Batinán, vagyis Kiskőszegen, a Zöld-szigeten, kegyetlenül nagy menyhalazással. 

A Zöld-szigetet irtó nehéz lenne megtalálni, ha nem létezne Pinkert Ákos, a verseny egyik szerzője, aki lelkesen elcsetelt koordinátákkal segített rajtunk, így simán odataláltunk. A helyszín a Dráva és a Duna közé ékelődött baranyai háromszög, ami annyira elzárt peremvidéknek számít Horvátországon belül, hogy a polgárháború idején a horvátok csak úgy tudták elfoglalni, hogy  magyarok titokban és természetesen illegálisan, magyar területen át, átengedték őket a Dráván, hogy északról csaphassanak le a szerbekre. 

Fotó: Petrány Máté

Hamar kiderült, hogy a Duna-menti horvát Baranya - nekem eddig teljesen ismeretlen - csodálatos vidék. Aprócska falvak során mentünk át a Duna közelében, egyre magasabb dombokon, pincék, sőt egész pincesorok és szőlőültetvények között. A hely szépségénél csak a szívbemarkoló, megdöbbentő szegénysége a letaglózóbb. Ilyen egyszerre gyönyörű és reménytelenül szétrohadt házakat és penészes romokat legutóbb akkor láttam, amikor a kilencvenes évek elején Kárpátalján paducoztam. Tényleg sokkoló volt, hogy 2017-ben két EU-tagország határvidékén ilyen egyáltalán létezhet. Helyben pedig sokkal plasztikusabban lehetett elképzelni, hogy mi lenne, ha a totál felesleges eszéki fociakadémia helyett mondjuk ide, a horvátországi magyarok utolsó megmaradt kis fészkébe irányítana milliárdokat a magyar kormány. Egész Horvátoszágban ugyanis 15 ezer magyar maradt, vagyis annyi, ahányan pont beférnének, - de ahányan a nyitómeccs után soha az életben nem lesznek - a most épülő, szintén totál felesleges székesfehérvári Videoton-stadionba.

A helyszín, mint kiderült, a 879 lakosú Kiskőszeg melletti szigeten található horgásztanyasor volt, ahol a hangszórókból ordító heves tamburazene azonnal célra irányított minket, hogy pillanatokon belül Pinkert Ákos karjaiban találjuk magunkat, aki élőben még annál is meggyőzőbbnek bizonyult, mint online.

Fotó: Petrány Máté

A kis horgászházikók és a Duna közötti sávot  6-8 réteg terepmintás vagy keki színű szövetbe burkolt, rezes arcú férfiak népesítették be, vagyis  azonnal otthon éreztük magunkat. Az emberek egyik fele horvátul, a másik magyarul beszélt, már amikor nem babgulyást vagy vörösbort vettek éppen magukhoz, ami sűrűn megesett. Itt aztán garantáltan nem voltak nemzetiségi villongások.

Fotó: Petrány Máté

Mi még a viszonyok felmérésénél tartottunk, amikor egy fiú irtó kedvesen megkínált pálinkával. Így azonnal lett még egy új barátunk, Mészáros Armond pontyhorgász személyében, aki nem is versenyzett, csak azért jött el, hogy segítsen eligazodni a 12 éves verseny történetének első anyaországi magyar résztvevőinek, vagyis nekünk és Balázséknak, de nekik nem kellett gájd, mert tudnak horvátul. Az álompálinkájának amúgy az volt a titka, hogy sárga szilvából főzték, de a nálunk ismert kis sárga fosatószilvából, hanem az ezen a környéken jellemző, rendes szilvára hasonlító, csak annál édesebb sárgaszilvából.

A pálinkán kívül a globalizáció is gyorsan összehozott minket, mert kiderült, hogy a maradványmagyarok pont ugyanúgy az Ali Expressről szerzik be a vicces és filléres horgászhülyeségeket, mint mi.

A bemelegítő buli elején egyszer csak odalépett hozzánk egy őszhajú, kopaszodó, a közeghez képest feltűnően elegáns úriember, hogy egy perc múlva majdnem kiessen a kezemből a pohár. Kiderült ugyanis, hogy egy igazi élő sajtólegendával beszélgetek, magával Buzás Mihállyal, az újvidéki Magyar Szó legendás pecarovatának legendás szerzőjével, akinek irtó rég lelkes olvasója vagyok, és aki értelemszerűen Szerbiából érkezett. 

