Lassan elhalkul a zene
2017 november 11., 18:36
Mark E Smith (1957-2018)
Hétfőn, 61 éves korában, az ég világon senkit sem meglepve, meghalt Mark E Smith. The Fall nevű együttese hiába adott ki 41 év alatt 31 lemezt, soha nem tudott komoly sikereket elérni. Smith csodálatos és ijesztő életműve azonban mégis az egyetemes popzenetörténet legnagyobbjai közé emelte, miközben nála százszor sikeresebb zenészek ezrei a lába nyomát is megcsókolták. Ő pedig két odaszúrt mondattal kivégezte őket, a hullájukat pedig lepisálta.
Az 1957-ben született Mark E Smith annak a generációnak volt része, amely a punk nélkül soha nem nyúlt volna hangszerhez. Ő azonban nem a londoni művészeti egyetemistákhoz és a divatbutikok közönségéhez tartozott, pláne nem ezek nevetségesen ostoba követőihez, hanem azokhoz a hetvenes évek végén posztindusztriális depresszióban tengődő manchesteri fiatalokhoz a Joy Divisiontől a Buzzcokson át a Smithsig, akiknek a punk mutatta meg, hogy nekik is lehetnek értékes ötleteik.
Az 1976-ban alapított The Fall az összes kortársánál komolyabban vette a punk szlogenjeit. A popszabálykönyv széttépése egy generációval később, a már posztpunknak nevezett hullámban lett általános, kvázi divat, Mark E Smith azonban mintha bármiféle útkeresés nélkül, tökéletesen kiforrott víziójú művészként kezdett volna el alkotni. Együttese legelső EP-jén is olyan dalok voltak, amiknek semmi köze nem volt a punk felgyorsított rockzenéjéhez, és magukon viselték a 41 éven át változatlan Fall-hangzás minden jellegzetességét.
„Mindig más, mindig ugyanolyan” - mondta az együttesről John Peel, az elmúlt ötven év legnagyobb hatásű brit rádiós lemezlovasa, aki számtalan zenei trendszetterhez hasonlóan szintén a Fallt tartotta kedvenc együttesének. A hangszerhez nem nagyon, inkább csak mikrofonhoz nyúló, leginkább karmesterként beskatulyázható Smith soha nem tagadta le tanárait, elsősorban a német krautrock-együtteseket, a northern soult, a garage rockot és a Beatles előtti rockandroll-korszak elfeledett zabolázatlan hőseit, de ha valaminek senki, soha nem nevezte a Fallt, az biztosan az unalmas epigon volt.
Ha Smith egyetlen saját dalt nem ír, a Fall lehetett volna minden idők legjobb feldolgozásegyüttese. Akár klasszikus reggae-hez, akár primitív rockabillyhez, akár a Kinkshez nyúltak, a Fall-hangzással minden működött. Az előtérbe tolt dobok és basszus, a hol csilingelő, hol a pszichedéliáig repetitív gitár adták azt a különleges Fall-ízt, ami mindig ugyanolyan volt, még ha a végtermék mindig más is tudott lenni. 41 év alatt stílusok jöttek és stílusok mentek, Smith pedig soha nem zárkózott el az újítástól és az aktualitástól. Ha rajongói valamit a szemére vetettek, az inkább az volt, hogy a koncerteken szinte soha nem vette elő a régi nagy közönségkedvenceket, hanem mindig azt mutatta be, hol tart a Fall. Ha a posztpunknál, akkor a posztpunknál, ha a nyolcvanas évek közepének egészen táncolható dallamainál vagy éppen a focihuligán-rocknál, akkor meg ott.
Mindezek tetejébe pedig ott volt Smith, aki cseppet sem túlzott, amikor leszögezte, hogy „ha én játszom meg a nagyanyád bongón, az már a Fall”. Amikor több mint tíz évvel ezelőtt egy angol újságíró megpróbálta felkeresni az összes zenészt, aki valaha is megfordult az együttesben, még csak negyvenvalahány embert kellett összeszedni, ez a szám Smith halálakor egyes számítások szerint már hatvan felett volt. Volt, akit egy koncert és volt, akit évtizedek után dobott ki Smith, és persze olyan is akadt, aki magától lépett le, esetleg egy színpadi verekedés után lett tarthatatlan a helyzete. Volt, aki teljesen összeroppant, és volt, aki gyakorlatilag fasiszta diktátornak nevezte a karmestert, de azt mindenki elismerte, hogy Smith víziója és - elnézést a trágárságért - művészi integritása tényleg olyan erős, hogy akár egy idős hölgy is bongózhatott volna mögötte.
Smith az évek előrehaladtával, a speed és az alkohol pusztító hatására egyre kibogozhatatlanabb, a legvégén pedig már szinte artikulálatlan dalszövegei, éneke-énekbeszéde adták azt a pluszt a Fallnak, amitől az nem csak egy korszakosan nagy együttes, hanem egy négy évtizeden át fenntartott műalkotás lett. Smitht szépnek talán a saját anyja sem nevezte, de karizmájának köszönhetően - és ezt egészen biztosan benne szeretné látni a nekrolgójában - még a legutolsó, rokkant, tolókocsis korszakában is, amikor már bőven érezni lehetett a halál lehelletét, tapadtak rá a nála évtizedekkel fiatalabb nők.
Tapadtak volna rá a férfiak is, de Smithnél kegyetlenebbül nem tudta leszerelni a rajongókat. Szórakoztató életrajzának egyik legviccesebb epizódja, amikor meglátja Noel Gallaghert, aki az ő öltözőjében suttyomban próbálja lelesni, hogy milyen márkájú inget hord Manchester igazi istene. És az Oasis erőlködő gitárosa még viszonylag jól járt a Sonic Youthtól a Franz Ferdinandig terjedő Fall-rajongótáborhoz képest, akikbe Smith hobbiszinten törölte bele a lábát, és jegyezte meg, hogy minimum vissza kellene vonni a rockigazolványukat.
De Smith ennek ellenére 60 körül sem lett olyan megkeseredett, vagdalkozó vénember, mint a másik manchesteri ikon, Morrissey. 2017 novemberében bírt utoljára színpadra gurulni, ameddig fizikailag lehetséges volt, kitartott a zene mellett. A rockandroll lehet, hogy nem hal meg soha - bár ezzel kapcsolatban is vannak különvélemények - de most egy kulcsfontosságú darabjával lett kevesebb.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.