Nincs kétarcúbb csapat az európai topfoci színpadán a Sevillánál. És hogy ez miért erény? Mert az ellenfél Manchester United egyetlen arca annyira sótlan, annyira unalmas és annyira kiszámítható, hogy mellette még az andalúzok időnkénti fellángolásai is futballünneppé nemesednek.

1) Nincsen védelme

Oszlassunk el nagyon gyorsan egy közkeletű tévedést: José Mourinho már egyáltalán nem számít elit defensive coordinatornak a topfutballban. Egykor az volt, igen, de elég egyetlen statisztikára rápillantani az idei évből, hogy lássuk, ma már mennyire nincsen ez így -

David de Geánál csak a kiesőjelölt Swansea kapusának kellett több védést bemutatnia az idei évad angol bajnoki meccsein.

Ilyen egy top védelem? Naná, hogy nem. A rengeteg kapott gól nélküli meccsük sokkal inkább az extraklasszis spanyol kapus érdeme, mint Mourinhóé, aki bár lassan két éve próbálkozik rendületlenül, még mindig nem tudja, melyik védőnégyes a legerősebb a Unitednél. Smalling és Jones? Egész Newcastle-t röhögőgörcs fogja el.

A harmincmilliós Lindelöf? A Benficánál még mindig másnaposak a bulitól, amit az eladása másnapján tartottak. Marcos Rojo és Ashley Young? A tizenöt jó meccs miatt még mindig klasszisnak képzelt Luke Shaw? A támadásokat egy frissen született elefántbébi kecsességével támogató Darmian? A lassított felvételekhez képest is kis lemaradással közlekedő Blind? Ugyan, kérem.

Az egyetlen valamire való bekk - akit a lenézett Spanyolországból szöktettek meg, naná -, Eric Bailly emberemlékezet óta sérült, és a legtöbbet éppen az mondja el erről a szedett-vetett csapatról, hogy tök komolyan felmerült a kezdőbe nevezése, miután pár percre visszatért a Huddersfield ellen halomra nyert FA-kupa meccsen.

Luis Muriel könyörüljön rajtatok, pupákok.

2) Komoly csapat ellen annyi esélye, mint lufiárusnak a nyílzáporban

A City egymást követő két szezonban rakta el Josét befőttként az Old Traffordon, de a portugál tükörsimán égett meg idegenben a Tottenham és a Chelsea ellen is. Oké, az Arsenalt megverte, de egyrészt itt most komoly csapatokról van szó, másrészt a védelem azon a bizonyos délutánon is benyelt szerény 33(!!!) lövést - lásd egy ponttal feljebb -, szóval

valójában az Emirates-ben is csak a vak tyúk képességeit csodálhatta meg a nagyérdemű.

Tényleg, ilyen előjelek után mi a búbánatos fittyfenét vár bárki is a Ramon Sanchez de Pizjuanban? Érted, banyek, ezek még a Huddersfield pályáján is leszívtak már egyszer idén, pedig ott fáklyás menetben szoktak közlekedni a közepesnél kicsit is komolyabb csapatok (például Klopp Liverpoolja, amelyik két meccsen egyszer sem tudta megverni ugyanezt a Sevillát. Hoppá.)

3) Kétfenekű dobbal veri el a pénzt igazolásokra, aztán alig jön be neki valamelyik

"Alexis a játékos, akire szükségünk van. Komoly szinten is bizonyított, igazi klasszis, aki egyedül is képes eldönteni meccseket. Most végre minőséget vettünk, ő biztosan beválik" - bizakodott Átlag József, magyarországi Manchester United-szurkoló a kommentek között akkor, amikor kiderült, Alexis Sanchez az Arsenaltól szeretett csapatához igazol. És, hogy mi ezzel a baj? Hát például az, hogy szóról szóra ugyanez a hozsanna hangzott fel akkor is, amikor

• Pogba
• Mkhitaryan
• Ibrahimovic

igazolt az MU-hoz. Közülük az egyik már nincs a klubnál, egy másikat kábé megtűrnek az öltözőben, a harmadik meg éppen a héten csapta ki végleg a biztosítékot minden jó érzésű drukkernél, miközben az edzőjének fogalma sincsen arról, hogyan lehetne csapata hasznára a pályán.

