Csütörtökön indult a világ tán legismertebb független filmfesztiválja, a Sundance, és a fesztivál versenyprogramjában először szerepel magyar film az egész estés dokumentumfilmek szekciójában: Tuza-Ritter Bernadett A Woman Captured (Egy nő fogságban) című alkotása. 

Az Egy nő fogságban egy kisebb főiskolai filmprojektből nőtte ki magát egész estés filmmé: Tuza-Ritter Bernadett eredeti feladata az volt, hogy kövesse végig kamerájával egy általa kiválasztott személy napját, és ezt vágja össze egy ötperces filmmé. Ehhez a filmhez talált rá Marisra, az ötvenes évei elején járó nőre, akiről csak annyit tudott, hogy egy családnál végzi a házimunkát, és hogy arcán látható barázdák alapján inkább néz ki 65 évesnek, mint ötvennek. 

A főiskolai film forgatása közben, a családi házban eltöltött idő során derült ki Tuza-Ritter számára, hogy egy sokkal felkavaróbb történet húzódik a háttérben, mint amire eredetileg számított: 

Maris nem egyszerűen besegít a ház körüli teendőkben, hanem rabszolgaként tartják ott. 

Ekkor már tíz éve élt egy család otthonában, méltóságától és identitásától megfosztva. 

Mivel egyáltalán nincs szem előtt, és kevés szó esik róla, ritkán gondolunk rá, de a modern kori rabszolgatartás egy létező jelenség: becslések szerint Magyarországon több tízezer olyan ember lehet, aki kényszermunka, csicskáztatás vagy kizsákmányolás rendszeres áldozata. És Tuza-Ritter Bernadett filmje az eddigi tán legkomolyabb hazai filmes kísérlet arra, hogy ebbe a világba nyújtson közeli betekintést. Ehhez az is kellett, hogy a Marist csicskáztató középkorú nő legyen annyira pénzéhes és hiú, hogy pénzért cserébe beengedje a fiatal rendezőnőt a házába. 

A film másik főszereplője ugyanis Eta, akinek arcát ugyan sosem látni, de engedi, hogy a kamera mindent rögzítsen: a megalázásokat, azt, hogy a napi 12 órát egy gyárban dolgozó Maris hogyan robotol visszaérkezése után a házban, vagy a jelenetet, ahogy Eta gyerekei sem értik, a tíz éve a családdal élő nőnek miért kell kanapén aludnia, és miért nem fekhet be az egyik ágyba.

„Olyan értelmes nőnek tűnik, miért nem lépett le hamarabb onnan?” – Ez volt az egyik első kérdés, amit a sajtóvetítés után a jelenlévők egyike feltett a rendezőnek. És az Egy nő fogságban egyik legnagyobb érdeme éppen az, hogy közelről mutatja be annak a pszichológiai terrornak a dinamikáját, ami választ adhat erre a kérdésre. Marist Eta egy kórházban ismerte meg, a nő ekkor már egy másik család rabszolgája volt, rendszeresen bántalmazták, kiverték a fogait is. Eta segítséget kínált a nőnek, és amikor Maris jelentkezett nála, befogadta, sőt, kezdetben még jól is bánt vele. A korai időszak után azonban keményebbé vált a helyzet, elkezdődtek a megalázások, és megjelent a fizikai erőszak. 

Maris a szó szoros értelmében nem volt mindig bezárva, például egyedül járhatott el dolgozni, ahonnan aztán hazatérve le kellett adnia teljes fizetését Etának. És mindig vissza is tért: nem volt ugyanis hova mennie, a fenyegetések és a bántalmazások hatására pedig egy idő után alighanem bele is törődött, hogy ez a dolgok rendje. Az Etánál töltött évek alatt Maris a családja nagy részével megszakította a kapcsolatot, felnőtt gyerekeivel nem beszélt, szégyellte előttük, hogy mi lett belőle. Nem volt kihez fordulnia, ráadásul közben Eta hitelt is vett fel a nevére, ezzel végleg úgy érezte, hogy odalett egy új élet kezdetének lehetősége. 

Ezek a részletek mind ugyanannak a spirálnak az elemei: Maris története azt mutatja meg, hogy milyen könnyedén kicsúszhat valaki lába alól a talaj, onnantól kezdve pedig csapásról csapásra kerül egyre elérthetetlenebb távolságba egy normális élet reménye. 

Az Egy nő fogságban folyamatosan feszíti szét a hagyományos dokumentumfilmes kereteket. Elsősorban azért, mert Tuza-Ritter egy idő után feladja a műfajra jellemző objektív távolságtartást és a közel száz napos forgatás alatt egyre inkább a szökését tervező Maris oldalára áll, cinkosává válik a tervben, és látni azt is, hogy Maris egyre eltökéltebbé válik attól, hogy többé nincs egyedül ebben a történetben. 

Tuza-Ritter filmje egyrészt borzasztó személyes alkotás: a mindennapi csicskáztatás megalázó jelenetei között figyelhetjük meg, ahogy a minden hatalmától és önbizalmától megfosztott Maris összeszedi minden bátorságát ahhoz, hogy tíz év után továbbálljon. Másrészt viszont a film számos rendszerszintű problémára is rámutat: Maris szökését az is hátráltatja, hogy az állam sem képes érdemi segítséget nyújtani. A rendőrség tehetetlen, hiszen a nő a szó szoros értelmében nincs bezárva, a néha nyílt, legtöbbször csak lappangó lelki és fizikai terrornak pedig nincs szemtanúja. A film egy pontján Maris még egy krízisközpontot is felhív, de ott sem tudnak számára segítséget nyújtani, mivel nem családtagja, hanem egy idegen bántalmazza. 

Ebben rejlik a film leglehangolóbb mozzanata is: az, hogy Maris megmenekülése elképzelhetetlen lenne a fiatal filmes felbukkanása és segítsége nélkül, egyben azt is jelenti, hogy Magyarországon tízezres számban lehetnek ma szabadságuktól megfosztott, elfeledett és láthatatlan emberek, akik számára az esetek döntő többségében ma senki nem kínál segítséget vagy támogatást.