Egy generáció feminista hangja volt, a #metoo maga alá temette

Lena Dunham egy generáció hangja volt. Vagy legalábbis ez volt a leggyakoribb idézet vele kapcsolatban, miután a Girls című sorozat első részében a karaktere, Hannah Horvath azt mondta: 

„Azt hiszem, egy generáció hangja vagyok. Vagy legalábbis egy hangja egy generációnak.”

Dunham az amerikai nagyvárosi feminizmus egyik legnagyobb ikonja, aki korábban maga is írt arról, hogy szexuális erőszak áldozata volt, és a Girls egyik leghíresebb epizódja is erről a témáról szól. Azt gondolhatnánk, hogy ha van valaki, akinek fontos pillanata lehetett volna a #metoo-hullám, az éppen ő.

Ehhez képest most ott tartunk, hogy még azt is gyűlölködés fogadta, hogy a Golden Globe-díjátadón odaállt a Time's Up-kampány közös fotójára. Sorban jelennek meg a cikkek arról, hogy Dunham elbukott, és gyakorlatilag saját közege átkozta ki. Instagramján kommentelők tömegei kiáltják ki az erőszak támogatójának, női Weinstennek, sőt, ami a legnagyobb bűn ebben a világban:

azt mondják róla, hogy a történelem rossz oldalán áll.

Dunham megítélése nem most indult el lefelé a lejtőn, de #metoo-ügyben futott bele egy olyan esetbe, ami akár el is sodorhatja.

Fotó: Ben Gabbe/AFP

A New York-i művészcsaládban felnőtt Dunham először Youtube-videókkal vált ismertté, az áttörést pedig a Girls hozta meg. A Girls az első sorozatok között volt, ami nagyvárosi huszonéves millennialok életéről szólt, és bár elsőre akár lehet új Szex és New Yorknak is nevezni, annál jóval több lett, mégha volt is benne szex is, meg New York is. Carrie Bradshaw-ék kalandjainál viszont jóval árnyaltabban mutatott be karaktereket.

Nem takargatta magát

Lena Dunham fő produkciója pedig az volt, hogy nem takargatta, hanem felvállalta, sőt, a kirakatba tette saját gyengeségeit: egyrészt a hagyományos szépségideál alapján nem tökéletes testét, másrészt szorongásait, frusztrációit és életének kínos részleteit.

Ez konkrétan azt jelentette, hogy elég sokat volt meztelen, vagy csinált dolgokat meztelenül, vagy ült a vécén meztelenül egy tortával a kezében, így a tabudöngető oversharing azért a maga heves ellentáborát is kitermelte.

És mivel Lena Dunham a női ügyek és női jogok képviselete mellett a politikai aktivizmusba is rendesen beleállt (természetesen Hillary-oldalon), az amerikai jobboldal szemében ő lett a dekadens nagyvárosi feminista főellenség. Amikor Milo Yiannopoulos a botránya előtti utolsó nagy szereplésén csak „Lena Dunham pártjának” nevezte a demokratákat, mindenki értette, hogy mire gondol.

Túl fehér

A történetben eddig még nincs semmi különleges, ezek még csak a hagyományos törésvonalak. Dunham viszont nemcsak a jobboldalról, hanem saját közegéből is egyre erősebb támadásokat kapott. 

Ennek két kiindulópontja volt. Az egyik kritika lényege az volt, hogy a Girls szereplőgárdája túlságosan fehér, és nem jeleníti meg a nagyváros sokféleségét. (Dunham erre azt mondta, hogy igen, de nem akart dísz-színesbőrűeket beleírni a történetbe, akiket nem tudott volna kellően árnyaltan és hitelesen ábrázolni.)

A másik pedig, hogy szép dolog, hogy Dunham felvállalja a problémáit és gyengeségeit, de a kritikusai egyre erősebben feszegették, hogy

valójában mik is ezek a problémák? 

Mert hogy fehér, jómódú, sikeres, egészséges, meglehetősen kivételezett helyzetben lévő nagyvárosi nő, akinek olyan nagyon azért nincs nehéz dolga felvállalni ezeket, szemben más társadalmi csoportokkal. A Girls már egy egészen más társadalmi környezetben jelent meg, mint a Szex és New York, ezért ezeket a szempontokat már sokkal keményebben is kérték számon rajta.

A problémák ezen a vonalon váltak egyre súlyosabbá.

Fotó: Apatow Productions/HBO/Photo12

Mire gondol egy fekete focista?

Dunham rasszügyben bele is futott egy nagyobb botrányba, amikor arról írt, hogy Odell Beckham Jr. futballjátékos észre sem vette őt egy gálán, mert biztos nem találta eléggé vonzónak. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy ez is a saját bizonytalanságairól szól, és azzal viccelődik, hogy nem tud megfelelni a hagyományos szépségideálnak. De ha ezt gondoljuk, figyelmen kívül hagyjuk a modern kulturális baloldal legfontosabb szempontját: a faji kérdést. 

Dunham ugyanis egy fekete férfiról írta ezeket, amiért rögtön megkapta, hogy a fekete férfiakról szóló szexuális sztereotípiákat erősíti, és egyáltalán, hogy jön ahhoz, hogy fehér privilegizált helyzetéből beleképzelje magát egy fekete fejébe, vagyis, lényegében azt, hogy rasszista.

Dunham az Instagramon kért bocsánatot, azt írta, az ilyen estélyeken még mindig feszeng a tökéletes testű modellek között, de egyáltalán nem akart senkit megbántani, és főleg nem akart hozzájárulni a fekete férfiak túlszexualizásához. Ez nem győzte meg kritikusait.