Buzás sztorizásából derült ki, hogy a menyhalazóversenyek a jelek szerint  délvidéki magyarság kultikus eseményei lettek, ő ugyanis pár napja pont egy ilyenen vett részt Szerbiában, a Tiszán. Egy olyan kétnapos versenyen, ahol 3 egész disznót ettek meg a döntően magyar nemzetiségű indulók, több, mint százan. És ahol - álomvízhívők figyelem! - a versenynapon egyetlenegy menyhal sem esett el, így az edzésen fogott 2! darab hal alapján hirdettek eredményt.

A verseny kezdete előtt azért Pinkerttel is jól el tudtunk dumálni. Azonnal kiderült róla, hogy baromi ügyes, sőt kifejezetten furfangos pecás, aki a spéci módszereivel tényleg úgy fogja a menyhalat, ahogy egy elképzelt álomvizen illik: az októberben indult szezonban a veryeny napjáig 64 darab menyhalat fogott már - összehasonlításképpen: én tök sokat próbálkozom, de az elmúlt 10 évben nem fogtam ennyit itthon összesen - amiből 12 darab volt nehezebb az egykilós álomhatárnál, a legnagyobb pedig majdnem elérte a 2 kilót, amire meg már szavak sincsenek.

A mi versenyünk igazán liberális alapokon zajlott: egy másfél kilométeres partszakaszon belül bárhová le lehetett ülni. Mi Ákos és Armond tanácsai alapján végül a helyi stradrészen ültünk le, bedobtuk a helyi szabályok által megengedett 3-3 botunkat, hogy a verseny 5 órája alatt igazán fesztelenül tudjunk dumálni a többiekkel, mivel a majdnem 40 résztvevő túlnyomó többségéhez hasonlóan egy mozdításunk sem volt. 

De ez itt picit sem számított, olyan pompás volt a hangulat, még azután is, hogy Armond pár óra múlva elpályázott valahová bulizgatni. Ákos viszont - miközben előre kikötötte, hogy ha bármit nyerne, a díját átadja másnak, mert sportszerűtlenül jól ismeri a terepet és egyike a szervezőknek - aratott. Na jó, az aratáshoz ezúttal elég volt egyetlen darab menyhal, de az legalább majdnem pont kilós volt. És olyan módszerrel fogta, hogy szégyellheti magát minden szmóker-, dili- és experimentális pecás az anyaországban, a tömbmagyar területeken és a szórványban egyaránt. Menyhalazni ugyanis lényegében minden magyar és nemmagyar ember úgyanolyan módszerrel szokott az egész világon: fogsz egy szinte bármilyen fenekező botot, felszerelsz rá egy jó nagy fenekező ólmot és jó hosszú előkén egy horgot, amire élő kishalat vagy haldarabot teszel, bedobod és kivárod a kapást. 

Ákos szereléke ehhez képest a következőképpen nézett ki: a partközelben is igen mély vizen egy nyolcméteres spiccbottal horgászott, amire egy végólmos, egész pontosan vég-etetőkosaras szereléket kötött. Az etetőkosárba pedig hallisztes etetőanyag és apróra vágott, kicsit előrohasztott halak keverékét gyúrta. Ezzel a csodálatosan bizarr, leginkább a rakósbotos fenekező márnázóra emlékeztető cuccal lett 3 kapása egy elment hallal és a versenygyőztessel. A teljes mezőny összesen 4 darab menyhalat fogott. 

A társáságunk szépen kitett magáért, a második ugyanis Balázs lett az anyaország színeiben egy nyolcvan deka feletti hallal. A harmadik helyezett, fél kiló körüli példányt tőlünk nem is olyan messze. de a miénknél kövesebb partszakaszon fogták.

Miközben a botok mögött dumáltunk, én végig konzekvensen álomvizeztem a helyszínt, miközben a helyiek végig arról beszéltek, hogy meg vagyok zavarodva, hoszen szerintük a magyarországi Duna-szakasz az igazi álomvíz. Méghozzá azért, mert - az elmúlt nyolc év kábé egyetlen igazán értelmes fideszes törvényének hála, de ezt már én tettem hozzá - nálunk évekkel ezelőtt betiltották az ipari halászatot az élővizeken. 

Balról jobbra Zsolt, Armond, én és ÁkosFotó: Petrány Máté

Négytől kilencig tehát pöccintésünk sem volt, de a végén a betlihez képest megdöbbentően jókedvűen búcsúztunk el Pinkert Ákostól. Az biztos, hogy én már a 2018as évzáró előtt újra eljövök Kiskőszegre, és addig haza nem megyek, míg a Pinkert-módszerrel vagy máshogy, de ki nem fogom a kétkilós állommenyet.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;