Fasza arány, igaz? Ehhez képest Sevillában az a Monchi mutatta az utat igazolások terén, aki

Mourinho egy éves gázsijából három különböző nemzetközi kupagyőztes garnitúrát

rakott volna össze, ha épp arra kérik meg a főnökei. Esély? Hol? Ne nevettessük már ki magunkat...

4) Neki nincs középpályája, a Sevillának meg van

José idei mesterterve - mágikus második szezon, az, persze, csak üljél már le, Józsika, légyszíves, egyem a szívedet -, hogy egyetlen egy középpályással játssza végig a szezont. Nemanja Matics ennek a stratégiának a jegyében február közepére már a térdén jár, és a teljesítménye is kábé ezzel arányos (bár legutóbb a semmit nem akaró Huddersfield ellen nem volt rossz, mondjuk, hogy mi a fenét keresett a pályán, azt nem tudni). Pogba mellette védekezésben a királynő nyakékét játssza - értsd: eleve dísznek van fent, és időnként teljesen eltűnik -, a többiek pedig maximum annyit tesznek hozzá a közösségi erőfeszítéshez, hogy

leolvassák a rendszámokat, amikor az ellenfél elsprintel mellettük egy kontrával.

Ehhez képest Montella kiérlelt munkamegosztással dolgozik a pálya közepén: van egy tisztességes verőembere (N'Zonzi, akinek Blackburnben és Stoke-ban is előre köszönnek a kocsmákban), választhat két egészen korrekt mélységi irányítóból (Ever Banega és Guido Pizarro), és még mindig lesz egy embere, aki elöl elosztja a zsugát a támadók között (Franco Vázquez, akinek a kis lábujja körme alatt több a tehetség, mint Jesse Lingard családfájában oda-vissza 500 évre).

Mi itt a kérdés még? N'Zonzi megeszi reggelire Pogbát, Maticsnak görcsöt köt a lábára Vázquez, a többiek meg ott sem lesznek a pályán, csak jegyzetelik majd a Sarabia-Muriel kettős góljait és gólpasszait. Még azt is elbírja majd a Sevilla, hogy folyamatosan emberhátrányban játszik, mert Montellának olyan remek humorérzéke van, hogy Jesus Navasszal játszat jobbszélsőt. Alázás lesz, nem is kérdés.

5) Ez az egyetlen esélye, és rá fog görcsölni

José Mourinho eddig mindegyik csapatánál, mindegyik edzői periódusában bajnoki címet nyert a második szezonjában. Idén ellenben biztosan nem fog, mert a bajnokság kétharmadánál 16 pontos hátrányban totyog az élen hasító Manchester City mögött. A Ligakupából eltakarította egy másodosztályú csapat (Bristol City, muhhahaha), és bár az FA-kupában ott van a legjobb nyolc között - a Wigan még azt a szívességet is megtette neki, hogy kiverte az útjából Pep Guardiolát, akivel szemben esélye sem lett volna -, az a sorozat már Louis van Gaal állását sem tudta megmenteni két éve, pedig a hollandon legalább őszintén és artikulálatlanul lehetett röhögni.

Maradt a BL: ez José utolsó esélye,

hogy a tavalyi hatodik hely (úristen) és csicskatripla után valami értékelhetőt tegyen le az asztalra a második szezonban, mielőtt jó szokásához híven darabjaira veri szét a csapatot maga körül jövőre.

És kiken múlik mindez? Például a 90 milliós csatárán, aki kizárólag alsóházi angol csapatok ellen villog, és komoly ellenfelekkel szemben pont ugyanannyi gólja van idén, mint a keresztanyám térde kalácsának. Esetleg a 100 milliós középpályásán, akit a lepkefingnál kicsit erőtlenebb Newcastle úgy vett le a pályáról egy közepesnél valamivel szarabbul megtervezett letámadás-imitációval, hogy az ember sírva könyörgött, ne engedjék, hogy a délutáni műsorsávban gyerekek nézzenek egy ilyen szintű alázást.

Fasza kilátások, igaz?

Végül, de teljesen utolsósorban tiszteljük meg egyetlen másodperces néma felállással a halhatatlan spanyol futball szakmai élenjáróságát azzal, hogy felidézzük magukban a mindmáig utolsó olyan angol csapat névsorát, amely képes volt győzedelmesen távozni a futballvilág szentélyének számító Camp Nouból. Éppen ma 11 éve!