Bárcsak lett volna abortusza

Aztán jött a következő botrány: egy rádióinterjúban arról beszélt, még nem volt abortusza, de azt kívánja, bárcsak lett volna. Ezen már azok a támogatói is felháborodtak, akik teljes mértékben támogatják az abortuszhoz való jogot: az egy dolog, hogy ehhez legyen joga valakinek, de kifejezetten kívánni, hogy valakivel megtörténjen, elég nagy hülyeség, és meglehetősen érzéketlen dolog is. Dunham ezután is bocsánatot kért.

De mindez csak a bukás kezdete volt a metoo-ügyhöz képest.

Novemberben Aurora Perrineau színésznő azt mondta, hogy Murray Miller, a Girls egyik volt írója szexuális erőszakot követett el ellene, amikor 17 éves volt. Dunham pedig úgy válaszolt: bár a történeteiket elmesélő nők bizalmat érdemelnek, ez az eset abba a 3 százalékba tartozik, amikor hamisan vádolnak meg férfiakat, és az ügy ismeretében azt kell mondja, Perrineau nem mond igazat.

Az internet felrobbant a dühtől.

Egy nő sose hazudik erről

A Weinstein-ügy kirobbanása után Dunham kategorikusan kiírta a Twitterre, hogy a nők nem hazudnak a nemi erőszakról. 

A felháborodás egyik vonala így az volt, hogy Dunham képmutató, mert amikor egy barátját érinti a vád, akkor már inkább mellé áll. De legalább ilyen fontos volt a faji vonal: Aurora Perrineau ugyanis színesbőrű, így sokan úgy értékelték az esetet, hogy a fehér Dunham nem veszi komolyan a nála nehezebb helyzetben lévő nők vádjait. A gyűlölethullám elsöprő volt. Olyan hangvételű cikkek jelentek meg róla, mintha legalábbis ő lenne Harvey Weinstein.

Dunham pedig azt tette, amit ebben az esetben újra és újra: bocsánatot kért, és hosszú posztot írt arról, hogy rossz időpontot választott a véleménye megfogalmazására.

Ebben a közegben viszont a bocsánatkérések nem sokat érnek, sőt, igazából csak tovább tüzelték ellenfeleit. Külön paródiaoldal is született arról, hogy Lena Dunham bocsánatot kér különféle dolgok miatt.

Fotó: Matt Winkelmeyer/AFP

Sehol sem volt a szervezéskor

Az utolsó csepp a pohárban pedig az volt, amikor odaállt a Golden Globe díjátadón a Times Up szervezőinek csoportképére. Ekkor már nemcsak kommentelők és bloggerek estek neki, hanem például Tessa Thompson színésznő is azt mondta: „Lena sehol sem volt, miközben szerveztük a csoportot, és rengeteget dolgoztunk rajta az elmúlt hónapokban. Megjelenése meglepetés volt mindenkinek.”

Bár Thompson később azt mondta, nem Dunham ellen szólt, az azért jól látszik, hogy egyre többen igyekeznek távol tartani magukat tőle. A fehér feminizmus szinonimájává vált, és ebben a kulturális közegben ennél alig van nagyobb sértés.

Ezen a pályán már nem rúg labdába

Mióta ugyanis az interszekcionális feminizmus lett a meghatározó ideológia, Dunham nem nagyon rúghat labdába. Az interszekcionális feminizmus szerint az elnyomások különböző irányokból érkeznek, egy fekete nő például egyszerre szembesül faji és szexuális elnyomással, ezek pedig összekapcsolódnak, így egyszerre is kell küzdeni ellenük. Nem beszélve arról, ha valaki emellé még transznemű, szegény és testi fogyatékos is.

Ennek természetesen van hasznos oldala: olyan emberek szempontjait és élettapasztalatait is láthatóvá teszi, akiké eddig egyáltalán nem volt az, és egyszerűen leszámol azzal a naiv világképpel, ami szerint bárki ugyanúgy elérhet bármit, csak eléggé akarni kell, mert erősen felhívja a figyelmet arra, hogy a lehetőségek közötti különbségek ennél sokkal meghatározóbbak. Másrészt viszont ennek ideologikus változata paródiaszerű elnyomásolimpiává válik, amiben egyének egymással versenyeznek azon, hogy ki van jobban elnyomva, és a nagyobb elnyomás egyben magasabb erkölcsi értéket is jelent, amit folyamatosan hangoztatni kell. Az egyénekkel kapcsolatban pedig szinte semmi más nem számít, mint velük született tulajdonságaik.

Lena Dunham természetesen maga is csinált és mondott is sok hülyeséget, de a legnagyobb hibát valószínüleg azzal követte el, hogy nyilatkozataival és folyamatos bocsánatkéréseivel egy olyan közegnek akart megfelelni, ami egyszerűen túllépett rajta. Ráadásul egy olyan közegnek, aminek formálásában ő maga elég fontos szerepet vállalt.

Történetében így az csak a kisebb sztori, hogy egy nagyon harsány, nagyon ellentmondásos figura túltolta, mert általában ez történik a nagyon harsány, nagyon ellentmondásos figurákkal. Ennél sokkal érdekesebb, amit ez a történet elmond az elképesztő gyorsasággal változó amerikai nagyvárosi baloldali-liberális kulturális közegről, ami elkezdte felfalni saját figuráit is egy olyan versenyben, aminek nem látszik a vége.

Kapcsolódó
Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.