Meghalt Bojtár Endre irodalomtörténész

Február 11-én, vasárnap elhunyt Bojtár Endre Széchenyi-díjas irodalomtörténész, egyetemi tanár, az irodalomtudomány doktora, József Attila-díjas műfordító, a 2000 folyóirat és temérdek kötet szerkesztője - írja a Litera. 77 éves volt.

Amikor 70. születésnapját ünnepelték, röviden megírta saját életrajzát. Azzal kezdte:

„Visszatekintésemben nem térek ki életem legfontosabb, legjobb részére, az ún. magánéletre. Abból mindössze annyit említek, hogy miután apámat, Bernstein Bélát 1944-ben valószínűleg a nyilasok meggyilkolták, félárván s meglehetősen szűkös körülmények között nőttem fel Budapest VI. kerületében. Felnőtt életem azonban szerencsésen alakult: évfolyamtársam feleségemmel 51 éve élünk együtt, s két fiunkra (1963, Endre és 1968, Péter) ugyanolyan büszke vagyok, mint két unokánkra (1989, Márton és 1991, Zsófia).”

Ha mérlegre akarom tenni tevékenységemet, a mennyiség minden bizonnyal mellettem szól: szorgalmas voltam - írja a munkájáról. 

„A több száz tanulmány, cikk mellett írtam 12 könyvet (az első 1977-ben látott napvilágot, s közülük 5-öt különböző idegen nyelveken is kiadtak), rengeteget fordítottam (regényeket, elbeszéléseket ugyanúgy, mint társadalomtudományi munkákat vagy drámákat, hangjátékokat), illetve készítettem költők keze alá nyersfordításokat az általam ismert nyelvekből (az összes szláv, a két balti: lett és litván, angol, német, francia), valamint több tucat könyvet szerkesztettem, válogattam, jegyzeteltem, bábáskodtam kiadásuk körül (oda-vissza, tehát itt ugyanúgy említhető a lengyel és litván költészet antológiája, mint a magyar elbeszélők, illetve 20. századi költőink litván nyelvű megjelentetése). Az 1960-as évektől a rendszerváltásig minden magyar kiadónak és a Magyar Rádiónak százával írva a lektori jelentéseket, Bulgakovtól Hrabalig én lehettem számos térségbeli író első hazai olvasója és ajánlója.”

De a szláv és balti irodalmak mellett foglalkozott történelmi kérdésekkel és a kortárs magyar irodalomnak is fontos kritikusa volt.

„Munkámban igyekeztem járatlan utakon járni. Ez a törekvés vezetett, mikor pályám kezdetén, az 1960-as években a világon elsőként monográfiát szenteltem a kelet-európai avantgárd irodalomnak, illetve irodalomteoretikusként a cseh és lengyel strukturalizmusnak; akkor is, amikor elsőként írtam hosszabb tanulmányt („Egy kelet-européer az irodalomelméletben” című kötetben) olyan írókról, mint Tandori Dezső, Konrád György vagy Esterházy Péter; akkor is, mikor történészként megint csak a világon elsőként megírtam a három balti állam szovjet bekebelezésének a történetét („Európa megrablása”, 1989); s végül akkor is, mikor a hatvanas évek közepétől lassanként sikerült lefektetnem egy, a magyar tudományban, kultúrában addig soha nem létezett terület, a baltisztika (a lett és litván kultúrával való foglalatosság) alapjait.”

A sok eredmény öntudatos felsorolása után ezzel zárja az önéletrajzát:

„S hogy mit ér ez a nagy köteg teleírt papír? Nincsenek illúzióim: nem sokat. A kis kultúrák közvetítője mindig kételkedni kénytelen munkája értelmében. Csak abból meríthet erőt, hogy tudja: másként nem tehet, ha egyszer belátta, hogy csak egymás jobb megismerése szabadíthat meg bennünket a gyűlölködés rabságából.”

A 70. születésnap alkalmából Esterházy Péter írta róla a 2000-ben:

„A bennünk élő bojtárbandi éppen azt mondja, kizárólag az életbevágóan fontos dolgokkal foglalkozz, azzal, ami belevág az életedbe. És hogy olyan legyen az életed, hogy legyenek ilyen dolgok, ilyen vágósak. Ez nem azonos a naggyal, a jelentőssel, és nem is egészen azonos a személyessel. Ezt esetről esetre meg kell vizsgálni. Észen lenni, mondja egy másik barátunkkal együtt. Egy szabad és független országban, mondja, nem ébredhetünk fel úgy minden nap, hogy »magyar vagyok!« – hanem inkább úgy: »ez és ez a dolgom, ezt kell csinálnom.«

A munka méltósága. Az olvasás méltósága. Az írás méltósága. Életre-halálra.”