Kinek kellett két újabb Goldberg-variációk felvétel?

Nagyszerű évei vannak a Goldberg-variációknak, már ha egy zeneműnek jó, hogy sokat veszik lemezre. Johann Sebastian Bach kultikus darabjából az elmúlt tíz évben 163 különböző új felvétel került kereskedelmi forgalomba. Még egyszer mondom, kicsit lassabban is: 2008 januárja és 2018 januárja között százhatvanhárom féle új olvasatban vált hozzáférhetővé a Goldberg-variációk. Ha valóban válságban van a globális lemezipar, akkor az alighanem a túltermelés válsága. 

Mert ebben a számban (amelyet a fantasztikusan gazdag és elbűvölően kaotikus műkedvelő Bach-honlap, a bach-cantatas.com oldaláról, illetve 2017 vonatkozásában a Spotify alapján desztilláltam) csak azok a felvételek vannak benne, amelyeken Bach „eredetije” szólal meg. Nem szerepelnek köztük azok, amelyek átírják vagy tovább gondolják a művet, pedig rendkívül izgalmas kísérletek vannak ezek között is: az egyik kedvencem az amerikai jazz-zongorista, Dan Tepfer, aki rendszeresen játssza a teljes variációsorozatot a változatok közé saját improvizációit illesztve, vagy a holland PA’dam kamarakórus a maga tizenhatszólamú vokális verziójával. Persze a Bach „eredetijét” – úgy értem, az általa leírt hangmagasságokat és ritmusokat – kínáló felvételek is igen sokfélék: a 2017 januárja óta megjelent tizenöt legújabb lemez előadói között találunk furulyakvartettet, barokk kamarazenekart, vonóstriót, miközben a többséget nyilván a zongorás és csembalós előadások teszik ki. Bach végül is csembalóra gondolta el a zenét, Glenn Gould legendás, 1955-ös felvétele óta pedig a legtöbben zongorán szeretik hallgatni a művet.

Nehéz ebben az elképesztő bőségben eligazodni, kiemelni a „Goldberg-zajból” azokat a felvételeket, amelyek valóban kiemelkedők. Még akkor is elveszettnek érzi magát az ember, ha hisz a tekintélyben, és azt mondja, hogy a nagy kiadók biztos a legjobb előadókat futtatják: túl azon, hogy erre nincs biztosíték, a nagy kiadók által gondozott Goldberg-felvételek mennyisége is követhetetlen. Rendet rakni én sem fogok tudni, de két vadiúj felvételre szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik alig egy éve jelent meg, a másik valamivel több, mint egy hete (az első Goldberg-felvétel 2018-ban: kalaplengetés, fanfár!). A kiadó mindkét esetben a Warner, de a zongoristák nem túl ismertek (egyelőre, legalábbis Magyarországon), rendkívül fiatalok, húszas éveik közepén járnak, alig egy-két évvel idősebbek, mint Gould volt 1955-ben: És ami a legfontosabb: mindkét felvétel borzasztó izgalmas – persze nagyon másként. Úgyhogy a címbeli kérdést gyorsan meg is válaszolom: például nekem. És jöhet még akármennyi.

2018. január 19-én jelent meg igazán menő borítóval Ji Goldberg-variációk felvétele. Nem viccelek, a zongoristát így hívják: Dzsí. Egy időben Jiyong néven futott, a teljes neve Ji-Yong Kim. A dél-koreai művész állítólag hihetetlenül népszerű a hazájában. Tüsi (olykor hidrogénezett) hajával, szakadt farmerében, a karjait díszítő tetoválásokkal inkább néz ki távol-keleti popsztárnak, mint klasszikus zongoristának. Tavaly kötött exkluzív szerződést a Warnerrel, huszonhat éves múlt, tíz évesen minden idők legfiatalabb versenyzőjeként nyerte meg a New Yorki Filharmonikusok fiatal művészek számára kiírt versenyét, a New York-i Juilliard School of Music-on végzett, a Goldberg az első lemeze. Nem kispályázik. 

Ha valaki nyomon szokta követni a Grammy-díj átadóit, és a körülöttük zajló hype-ot, akkor a 2016-os átadóról emlékezhet rá. Nem a jelöltek között szerepelt, hanem az egyik reklámban. Utána több cikk is megjelent az interneten, amelyben azt találgatták, vajon ki is lehetett a zongorista. Zseniális ötlettel rukkolt elő az Android: a reklámban Beethoven op. 27-es cisz-moll szonátájának viharos zárótételét játssza Ji, mégpedig felváltva két zongorán. A zongorák között látszólag nincs semmi különbség, amikor azonban Ji átül az egyiktől a másikhoz, kiderül, hogy a második zongorát megbuherálták, minden billentyű ugyanazt a hangot, a középső (úgynevezett egyvonalas) C-t szólaltatja meg. A zeneesztétika évszázados metaforája hibátlanul működik a gyakorlatba ültetve: „be together. not the same”, az üzenet egyszerű és rokonszenves (és megfontolásra méltó a zenét a foci metaforájának, a focit pedig a társadalom metaforájának tartó politikusok számára).

Hogy milyen Ji Bach-játéka? Friss, excentrikus, intenzív. Folyamatosan meglepetéseket tartogat a hallgató számára, és ha egy-egy hirtelen belebuzdulásban olykor kissé modorossá válik is, kárpótol érte a rengeteg ötlet, az elképesztően kontrollált technika és ezzel összefüggésben a hihetetlenül szép zongorahang. Meg valamiféle mélyen ösztönös zeneiség. Ji mer szabadon bánni a tempóval és a ritmussal, játéka fényévnyi távolságra van az egykor divatos, egyenletesen zakatoló, „varrógépszerű” Bach-játéktól. Mondhatjuk rá, hogy „romantikus”, de ahhoz viszont túl transzparensen vezeti a polifon szólamokat, ami természetesen nélkülözhetetlen eleme egy jó Goldberg-variációk felvételnek. 

A gyönyörű nyitótétel, az úgynevezett „Aria” basszusmenetére írott harminc variációt Bach tíz hármas csoportba rendezte, s minden harmadik tétel kánon (vagyis a három szólamból a két felső ugyanazt játssza, csak az egyik valamivel később indul). Ez önmagában még túl egyszerű volna Bach számára, úgyhogy teker egyet az alapötleten. Ahogy haladunk előre, a kánonszólamok távolsága fokozatosan nő, vagyis az első kánonban a két felső szólam ugyanarról a hangról indul, a második kánonban a később induló szólam egy szekunddal, a harmadikban egy terccel, a negyedikben egy kvarttal odébb, és így tovább (egyéb trükkök is vannak, de ebbe most nem bonyolódnék bele). A kánonok mellett virtuóz, többnyire a két kéz keresztezését igénylő tételek és műfaji darabok – fúga, menüett, trio sonata stb. – variálják az alaptémát. 

A világos polifon játék tehát csak az egyik alapkövetelmény a Goldberg-variációk előadójával szemben: a feddhetetlen virtuozitás és a megfelelő karakterek megtalálása legalább ugyanolyan fontos. Ji virtuozitása elementáris. A 26. variációt ugyanabban az eszelős tempóban játssza, mint Gould, csakhogy amíg Gould afféle mineralógusként, természettudományos objektivitással mutatja ki a minden emberi esetlegességtől megfosztott zene kristályszerkezetét, addig Ji keze alatt a zene nagyon is él: világosan érzékelhető, hogy táncról van szó, hogy az egyik kézben száguldozó tizenhatodoktól függetlenül a másik kéz éppen egy elegáns sarabande-ot szólaltat meg. Ami a karaktereket illeti, Ji határozott elképzeléssel rendelkezik minden tételről, igaz, ez a határozott elképzelés olykor különös dolgokat eredményez: a lassú tempójú variációk olykor hihetetlenül lassúvá válnak, a gazdag ornamentikájú (és Ji által még tovább díszített) 13. variáció, vagy a sorozat első felét lezáró, megrázó moll-tétel, a 15. variáció, de a zenei folyamatot Ji koncentrált zongorázása minden körülmények között képes összetartani. A szekundkánont (6. variáció) még soha nem hallottam ennyire lassú tempóban, ilyen nagypapás karakterrel előadva, s bár szinte biztos, hogy történeti hitelesség ítélőszéke előtt elbukna a koncepció, a történeti hitelesség szerencsére nem esztétikai kategória. 

Éppily különösek, vagy pozitívabban fogalmazva: eredetiek Ji díszítései. A teljes mű alapjául szolgáló „Ariához” hasonlóan az összes tétel két részből áll, és a kotta minden tétel mindkét részének ismétlését előírja. Ezt aztán a zongoristák vagy betartják, vagy nem (coki a történeti hitelességnek!), ám még azok is, akik betartják a bachi előírásokat, többnyire szolgaian megismétlik a megismételni valókat, s nem követik a 18. századi gyakorlatot, az ismétléskor nem gazdagítják a zenét a saját rögtönzött díszítéseikkel (újra csak coki a történeti hitelességnek!). Nehéz kérdés persze a barokk ornamentika, hogy pontosan hogyan is kellene díszíteni és főleg, hogy mennyit. A korabeli elméletírások nagyjából annyit mondanak erről, mint nagymamám sajátkezű szakácskönyve egy-egy étel hozzávalóinak mennyiségéről: amennyit felvesz. Bachról ráadásul tudható, hogy mindent (vagy szinte mindent), amit hallani akart, lejegyezett a kottába, részben azért, mert nem bízott benne, hogy az előadók ízlésesen lesznek képesek díszíteni a zenéjét, és ebben valószínűleg igaza is volt. 

Ji nem ismétli az összes tétel összes részét, és nem sikerült rájönnöm, milyen logikát követ az ismétlendő tételrészek kiválasztásában. Viszont amikor ismétel, olykor egészen hihetetlenül díszíti a zenét. Hogy Bach mit szólna hozzá, azt nem tudom, és nem is érdekel, nekem borzasztóan tetszenek. Néha olyan hatásuk van, mintha Ji valóban improvizálna, egy-egy esetben a legjobb rögtönzések feszültségével telnek meg ezek a pillanatok: az ember azt érzi, hogy az előadó a szakadék szélén egyensúlyoz, a saját határait feszegeti, hogy túllő a célon, és mindjárt maga alá temeti az esztétikai hübrisz, ami aztán szerencsére egyszer sem történik meg. A legelképesztőbb ebből a szempontból az 5. variáció előadása: itt az első rész ismétlésében úgy tördeli szét az eredetileg is gazdagon szinkópált zenei anyagot keresztritmusokkal, harminckettedmenetekkel, hogy a hallgatónak (nekem) tátva marad a szája(m). 

Mintha egy barokk festményt a kubista korszakában tomboló Picasso festene újra. Nyilvánvalóan óriási coki ez a történeti hitelességnek, de hagyjuk is szegény történeti hitelességet egyszer s mindenkorra, mert ha valaki modern zongorán, egy olyan hangszeren játssza a darabot, amely mai formáját Bach halála után több mint száz évvel nyerte el, akkor a történeti hitelességnek amúgy is annyi, no meg persze egyébként is, mivel történetileg hiteles fülünk soha nem lesz (de ebbe most ne menjünk bele, mert a téma messzire vezetne). A Warner marketing osztálya sajnos nem működik elég jól, mert egyetlen részlet sem hozzáférhető Ji Goldbergjéből a neten, s még csak egy rövidfilm sem jött össze a lemez megjelenésére, viszont a Spotify-on meghallgatható az egész, ezen a videón meg legalább Ji Bach-játékába be lehet pillantani (a B-dúr partita utolsó két tételét játssza). 

2017 februárjában jelent meg Beatrice Rana Goldberg-variációk felvétele. Beatrice Rana egyáltalán nem emlékeztet egy dél-koreai popsztárra, úgy néz ki, mint egy kiváló olasz zongorista, és az is. Négyéves kora óta zongorázik, kilencévesen már nyilvános koncerten játszotta az egyik Bach-concertót, Olaszországban és Hanoverben tanult, mindenféle díjakat megnyert, nagy nevekkel játszott együtt, ez a második lemeze a Warnernél, és szerte a világon rajonganak érte a kritikusok meg a nagyközönség. Joggal egyébként, mert hihetetlenül szépen, kiegyenlítetten, világosan, és káprázatos érzékenységgel zongorázik. 

A nemi szerepek iránt érzékeny olvasóban persze nyilván bekapcsolt a vészvillogó, tessék, egy újabb macsó kritikus a maga sztereotípiájával: íme egy nő, hangsúlyozzuk ki gyorsan, hogy milyen „szépen”, „érzékenyen” játssza a Goldberget, szemben az izmos „férfiolvasatokkal”. Nyilvánvaló baromság, hogy nők képtelenek erőteljesen játszani, ahogy az ellenkezője is, hogy férfiak ne lennének képesek érzékeny és finom zongorázásra: úgyhogy gyorsan mondom is, a 14. vagy 20. variációban Beatrice Rana tempóban, erőben, lendületben szinte az összes általam ismert felvételt felülmúlja. A legemlékezetesebbek mégis a halk pillanatok. A hihetetlenül díszes 13. variációban az ismétléseket olyan puhán játssza, mintha a hatalmas hangversenyzongora aprócska klavichorddá vált volna, Bach kedvenc hangszerévé, amelynek a hangja még egy nagyobb szobát is csak üggyel-bajjal képes bezengeni. 

Ha a három korábban említett szempontot veszem – polifon játék, virtuozitás és karakterek –, Beatrice Rana semmiben nem marad el a legnagyobb Bach-játékosoktól. Képes három szólamot három különböző hangszínen játszani, a technikája lehetővé teszi, hogy a csillagokat is lezongorázza az égről (és még csak nem is érzi a hallgató, hogy megerőltetné magát), minden ismétlést eljátszik, és nagyon kulturáltan díszít, ha kell, ami pedig a karaktereket illeti: semmi extrém ötlete nincs, és ez nagyon megnyugtató hatást kelt. Goldberg-variációk felvétele, azt hiszem, a természetessége miatt annyira magával ragadó. Itt van egy lány, aki történetesen képes eljátszani minden idők egyik legkomplexebb billentyűs művét, és eljátssza nekünk. Amiért nem lehetünk elég hálásak neki. 

A cikket Fazekas Gergely írta.